Bekerültünk az unió első öt országába. Igaz, nem akkor és nem úgy, ahogy Orbán Viktor tavaly februárban vizionálta, hogy ti. 2030‑ban Magyarország az unió öt legversenyképesebb és legjobban élhető országa lesz. Az ötöst merőben más dimenzióban értük el: ez év második negyedévében a magyar gazdaság volt az unión belül az ötödik legnagyobb visszaeső. A hivatalos értékelés persze most is talált sikerágat, nevezetesen, hogy még mindig tartani tudtuk az előnyünket az unió átlagához képest. Hm. Igen, kérem szépen, kb. fél százalékponttal kevésbé zuhantunk, mint az unió, aminek adatát a nagy spanyol, olasz, francia, belga bedőlések turbósították fel – persze a magyar 13,5 százalékos eséssel együtt.

Hazai összevetésben ekkora teljesítménycsökkenést az 1995 után mért GDP-ben egyszer sem szenvedtünk még el, sőt – éves összevetésben – a transzformációs válság során sem, pedig akkor, a rendszerváltás hajnalán nagy cégösszeomlások történtek.

 A visszaesés területei

Ágazati bontásban tekintve a pénzügyi, biztosítási területeken kívül mindenütt visszaesett a bruttó hazai termék. Legkevésbé a főként természeti folyamatoktól függő mezőgazdaságban, legnagyobb mértékben a szórakoztatóiparban és a szállítmányozási, raktározási cégeknél. Persze, mert bezárt az ország. Ám arra nincs magyarázat, miért csökkent a szolgáltatások átlagos mértékénél jobban a közigazgatásban, társadalombiztosításban és a védelmi területeken dolgozók teljesítménye – ha csak nem a kormányzati létszámleépítéseknek betudhatóan. Az ipar és ezen belül a feldolgozóipar több mint húszszázalékos zuhanásában meghatározó szerepe lehetett annak a termelési szerkezetnek, amelyet az autóipari egy lábra állás miatt már oly sokan elmarasztaltak, ám aminek a további támogatását az Orbán-kabinet kiemelkedően fontosnak tartja.

A GDP-termelést keresleti oldalról húzó valamennyi tényező bedőlt, a belső fogyasztás, felhalmozás és a külső piacok is. A háztartások vásárlásai több mint nyolc százalékkal zuhantak, ami azért volt különösen éles fordulat, mert a megelőző több mint négy éven át a lakosság pénzkiadásai közel öt százalékkal emelkedtek, meghaladva a GDP termelését. Nem beszélve arról, hogy még ez év első negyedében is tartotta magát ez a polgároknak szimpatikus ütem. A második negyedévi fogyasztászuhanás értékeléséhez csak két adat: még a Bokros-csomag sem váltott ki ekkora mélyrepülést, hasonló mértékű zsugorodást pedig csak a globális válság 2009. évi mélypontján élhettünk meg az elmúlt harminc évben.

A felhalmozás csak öt százalékkal fogyatkozott, noha az annak zömét jelentő állóeszköz-fejlesztések ennek közel a háromszorosával estek vissza. A feltűnő különbségre – mint rendesen – a KSH most sem ad magyarázatot. Feltételezésem szerint a termelés leállása és a piacok befagyása miatt rendkívüli mértékben felhalmozódhattak a készletek – ezek felszívódásában csak reménykedni lehet.

Az export nagyobb mértékben zuhant, mint a tíz évvel ezelőtti világgazdasági válság mélypontján, az import viszont ennél kevésbé, aminek következtében a nettó export nemcsak a GDP-t rontotta, de kb. kilencszázmillió euróval rosszabb külkereskedelmimérleg-egyenleget is hozott létre a félév folyamán, az előző évihez képest.

 A visszaesés okai

Kétségtelen, hogy a GDP zuhanásának fő oka – akárcsak a világgazdaság egészében – a koronavírus-járványra adott reakciók kiváltotta kínálati és keresleti sokk. Ám a hazai mélyrepülést mégsem írhatjuk maradéktalanul ennek a számlájára.

A magyar gazdaság lassulásának jelei már a múlt év végén feltűntek. Kivéve azokat a területeket, amelyeket a lakosság költekezései hajtottak. Az utolsó negyedévben – a nem kevésbé politikai okokból fűtött expanzív kormányzati politika következtében – jelentős jövedelemtöbbletek kerültek ki. Felpörgött a bérkiáramlás, emelkedett a foglalkoztatás (megugrott a szezonálisan külföldön dolgozók száma is), esett a munkanélküliség, a nyugdíjasok rezsiutalványokat és nyugdíjprémiumot kaptak azon túl, hogy visszamenőleg hozzájutottak a nagyobb infláció miatt őket megillető, addig meghitelezett nyugdíjemelésükhöz is. Az alacsony kamatok is vásárlásra ösztönözték a családokat. Volt tehát, ami a háztartások fogyasztását, így a kiskereskedelmet, vendéglátást, szórakoztatóipart a korábbiaknál is jobban pörgette. A termelőágazatok dinamikája ugyanakkor lefelé mutatott, így az iparé és az építőiparé. De az év végére elgyengült a beruházások és az export húzóereje is. Nyilvánvaló, hogy tartósan nem lett volna büntetlenül fenntartható a termelés és a fogyasztás ilyen ellentétes tendenciája.

A világgazdasági konjunktúra lassulására és az uniós források elgyengülő erejére tekintettel valamennyi hazai és külföldi előre jelző a magyar gazdaság három éve tartó 4-5 százalékos növekedésének a megtörését jósolta 2020-ra – csak a kormányprogramban szerepelt változatlanul a négyszázalékos ütem. A lassulásra várakozás ez év első negyedévében vissza is igazolódott: a GDP csak 2,2 százalékkal nőtt az egy évvel korábbi 5,3 százalékkal szemben. Minthogy a járvány miatti leállások az első negyedévnek legföljebb csak az egyhatodát érinthették, az első három hónapban bekövetkezett növekedéslassulást semmiképpen sem írhatjuk a vírus számlájára. Sokkal inkább a növekedés legerősebb tényezőjének, a beruházásoknak a visszaesése okozta a GDP-ütem esését amellett, hogy az export – az import emelkedésével kísérten – stagnált. A beruházások mint távlatos döntések eredményei nem zuhanhattak a járvány megjelenése miatt, de akkor miért estek? Az volt a helyzet, hogy az állóeszköz-fejlesztések üteme már 2019 végére az év eleji dinamika negyedére zsugorodott, ami nagy fordulatot jelentett. Ezen belül az ötven főnél nagyobb cégek beruházásai lényegében már csak stagnáltak, a feldolgozóipariak pedig – a romló piaci kilátások okán – visszaestek. Az idei első, de még inkább a második negyedévi beruházási visszaesésben aztán vastagon megjelent az uniós források – korábbi előrehozott kiszórásuk miatti – elapadása. Ez tükröződött a költségvetésből finanszírozottak húszszázalékos esésében és mindazoknak a termelő ágazatoknak a dinamikacsökkenésében, amelyek fejlesztéseikhez uniós pénzeket is felhasználtak (vízgazdálkodás, építőipar, szállítás, raktározás).

Mindezzel csak arra kívántam rámutatni, hogy a magyar gazdaság növekedési alapjai – a járványtól függetlenül – korántsem voltak olyan erősek, mint amilyennek a kedvező külső konjunktúrának, az uniós ajándékpénzek intenzív bevonásának és a választásokra figyelő expanzív gazdaságpolitikának köszönhetően látszódtak a 2016 utáni 4-5 százalékos bővülési dinamikában. (Itt most nincs lehetőség azokat a strukturális problémákat kifejteni, amelyek adódnak a magyar gazdaság intézményi feltételeinek gyenge versenyképességéből, a munkaerő munkavégző-képességét kondicionáló oktatási, egészségügyi, környezeti feltételek miatti alacsony termelékenységből, valamint a gazdaság duális szerkezetének feszültségeiből. Ezeket egyébként is mind elfedik most a járvány okozta gondok.)

 A kormány szerepe

Mindezeken túlmenően a magyar gazdaság második negyedévi két számjegyű visszaesésében meghatározó szerepet játszott a kormány válságkezelése, pontosabban nem hatékony, úgy is mondhatjuk, hogy téves kezelése. Mert nem a válság okozta mélyrepülés feltartóztatására és nem is a magyar gazdaság versenyképességének távlatos javítására folytak el a százmilliárdok. Kissé megkésve és alapvetően kidolgozatlanul, ám teljes mellszélességgel kérkedve harangozták be április elején a válság legyűrésére szolgáló, a GDP húsz százalékára rugó (9200 md Ft) csomagot, ami Európában akkor a német és a cseh kormány intézkedéseit követően a harmadik legnagyobb válságkezelésre fordított összeget jelentette. Ám pillanatokon belül kiderült, hogy a kormánysegítség ténylegesen ennek csak a töredékét teszi ki. A járvány elleni védekezésre és a gazdaság védelmére kialakított alapokba mindössze 2000 milliárd forintot kapartak össze (a GDP négy százaléka!), a többit „kiszervezték” a bankokra. Márpedig az ideiglenes hiteltörlesztési moratórium, illetve a hitelfelvétel a növekedés szempontjából messze nem egyenértékű a „cash”-sel, viszont garantáltan nem tud segíteni a válságban bajba került rászorultakon. Ők pedig megszaporodtak. Becslésem szerint a második negyedévben kb. 350–400 ezer fő veszíthette el a munkáját. (A munkaügyi statisztikából kivehetően 217 ezer főről volt szó, de ebben nincsenek benne az öt főnél kevesebbet foglalkoztató, kb. 700 ezer vállalkozás adatai.)

Munkanélküliként a negyedév átlagában 357 ezer fő regisztráltatta magát, tudjuk azonban, hogy a tényleges munkanélküliség ennél jóval nagyobb lehetett. Hiszen sokan nem jelentkeznek a foglalkoztatási szolgálatoknál (nincs pénzük odautazni, elveszített fekete v. szürke munkájukról nem akarnak számot adni, munkához jutásban nem reménykednek már stb.), az ő számuk a COVID alatt megszaporodhatott, hiszen a vírus tovább nehezítette az otthonról való kimozdulást és a szolgálatok ügyfélfogadását is. Erről a több százezerre tehető magyar állampolgárról nem vett tudomást a kormány. Márpedig tudjuk, hogy az állásvesztés leginkább a képzettség nélkülieket vagy alacsony végzettségűeket sújtotta, s ráadásul az ország kevésbé fejlett térségeiben. A leginkább rászorulókkal szemben tagadta meg a magát keresztény erkölcsűnek mondó kormány a segítséget. Szemernyit sem változtatott az általa korábban erősen megfaragott szociális rendszeren, sőt, megvágta a közmunkára fordítható pénzeket és a szociálisan érzékenyebb önkormányzatokat is. Vagyis felülről minimális pluszt adott, viszont megsarcolta a lent segíteni tudó önkormányzatokat.

Amit a munka frontján a kabinet tett, az édeskevés. Egyfelől – német mintára hivatkozva – három hónapig bértámogatást nyújtott a csökkentett munkaidőben dolgozóknak (az erre való jelentkezés augusztusban lejárt), másfelől a K+F területeken kutatóknak fizetéskiegészítést adott, ha a járvány érintette őket. Az ITM szerint ezekkel a módszerekkel 226 ezer munkahelyet tudtak megmenteni, ami a teljes foglalkoztatotti kör öt százaléka, míg a németeknél elérte a húsz, az osztrákoknál pedig a harminc százalékot. Ennek az egyetlen, fogyasztást közvetlenül serkentő bércsomagnak a várható ráfordítása nem fogja elérni a GDP fél százalékát sem. Mondhatnánk azt is, hogy bakfitty a háztartások éves szintű kb. 21 ezer milliárd forintos költéséhez képest.

Az Orbán-kormány nem véletlenül volt ilyen smucig, valószínű, Európában a legsmucigabb. Féltette az államháztartást és az államadósságot. Valójában ezek mögött magát. Mert igaz, hogy most az EU eltekint a szigorú költségvetési szabályozástól, de ha később netán vissza kell állni, és rendezni kell a sorokat, az a 2022-es választások előtt nagyon rosszul jönne ki a kormánynak. Másrészt meg a kiszakadt költségvetést, államadósság-növekedést finanszírozni is kell, amihez ki kell lépni a nemzetközi pia­cokra is, ezek „diktátumaiért” pedig Orbán valahogy nem lelkesedik. Így aztán a rászoruló, fogyasztóképes rétegek nem kaptak szinte semmit, és így nem is tudták a fogyasztáson keresztül a GDP-zuhanást feltartóztatni. El is apadtak a költségvetés bevételei – a kiadások elfutása mellett –, vagyis bekövetkezett az, amit Orbán el akart kerülni. Pénzügyminisztere szerint a hiány elérheti az eredetileg előirányzott akár több mint tízszeresét is. Ebben a számban – ami az adósságrátát is meglöki – benne van az is, hogy a költségvetési kifizetések nagy része továbbra is úgy folyt, mintha itt nem lenne semmiféle válság. Mintha nem kellene átgondolni – az erőforrások koncentrációja érdekében – a korábbi kötelezettségvállalásokat, mintha minden mehetne továbbra is úgy, mint a világjárvány megjelenése előtt. A Magyar Közlönyökben megjelent döntések láttán az volt az érzésem, hogy a kormány egyáltalán nem veszi komolyan a válságot, átmeneti felhőátvonulásnak tartja, amikor is a legfőbb szempont az övéinek, támogatóinak, lekötelezettjeinek, oligarcháinak a védelme.

– 249 milliárd forintos alapot képzett a félmilliárd forintnál nagyobb beruházások támogatására – s ehhez elérte Brüsszelnél a korlátlan cégtámogatást. (Na és lehet találgatni, kik fognak ehhez az ingyenpénzhez hozzájutni.)

– Bár a Gazdaságvédelmi Alap felállításakor ágazati programokat ígértek, ebből valahogy csak a turizmusra készült valami. Gondolom én, hogy készült, különben mire szavaztak volna meg 2030-ig szólóan közel 600 milliárd forintot azon túlmenően, hogy már idén is több mint 100 milliárd forintot kiosztottak kastélyprogramokra, szálláshelyfejlesztésekre (nem kérdéses, hogy kiknek az érdekeit szolgálva).

– Több száz milliárd forintot szórtak el a tömeges bevándorlás elleni védekezésre, a katasztrófavédelemre, honvédelmi eszközök vásárlására (hogy jó fiúk legyünk a németeknél és Trump előtt), terrorelhárításra, büntetés-végrehajtásra.

– Hasonló összegek folytak el sportcélokra, úgy, mint mindenféle stadio­nok építésére, sportközpontokra, olimpiai felkészülésre, kiemelt sportegyesületeknek stb.

– A magyar Gazdaságvédelmi Alapból bőségesen jutott a határon túliaknak és az egyházaknak is – beleértve a belarusz és a mexikói templom, valamint a szíriai kereszteslovag-vár felújítását is.

– Könnyen pörögtek ki a milliárdok nemzeti konzultációra, presztízsberuházásokra (Várkapitányság, Liget-projekt), egyéb szívügyekre, mint például a Vadászati Világkiállítás előkészítésére, a Petőfi Irodalmi Múzeum projektjeire, a Lakitelek Alapítvány céljaira.

– S nem utolsósorban a kormánynak esze ágában nem volt legalább felfüggeszteni a magyarok jövőjét rendesen emésztő gigaberuházásokat, mint a Budapest–Belgrád vasút és Paks II. építését. Pedig a járvány elégséges alapul szolgált volna e projektek újragondolására.

A vázlatosan felsoroltakból látható, hogy a kormány sok mindent tett, sokféle elképzelést finanszírozott. Csak éppen a válságot nem kezelte, pontosabban amit tett és amit nem tett, rosszul tette. S mindezt a magyar gazdaság gigantikus visszaesése vissza is igazolta. A legutóbb napvilágot látott – és sokakat kellemetlenül meglepő – adatok részleteiben való kutakodásaink eredményeképpen nem látunk komoly okot arra, hogy a médiu­mokból áradó kormányzati önünneplést indokoltnak tartsuk.

Egyfelől nem vitatható, hogy kivételesen válságos körülmények között a megszokottól lényegbevágóan eltérő utakon kellene járnunk, és sokak számára kedvezőtlen következményekkel járó döntéseket is meg kellene hozni. Másfelől viszont éppen az a leginkább elképesztő, hogy a jelenlegi magyar kormány ilyen körülmények között is változatlanul kitartott korábbi preferenciái és kedvezményezett csoportjainak előnyben részesítése mellett. Ilyen páratlanul mély válság közepette sem volt hajlandó azon a gazdaságpolitikán változtatni, amely eddig is legfeljebb a csalóka látszatok szintjén és leginkább a hozzátartozói­nak körében volt sikeres, miközben felerősítette a szegények és a gazdagok közti különbségeket. A COVID alatt alkalmazott eszközeinek még inkább ez lesz a következménye. Ha minden így folytatódik, akkor tényleg tartósan verhetünk tanyát az első öt ország sorában: a legnagyobb veszteséget elszenvedők élcsoportjában.

(A cikk az Élet és Irodalomban jelent meg 2020. szeptember 11-én: https://www.es.hu/cikk/2020-09-11/petschnig-maria-zita/melyrepulesben.html )