Ritka rossz éve lesz a magyar gazdaságnak a most elköszönő. Ugyan még csak első háromnegyed évének adatai ismertek, de sajnos nincs semmi okunk feltételezni, hogy az utolsó három hónapban javulás állna be. Sőt, az előrejelzők többsége – beleértve a pénzügyminisztert is – további romlást valószínűsít.
A gazdaság teljesítménye (GDP) nagyjából olyan mértékben zuhan (6-7 százalékkal), mint 2009-ben, a globális válság mélypontján. A tavalyihoz képest hatalmas negatív fordulatot mutat valamennyi termelési ágazat, kiváltképp a vendéglátás és az építőipar. A belső keresleten belül a beruházások hanyatlása a meghatározó, de a fogyasztás is erősen zsugorodik. A GDP esésének több mint fele a külpiacok összeomlásából adódott, az export zuhanása megegyezett a 2009-ben mérttel.
A termelési és keresleti oldal visszaesése kevéssé tükröződik a kimutatott munkaerőpiaci adatokban, megítélésem szerint számbavételi okok miatt. A foglalkoztatottak száma az első háromnegyed évben csak 57 ezer fővel csökkent, a munkanélkülieké – ugyanezen felmérés szerint – mindössze 37 ezerrel nőtt. Igaz, a hivatalokban magukat munkanélküliként regisztráltatók száma ennek a duplája volt, de ismeretes, hogy az álláskeresőknek csak egy része jelentkezik – több okból – a foglalkoztatási szolgálatoknál. Becslésem szerint alsó értéken kb. háromszázezren lehettek a munkájukat részben vagy teljesen elvesztők; a kormány ígéretével szemben a közmunkások száma is csökkent.
Az infláció viszont szépen tartotta magát, 3,5 százalék körüli nagysága dobogós helyen volt az unióban, miközben az eurozónában – amiként az recesszióban szokott volt – stagnált az árszint, de hát mi ebben is ragaszkodunk unortodox pozíciónkhoz.
A külső egyensúly tűrhetően alakult (igaz, a gaz unió pénzei is segítettek), ellentétben a belső egyensúlyt jelző államháztartással, amelynek hiánya a pénzügyminiszter becslése szerint el fogja érni a GDP 9 százalékát. Ez erősen közelíti a Gyurcsány-kormány rossz gazdaságpolitikájával 2006-ban előállítottat. Az államadósság is megszaladt, rátája várhatóan nagyobb lesz, mint a globális válság mélypontján, 2009-ben mért 78,2 százalék a GDP arányában. Ez az arány egy év alatt nagyobbat ugrott, mint a korábbi világválság két évében (2008–2009) összesen, és visszanő arra a szintre, ahonnan az adósságcsökkentést az Orbán-kormány elindította.
Összességében úgy néz ki, hogy mind a növekedési, mind az államadóssági mutatók tekintetében 2020‑ban Magyarország tíz évet zuhan vissza. Kérdés: vajon ezt csak a COVID okozza? Ha ugyanis erre igennel tudunk válaszolni, akkor a járvány múltával van remény a gyors helyreállásra. Sajnos azonban nem egészen ez a helyzet.
A covid előtti nyomok
A kormány képviselői az év elején nem győzték magukat feldicsérni az utóbbi években felmutatott teljesítményekért, amelyeket a következő esztendőkre is kiterjeszthetőknek véltek. Ám ez utóbbi véleményt a szakma nem osztotta, minekutána látszott, hogy véget ér a hosszú külső konjunktúra, és csökkennek a bevonható uniós források is. Mindezt pedig a magyar gazdaság saját erőből nem képes ellensúlyozni, mert a jó növekedési években nem képződtek versenyképességet erősítő növekedési tartalékok (megmaradtak a technikai, termelékenységi hiátusok, a munkaerő munkavégzőképessége pedig romlott).
A konjunktúra megtörése már a múlt év utolsó negyedének adataiból egyértelműen kivehető volt. Az első negyedévhez képest jelentősen gyengült a beruházások és az export húzása (ami stabilizálni tudja a tartós növekedést és az egyensúlyt is), csak a háztartások fogyasztásának üteme erősödött. Ez utóbbit a kabinet jövedelemkiengedő, laza politikája váltotta ki, amely a parlamenti, az uniós és az önkormányzati választások politikai igényéhez igazodott. A fogyasztás favorizálásával viszont nem lehet kellően alátámasztani a versenyképesség erősítésén alapuló, távlatos fejlődést. Összességében a termelés és a fogyasztás trendje elvált egymástól: a kibocsátás üteme hanyatlott, a mesterségesen serkentett fogyasztásé viszont tovább pörgött. A növekedéslassulás kiütköző jegyeiben a magyar gazdaság és gazdaságirányítás nehezen meghaladható szerkezeti problémái is tükröződtek.
Ezek a tendenciák gyűrűztek át ez év első negyedére is, amelynek adataiból legfeljebb csak az utolsó két hetet írhatjuk a COVID miatti lezárások számlájára. 2020 első három hónapjában a GDP üteme kb. az előző évi felére esett, a megelőző negyedévhez képest pedig már visszaesést jelzett. A növekedés tartós és egyensúlyőrző tényezői (beruházás, nettó export) hanyatlottak, csak a korábbi jövedelemfröccsökkel feltuningolt fogyasztás pörgött változatlanul.
A második negyedévben aztán „minden Egész eltörött”, a magyar gazdaság olyan mélyrepülést mutatott be, ami az unióhoz később csatlakozott, volt szocialista országok körében a legnagyobb volt, és amire senki nem számított. Főként annak tükrében nem, amivel a kormány dicsekedett, hogy ti. Európában az egyik legnagyobb mentőcsomagot nálunk állították össze (a GDP arányában 20 százalékot kitevőt).
A kormány számlájára írható teljesítmények a járvány alatt
(Szociális és humán tragédiákat okozó késések) A COVID első szakaszában már nagyban éltek a lezárások, amikor mintegy egy hónappal később – meglehetősen hányaveti módon – ismertették a gazdaság védelmét megcélzó programot. A pontosítások és korrekciók további heteket vettek igénybe – bizonytalanságban tartva több százezer, munkáját vesztő polgártársunkat. A járvány második hullámában viszont az egészség- és az egészségügy-védelem érdekében hozott intézkedések késtek. Noha szeptember végén-október elején már észlelhető volt a járvány felpörgése – minthogy azt kapacitások híján teljesen szabadjára engedték –, még mindig azt sulykolták, hogy meg kell védeni az ország működőképességét. Orbán – eszement módon, idődimenziót tévesztve – a nyári közvélemény-kutatására hivatkozott, miszerint az emberektől erre kapott felhatalmazást. Naná, hogy az volt a nyári többségi vélemény, hogy ne legyenek korlátozások, hiszen akkor a járvány lecsillapodott, és a válaszadók munkájuk elvesztésétől jobban féltek – mert tudták, hogy kompenzációra nem számíthatnak –, mint a láthatatlan vírustól.
Megítélésem szerint a november 11-től bevezetett szigorúbb szabályokat minimum egy hónappal korábban kellett volna bejelenteni, és ekkor kevesebb honfitársunktól kellett volna és kellene végleg búcsút vennünk.
Más késéseket is felemlíthetnék, amelyek a COVID-ra való tényleges felkészülés hiányáról tanúskodtak, de ez szétfeszítené ezen írás kereteit. (A „ténylegest” azért emeltem ki, mert a kormányzati kommunikációban mindig minden rendben volt – kivéve a kormányzati kommunikáció tartalmát.)
(Rossz szerkezetű gazdasági csomag) A GDP 20 százalékára beharangozott mentőcsomag zöme jórészt fikció volt: a bankrendszerre, az MNB-re, az MFB-re kiszignálva. De a kedvezményes hitelek és garanciák megemelése vajmi keveset segít azokon, akiknek a napi megélhetés a kérdés. Ingyenebéd pedig nincs – vallotta e szélsőséges liberális elvet illiberális kormányunk. Persze nem így, hanem a munkaalapú társadalom építésére hivatkozva. És ezzel elintézettnek vélte a szociálisan elesettek millióit, amihez azóta is szigorúan tartja magát: egyszerűen nem vesz tudomást a létezésükről.
Azt vallja megoldásnak, hogy nem a munkájukat vesztőknek, hanem a beruházóknak (a tőkének) kell pénzt adni, amiből majd lecsorog a munkásoknak is. Ez persze parasztvakítás, hiszen a beruházások a válságban éppen hogy le szoktak állni – mint ahogy a magyar adatok is jelzik –, viszont az ilyen címen kiadott pénzekkel rendesen meg lehet támogatni a NER-barátokat. És meg is címeztek a számukra több százmilliárd forintot – ingyenebéd módjára és olcsón megszámított hitelek formájában is. Ehhez képest a magyar „kurzarbeit”-re filléreket fordítottak. A rászorulók támogatását arra hivatkozva utasították vissza, hogy nem engedhető meg a költségvetési deficit elszaladása, mert akkor megint a hitelezők markába kerül az ország.
(Mintha nem volna válság) Figyelemmel kísérve a Magyar Közlönyökben megjelent kormányzati döntéseket az operatív törzs felállításától kezdve (jan. 31.), az a szűnni nem akaró benyomás alakult ki bennem, hogy a kormány nem tud a válságról. Szólni kellene nekik (a 15 közgazdász többször is szólt – persze hiába), hogy baj van, és másként kellene az állampolgárok pénzével bánni. Nem pedig úgy, mintha minden úgy folyhatna, mint amikor a költségvetési előirányzatokat megtervezték (2019 tavaszán!). De nem és nem...
Nem állították le azokat a nagy projekteket, amelyek csak viszik a pénzt, de soha nem fognak megtérülni; ezek felfüggesztésére pedig elégséges hivatkozási alapot teremtett volna a válság. Mintha mi sem történt volna, folytatódtak a várbeli építkezések, a Városliget projektjei, a jobb politikai arculatfestést megcélzó hadiipari beszerzések. A Budapest–Belgrád vasút szerződését (kb. 1000 milliárd forintos eszement elképzelés) éppen ekkor írták alá, és döntöttek Paks II. felgyorsításáról. A hadászati eszközök vásárlásán túl is tízmilliárdok folytak ki az ország militarizálása érdekében, beleértve a tömeges bevándorlás elleni védekezést is.
Több tízmilliárd forintos nagyságrendben folyósítottak forrásokat a kedvenc egyházaknak, a határon túliaknak, a Fidesz-vezette önkormányzatoknak és a kormányzati kommunikációra – a választási bázis egyben tartása, megerősítése érdekében. Ám még ezek sem voltak versenyképesek azokkal az összegekkel, amelyekkel a sportot támogatták meg új létesítmények létrehozására, meglévők fenntartására, majdani rendezvények megelőlegezésére, földutakon milliókból elővarázsolt kerékpárutakra stb...
Kitüntetett támogatást kapott a kastélyépítés/felújítás és általában a turizmus a Magyar Turisztikai Ügynökségen keresztül, amelynek rendre újabb és újabb tízmilliárdokat utaltak át, ahol aztán pontosan tisztában voltak az újraosztás elveivel. S hogy e családilag is szeretett ágazatnak legyen jövőképe, kidolgoztak számukra egy 2030-ig tartó projektet, kilátásba helyezve hozzá megközelítően 600 milliárd forintot.
Az említett tíz- és százmilliárdok természetesen valahol keresletet teremtenek, ám zömükben olyan objektumokat hoznak létre, amelyek önfenntartásukra kevéssé képesek, arról nem is szólva, hogy nem járulnak hozzá az ország technológiai gapjének feltöltéséhez, versenyképességének erősítéséhez. Ezekből a pénzfolyamokból az rajzolódott ki, hogy a magyar gazdaság védelme kevesek védelmét jelenti (nekik ingyenebéd is jár), sokak helyett, sokak pénzéből, és e sok pénz távlatos haszonteremtés nélkül darálódik le.
(Büntető, zsákmányszerzésre irányuló elvonási politika) A válságkezelésből mindenkinek ki kell vennie a részét – e társadalmilag elfogadott szlogen mögött, az erősen szelektív forráselvonási kormánydöntések hátterében politikai erőfitogtatás, revansvétel (bosszúállás) és további harácsolási vágy munkálkodott akkor, amikor különadókat vetettek ki a bankokra, kereskedelmi cégekre, illetve erősen korlátozták az önkormányzatok mozgásterét. Az utóbbiakat több oldalról is megszorongatták, forrásaik megcsapolásán túl jövedelemszerzésük lefagyasztásával is. Ebben a dimenzióban is egyértelmű, hogy a kormány nem válságot akar kezelni, hanem a hatalmát végsőkig kiterjesztendő, további ellensúlyoktól akar megszabadulni, béna kacsát faragva az ellenzéki önkormányzatokból (a többieknek majd jut a visszaosztásokból).
Soha egy percig nem merült fel, hogy a közteherviselésbe be kellene szállniuk a meggazdagodottaknak is. A pénzáramlás feléjük egyirányú utcában haladt – csak odafelé. Mindössze egyetlen esetről tudok (Göncz Árpád Alapítvány), amikor a költségvetési forrás címzettje lemondott a pénzről arra hivatkozva, hogy olyan időket élünk, amikor annak jobb helye is lenne.
(A zavarosban halászás megtámogatása) A kormány és köre nagyon hamar rájött arra, hogy a tőke a válságban tönkrement cégek olcsó megszerzésével is gyarapítható. Csak forrást kellett találni rá, amihez készséggel állt rendelkezésre az MNB a Növekedési Hitelprogram Hajrán és a cégkötvények felvásárlásán keresztül, az MFB a maga 1500 milliárdos alapjával, továbbá a KKM a versenyképesség erősítésének címszava alatt a költségvetésből kapott több százmilliárd forinttal. Miközben az EU a járványra való tekintettel eltörölte a cégtámogatások tilalmát, a barátok tőkegyarapítását államilag is elő lehet segíteni. A kormány arról is gondoskodott, hogy a felvásárlásokat a Versenyhivatal ne vizsgálhassa, ne akadályozhassa meg. És arra is volt figyelme, hogy ebben a tőkezsákmányolásban a külföldiek ne kapjanak, vagy csak korlátozott szerepet, ami a verseny leszedálását jelenti a működőtőkék piacán.
(Elengedett deficit és államadósság) Alig néhány hónap alatt 180 fokos fordulatot mutatott fel a kabinet: tavasszal még csak 2,7 százalékosra engedte tervezni az idei hiányt a GDP arányában, az év végén azonban az eredeti egyszázalékos deficittel szemben 9 százaléknál tartunk. Emellett a kormány nemcsak hogy feladta az államadósságráta csökkentésének korábban általa halálosan komolyan gondolt projektjét (az eladósodást ördögtől valónak mondta), de letett az adósság devizahányadának leszorításáról is. Kilépett a nemzetközi piacokra, és áprilistól novemberig kb. 6,5 milliárd eurónyi kölcsönt vett fel. Bebiztosítva magát a rosszabb időkre, amivel azt üzeni, hogy a közeljövőben nem számít kedvező finanszírozási feltételekre. Innen kezdve lehet találgatni a kabinet pálfordulásának okait.
Következmények
(Demográfiai) Lehetséges, hogy a kontaktuskutatások összeomlása után, a túlfeszített egészségügyi rendszer munkatársainak túlhajtása következtében – főként, ha idő előtti korlátozásfeloldások is lesznek – az egymillió lakosra jutó halálozások számában az év végére felzárkózunk az unió élmezőnyébe. December elején már 16 országot sikerült e mutató szerint leköröznünk, olyanokat, mint Hollandia, Lengyelország, Portugália, Németország és a laboratóriumunknak tekintett Ausztria.
A korfa bizonyosan javulni fog: az időskorúak előrehozott elhalálozásával fiatalodik a magyar társadalom, csökken az egészségügy leterheltsége. A magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolásával ez lenne az Orbán-kormány második nyugdíjreformja?
(Társadalmi) A válságokban általában növekednek az egyes társadalmi csoportok közötti anyagi különbségek. Májusban figyelmeztetett is az IMF arra, hogy a kormányok tegyenek meg mindent a jövedelmi és vagyoni differenciák növekedése ellen. Nekünk azonban a Valutaalap nem diktálhat, megyünk a magunk feje után. A hatalmi logika szerint pedig a NER-lovagokat, barátainkat és üzletfeleinket nem lehet az út szélén hagyni, további segítséget kell számukra nyújtani. S hogy ez megtörtént, az jól látható például az elnyert pályázatok alapján is. A válságkezelés örve alatt tovább erősödnek a társadalmi egyenlőtlenségek. Az ebből adódó feszültségek levezetésére majd „cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak”, a választások előtt pedig kiosztanak néhány zsák krumplit, oszt jó napot.
(Gazdasági) A gazdaság megújulóképességének hajtóereje tovább gyengül a kiszórt, megtérülési követelményt nem támasztó beruházási pénzek elfogyasztásával. A törlesztési moratórium lejárta után (2021. jún. 30.) megszaporodnak a törlesztésre képtelen cégek, amelyek a tőkekoncentráció növelésének olcsó táplálékai lesznek. A növekedés tartóoszlopa, az embertőke munkavégző-képessége ugyanakkor romlik a digitális oktatás okozta károk felszámolatlanul hagyásával és az egészségügyi rendszer amortizálódásával. A politikai lojalitás válság alatt megerősödött tőkeáramlásbeli szerepéből következően nemcsak a monopolizáltság nő, de tovább gyengül az innováció, a verseny növekedést serkentő ereje is. Összességében romlanak a potenciális növekedés tényezői, a munkaerő és munka hatékonysága.
S nem utolsósorban a teljesen átláthatatlanná és így ellenőrizhetetlenné lett költségvetések korlátlan politikai játékteret biztosítanak Orbánnak, amivel – ha ízlése szerint fog változatlanul élni – tovább erodálódnak a termelési alapok, miközben az adóssághegy növekedésnek indul.
*
Az év ugyan véget ér, de a válság nem, s most még fogalmunk sincs arról, hogy a halmozódó kellemetlen következményekért milyen hosszú kerülőutat leszünk kénytelenek megtenni áhított felzárkózásunk érdekében.
(A cikk az Élet és Irodalomban jelet meg: LXIV. évfolyam, 51–52. szám, 2020. december 17.)
