Amióta megjelent a kormány válságkezelő programja, számos szakértő, sokféle véleményt mondott róla. A szakértői kritikák lényege azonban többé-kevésbé összefoglalható néhány pontban. Az Orbán-kormány válságkezelési programja:

• alulbecsüli a válságot, ezért kevés többletforrást vet be, szigorúan be akarja tartani a 3%-os hiánycélt;
• a kínálati oldalra koncentrál (adóelengedés, hitelmoratórium, adminisztratív könnyítések);
• adminisztratív módon jelöl ki szektorokat, amelyeket meg akar segíteni (turizmus, kreatív iparok, mezőgazdaság stb);
• a szociális válságot nem kezeli, nem ad támogatásokat a bajbajutott egyéneknek, családoknak, önkormányzatoknak.

Ilyen és ehhez hasonló kritikákat már sokan megfogalmaztak, de a kormány megmakacsolta magát, nem hajlandó változtatni a válságkezelő csomagján. Pedig elég kézenfekvőnek tűnne a hiánycél túllépése, és ennek szellemében államkötvény-kibocsátása, amelyet a bankrendszer és az MNB megvásárolna és így többletforráshoz juthatna a költségvetés. A többletforrások elköltése pedig mérsékelné, egyfelől a szociális válságot, másfelől pedig a gazdasági visszaesést is. Különösen nagy veszélye nem lenne a nagyobb hiánynak, mert egyrészt az Európai Unió engedélyezi a túllépést a válságra való tekintettel, másrészt pedig a várhatóan nagy, 5-10 százalékos visszaesés miatt, kicsi a veszélye annak, hogy számottevő inflációs nyomás alakuljon ki emiatt. Az átmeneti adósságnövekedés sem okozna komoly gondot, mert a növekmény jelentős részét a jegybank finanszírozná viszonylag kedvező kamatfeltételek mellett.

Azonban ha így állnak a dolgok, akkor miért nem követi ezt a megoldást az Orbán-kormány (amely egyébként a mai nemzetközi gyakorlatnak is megfelelne)? Nyilván nem tudatlanságból, hanem jól felfogott érdekből: ugyanis az Orbán-kormány nem a válságot akarja kezelni, hanem a saját hatalmát és annak gazdasági alapját biztosító oligarchákat akarja menteni, megvédeni a válság okozta negatív következményektől.

Mert mi történne, ha a kormány jelentős többletkeresletet generálna, mégpedig úgy, hogy az állampolgároknak adná jövedelempótlásként, és azt a kedvezményezettek el is költenék. Nos, ebben az esetben ez a többletforrás csak igen kis részben javítaná a NER oligarcháinak a helyzetét, mert ezek a cégek (tisztelet a ritka kivételnek) nem elég hatékonyak, nem versenyképesek és nem olyan a kapacitásuk, amely az egyéni keresletek kielégítésére alkalmas, hiszen többségében az állami megrendelések teljesítésére jöttek létre. Így aztán a többletkereslet egy jelentős része nem a kedvenc oligarcháknál, hanem a hazai kis- és középvállalkozásoknál, illetve a külföldi — versenyképes, korszerű termékeket előállítani képes — cégeknél realizálódna. Ez a megoldás nemcsak, hogy nem segítene a kedvenceken, hanem egyben rontaná a külkereskedelmi mérlegünket, amely már így is rossz állapotba kezd fordulni, mivel az exportunk jelentősen csökkenni kezdett, a külföldi tulajdontöbbségű cégek időleges leállása miatt. Ebből következően a folyó fizetési mérleg is romlana, amit ráadásként még az is tetéz, hogy a külföldről hazajött munkások most nem utalnak haza devizát.

A két említett mérleg egyenlegének negatívba fordulása miatt a forint árfolyama is elkerülhetetlenül romlana. Az árfolyamromlás pedig egy idő után szükségképpen felgyorsulna, mivel egyre többen számítanának a további jelentős romlásra, ezért az MNB-nek be kellene avatkoznia (amint arra a közelmúltban már láthattunk példát). Nincs azonban a jegybank kezébe hatékony eszköz az árfolyamromlás megállítására, mert a kamatemelés válság időszakában nem kívánatos (mivel rontja a beruházási kedvet) és a devizatartalék is kevés ahhoz, hogy segítségével stabilizálni lehessen az árfolyamot. Amikor pedig a jegybanki eszközök elfogynak, akkor marad a külföldi devizahitel (magánhitel, vagy IMF-hitel), ezt pedig mindenképpen el akarja kerülni a miniszterelnök, hiszen ez korlátozhatná az ő teljhatalmát a gazdaság felett. Tehát ezért nem lesz hajlandó erre, a hazai és külföldi szakértők által egyaránt ajánlott útra rátérni.

E helyett a lakossági fogyasztást olyan alacsony szintre csökkenti, amelynek importtartalma fedezhető a lecsökkent exporttal. Így stabilizálja a külkereskedelmi mérleget és ezzel csökkenti a forint kitettségét a spekulációnak. Persze ennek a politikának az elszenvedői a lakosság kevésbé tehetős, alsóbb rétegei lesznek, mert ott csökkent a legjobban a jövedelem. De ez az Orbán vezette kormányt nem nagyon zavarja, majd a választások előtt odavetnek nekik néhány morzsát, és ezért hálásan leszavaznak a Fideszre — gondolják, s talán nem is alaptalanul.

A kormányzati körök éppen ezért nagy lelkesen arról próbálják meggyőzni az embereket, hogy nem lehet több forrást bevonni a válságkezelésbe, mert annak megszorítás és/vagy adósságnövekedés lesz a következménye, ami elkerülhetetlenül a spekulánsok martalékává teszi hazánkat. A valóságban azonban éppen ennek az ellenkezője az igaz: a többletforrásokat bevonni nem akaró Orbán-kormány szorítja meg a lakosságot és kényszeríti nyomorogni a tartalékokkal nem rendelkező társadalmi csoportokat (az alkalmi munkavállalókat, a kisvállalkozókat, a nagycsaládosokat, a kisnyugdíjasokat). Erre a megszorításra éppen azért van szükség, hogy a fogyasztáson keresztül az importot csökkentse, és ne derüljön ki, mennyire gyenge az újonnan létrejött NER-kompatibilis nemzeti tőke, mennyire nem tudja megtermelni az ország normális működéséhez szükséges exportot, és nem utolsó sorban ne kelljen külső gazdasági segítséget kérni. Pedig a 2010 utáni időszakban kapott jelentős mennyiségű uniós támogatásoknak éppen az volt a célja, hogy a magyar gazdaság modernizálódjon, növekedjen a versenyképessége. Ezeket a forrásokat azonban felelőtlen módon felélte a kormány, a termelőtőke bővítése és korszerűsítése helyett presztízsberuházásokra költötte. Következésképpen a lakossági megszorítások biztosítják az improduktív orbáni gazdasági rendszer fennmaradását, amely többletforrás nélkül nem tudna fennmaradni, a nemzetközi versenyben pedig elbukna.

Azt a többletforrást, amelyet a kormány végül is válságkezelésre szán, úgy fogja majd felhasználni, hogy a nehéz helyzetbe jutott baráti cégek számára direkt módon támogatásokat, kedvezményeket nyújt (ne felejtsük el, hogy nincs egyértelműen, jogszabályba rögzítve az, hogy kik, mikor, mennyi támogatásra jogosultak). A válságkezelésre elkülönített pénzeket az elosztó hatóságok fogják bölcs előrelátással (de semmiképpen sem nyílt pályázatokkal, vagy normatív módon) allokálni, magyarul: közvetlenül az oligarcháknak juttatni. Nem véletlenül kerültek nevesítésre a kedvezményezett szektorok sem, amelyek úgymond a legnagyobb károkat szenvedték el a koronavírus járvány következtében és ezért kiemelt támogatásra szorulnak. Valójában azonban Orbán Viktor a saját vazallusi vállalati körét akarja megsegíteni és felerősíteni, mert az alacsony hatékonyságuk és rugalmatlanságuk miatt nem tudnak alkalmazkodni a gyorsan változó körülményekhez. Jelentős mennyiségű állami beruházás indul majd, hogy a baráti építőipari kapacitások ne maradjanak kihasználatlanul. Lesz kedvezményes Erzsébet-utalvány, hogy a Mészáros-féle szállodák se maradjanak üresen, de még a filmipar is komoly segítséget kap és a Mátrai Erőmű átalakítására is jut forrás. Porhintés gyanánt néhány hangzatos high-tech fejlesztés is bekerült a válságkezelő programba, de ezek eredményessége is előreláthatóan ugyanolyan lesz, mint az előző években elköltött kutatás-fejlesztési forrásoké.

A válságkezelés címszó alatt tehát a NER elmúlt tíz évében kialakított torz, csak az extenzív növekedésre alkalmas, alacsony hatásfokú és gyenge versenyképességű gazdasági szerkezet bebetonozása történik. Elszalasztva azt a lehetőséget, amelyet minden válság magában hordoz, a schumpeter-i teremtő rombolást, vagyis a régi összeomló gazdasági szerkezet jelentős átalakulását, új technológiákkal, termékekkel, termelési eljárásokkal, munkaszervezési módokkal. Lenne pedig hova fejlődnie a magyar tulajdontöbbségű vállalkozásoknak, mert már egy ideje itt dörömböl a kapunkon a negyedik ipari forradalom. De hiába dörömböl, a Fidesz-kormány nem fogja beengedni, mert az végzetesen meggyöngítené a NER gazdasági és politikai hatalmi rendszerét.

Sokáig ellenállni azonban nem lehet az új technikai kihívásoknak, előbb-utóbb majdcsak kinyílik az a kapu.