Most, év elején, amikor egy évtized elején (ha nem is a kezdetén) vagyunk, megsokasodtak az előrejelzések arról, milyen gazdasági időszak vár ránk. Miniszterelnökünk is sietett biztosítani arról bennünket, hogy nagy idők kapujában állunk. A 2010 és 2020 közötti évtized az elmúlt száz év legsikeresebb évtizede volt Magyarországnak, a következő tíz év pedig még jobb lehet – mondta 2021. január 3-án. Érdemes kellő óvatossággal tekinteni az ilyenfajta kijelentésekre, mert a politikusoknak az a dolguk, hogy lelkesítsék a szavazópolgárokat, hiszen a következő országgyűlési választásokig már alig egy év van hátra.

A miniszterelnök optimista jóslata igencsak egybevág az amúgy független MNB elnökének, Matolcsy Györgynek a víziójával. De ez nem meglepő, nagyon is érthető, hiszen tudja a jobbkéz, mit kell csinálnia. Azonban az már sokkal inkább meglepő, hogy a nagytekintélyű McKinsey and Company Repülőrajt, A magyar gazdaság növekedési pályája 2030-ig címet viselő tanulmányában szinte ugyanezt olvassuk:

„Magyarország célzott intézkedésekkel éves szinten ismét képes lehet mintegy négyszázalékos növekedést elérni, amely az alappálya alapján várható 2,2 százalékos növekedés csaknem kétszerese. Amennyiben ez megvalósul, úgy az ország gazdasága egy évtizeden belül elérheti az eurózóna jelenlegi szintjét az egy főre jutó GDP tekintetében.”

Az optimista előrejelzést az intézet a 2015–19 közötti időszak növekedési adataira alapozza. Ezekben az években a foglalkoztatás évenként átlagosan 1,3 százalékkal, a termelékenység pedig 2,8 százalékkal növekedett, s ennek eredményeként 4,1 százalékkal bővült évente a magyar GDP. Ezt előrevetítve az intézet szakértői azt jósolják, hogy „Magyarország 4%-os növekedést érhet el 2021–30 között a termelékenység 2,9%-os és a foglalkoztatási ráta 1,1%-os növekedése révén”. Egyszerű ez kérem, mint a faék, csak összeadni kell tudni. Talán nem véletlen, hogy ezeket a sorokat olvasva eszembe jutott az ősrégi, még a „boldog NDK-s időkből” származó magyarázat arra vonatkozóan, miként is fér el négy elefánt egy Trabantban. Igen könnyen – szólt a válasz: kettő előre ül, kettő pedig hátra.

De térjünk vissza a tényekhez, mielőtt még azok is politikai elfogultsággal vádolnának, akik ezt eddig nem tették meg. Nézzük tehát a foglalkoztatás és a GDP növekedésének számait a 2010–2019-es időszakban, amelyek alapján a termelékenység is számítható. Nos a számok azt mutatják, hogy 2010-hez képest 2019-re a GDP 30 százalékkal, a foglalkoztatás pedig 21 százalékkal növekedett. Ebből következően a termelékenység a kilenc esztendő időtartama alatt összesen (nem évente!) 7,5 százalékkal nőtt. (130/121 = 1,075, ezt az egyszerű számítást azért lehetett elvégezni, mert az egy foglalkoztatottra jutó ledolgozott órák száma nem változott számottevően az adott időszakban.) Ha még a 2020-as esztendővel is megtoldanánk az időszakot, és a várható 7 százalék körüli GDP-csökkenéssel, valamint változatlan foglalkoztatási szinttel számolnánk, akkor még ez a kicsi termelékenység is eltűnne (121/120 = 1,008 lenne).

Már ebből a néhány számból is jól látható, hogy a mögöttünk hagyott bizonyosan nem az évszázad legsikeresebb évtizede volt. Csupán egy felemásra sikeredett extenzív növekedési szakasz, a munkaerő és a külső források fokozott, nem ritkán erőltetett bevonásával. Ha így áll a helyzet, akkor nagyon nem érthető, miért kalkulálnak a szakértők közel 3 százalékos éves termelékenységnövekedéssel. A válasz egyszerű, de szakmailag nem indokolt. Azért, mert csak a legutóbbi néhány évet veszik alapul a számításaik során. S nemcsak a McKinsey szakértői, hanem az MNB elemzői is így számoltak a legutóbbi termelékenységi jelentésükben. A 2010 és 2019 közötti időszakban ugyanis elég érdekesen alakult a GDP és a foglalkoztatás növekedése. A 2011 utáni években, egészen 2017‑ig a foglalkoztatás növekedése meghaladta a GDP-ét, tehát a termelékenység ezekben az években egyáltalán nem nőtt, hanem kis mértékben csökkent. Majd 2018–19-ben jelentős mértékben emelkedett a termelékenység, a 2015‑ös bázishoz viszonyítva 2019-re 9,6 százalékkal. Ha ezeket az éveket vesszük alapul, akkor tényleg 2 százalék feletti éves termelékenységi mutató jön ki. De vajon van-e nyomós indok arra, hogy csak az utóbbi néhány esztendő kedvező adatait vetítsük ki a jövőre? Erre a kérdésre majd még a későbbiekben visszatérünk.

A nemzetgazdasági szintű termelékenység alacsony értéke mellett érdemes még arra is kitérni, hogy a növekedés szempontjából kulcsfontosságú szektorokban, mint például a feldolgozóiparban és az energetikai szektorban az elmúlt években nem nőtt, hanem csökkent a termelékenység. Ez azért is figyelmeztető a jövőre nézve, mert a negyedik ipari forradalom éppen ezeken a területeken hoz(na) lényeges változásokat, robbanásszerű termelékenységnövekedést (már ahol végbemegy a forradalom). Ugyancsak figyelmeztető jel lehet az is, hogy a 2015–19-es jó konjunktúra éveiben a nettó export nem járult hozzá a GDP növekedéséhez, azt csak a lakossági fogyasztás, a beruházások és a kormányzati kiadások stimulálták keresleti oldalról. Az export szerepének visszaszorulása mögött nyilvánvalóan az ország sérülékenysége, egyoldalú járműipari kitettsége és a hazai cégek gyenge versenyképessége keresendő meghatározó okokként.

A jövőbeli növekedés munkaerőoldalról is igen behatárolt: a jelen helyzetben már csak a fiatalok köréből és a 60 év feletti korosztályból lehetne számottevően emelni a foglalkoztatást. Egyik területről sem feltételezhetjük, hogy könnyen és gyorsan lehetne új munkaerőt toborozni. A fiatalok közül azért nem, mert számukra ott van a külföldi munkavállalás lehetősége, az idősek közül pedig azért nem, mert elég rossz az egészségi állapotuk. Marad tehát, jobb híján a vendégmunka, amelyből már az elmúlt években is ízelítőt kaptunk. Egyre több helyen tűnnek fel ukrán, orosz, mongol és kínai vendégmunkások, bár az Orbán-kormány nagyon el akarja őket rejteni a lakosság szeme elől. A dolog politikai pikantériájától eltekintve (ti. hogy a kormány elszántan harcol a migránsok ellen, miközben vendégmunkásokat hoz be tömegével), hosszabb távon nem lehet az alacsony szakképzettségű vagy szakképzetlen vendégmunkásokra alapozni a tartós és magas ütemű gazdasági növekedést.

Van azonban a jövőre vonatkozó optimista várakozásoknak egy reális eleme is, ez pedig a vírus okozta válsággal kapcsolatos. A mostani válság szétzilálta a korábbi, több kontinensre kiterjedő termelési láncokat, és megingatta a bizalmat a kialakult nemzetközi munkamegosztási rendben. Valószínűleg a válság lecsengése után újjászerveződnek a termelési kapcsolatok, az egyes országok közötti kooperáció. És ebben az újjászerveződésben vélhetően fontos szerepe lesz a földrajzi közelségnek. Így tehát Magyarország központi fekvése komoly lehetőségeket jelenthet gazdasági kapcsolataink átrendezésére. Olyan átrendezésére, amely nagyobb hozzáadott értékű termékek előállítását és nemzetközi piacokra juttatását teheti lehetővé, amelyben sokkal nagyobb szerep juthat a high-tech iparágaknak, a tudásalapú szektoroknak.

Ez persze csak egy lehetőség, amelyet jó kormányzással és gazdasági diplomáciával lehet valóra váltani. Az Orbán-kormány elmúlt tízéves tevékenysége nem arra utal, hogy ebbe az irányba szándékoznak mozdítani a gazdaság szekerét. Sokkal inkább az valószínűsíthető, hogy továbbra is az összeszerelő-üzemek országa maradunk, legfeljebb több lesz belőlük, mert Kína helyett inkább majd itt fognak gyártatni a nagy nyugati cégek, és marad az alapanyagok, a mezőgazdasági nyerstermékek exportja, hazai előállítású export gyanánt.

Nem kívánom kétségbe vonni az optimista gazdasági elemzők jószándékát, ők valószínűleg nem politikai okok miatt értékelték ilyen kedvezően a gazdasági helyzetet és a kilátásokat. Pusztán az elmúlt évek viszonylag jó makroszámai tévesztették meg őket. Azt hitték, hogy 2015-re véget ért az extenzív növekedés szakasza, Magyarország a külföldi tőke és az Európai Unió támogatásainak segítségével sikeres modernizációt hajtott végre, és az intenzív növekedés szakaszába ért. Megtévesztette őket néhány makromutató átmenetileg kedvezőnek mutatkozó értéke, és ebből általánosítottak. A GDP 2016–19 között elsősorban azért növekedett 4–5 százalékos ütemben, mert jelentős mértékű gazdaságélénkítést hajtott végre az Orbán-kormány, nem utolsósorban a 2018-as választások miatt.

A gyorsított ütemben lehívott európai uniós források, a nagy volumenű állami beruházások (Magyarországon az összberuházásoknak 24 százaléka volt állami 2018-ban, míg az Európai Unióban csak 14 százaléka), az építőipar felfuttatása okozta a nagy növekedést. De ez nem járt együtt számottevő technikai korszerűsödéssel, modernizációval, szerkezeti átrendeződéssel. Jól illusztrálja a helyzetet, hogy az építőipar és az ingatlanfejlesztés szektora a GDP 13 százalékát adja. Közismert (legalábbis Írország 2008–09-es válsága óta), hogy ennek a szektornak az ilyen magas részesedése az elmaradottságra és/vagy buborékgazdaságra utal. Mindazonáltal ez a szám segíthet a magas növekedési ütem megmagyarázásában is, hiszen az elmúlt évek 15–20 százalékos építőipari teljesítménye önmagában 2 százalékponttal dobta meg a GDP-t. Vagyis a 2 százalék körüli növekedési alappálya (egyensúlyi növekedési pálya) így emelkedhetett 4 százalék fölé. Persze ennek nem sok köze volt az intenzív, magas termelékenységen alapuló növekedéshez.

A türelmes olvasó, aki eddig eljutott cikkem olvasásában, most csalódottan dobja félre azt, mert az derült ki a számára, hogy sem a 2010 utáni stagnáló időszakban, sem az elmúlt évek magas növekedési szakaszában nem változott a magyar gazdaság karaktere, továbbra is csak extenzív növekedésre képes, ezért a technikai fejlődés és modernizáció ismét elmaradt. S mindezek miatt jó esélyünk van arra, hogy továbbra is az Európai Unió hátsó udvara maradjunk, amely a környezetszennyező iparágaknak, az összeszerelő-üzemeknek ad otthont. A válság utáni helyreállítás során még csak rosszabb lesz a helyzet, mert majd még több ilyen üzemet telepítenek hozzánk.

Egyáltalán nem szükséges, hogy így legyen. De hogy így lett, abban döntő szerepe van a Fidesz-kormánynak és Orbán Viktornak, aki jó gyarmati vezetőként komoly állami támogatásokat adott a külföldi cégeknek, laza környezetvédelmi törvényeket hozatott a parlamenti többségével, alacsonyan tartotta a béreket, megfosztotta a munkásokat az alapvető jogaiktól, gyenge forinttal javította a külföldi cégek exportjának a jövedelmezőségét. Cserébe az Európai Unióban elnézték (és még mai is elnézik?) neki, hogy lebontja a jogállamot, korlátozza a nyilvánosságot, és soha nem látott szintre emeli a korrupciót. De nem az unió kényszerítette ezt ki, csak alkalmazkodott a kialakult helyzethez (lehet ezért persze haragudni rá, de nem érdemes).

Ha a magyar társadalom megszabadul az Orbán-kormánytól, akkor új alapokra lehet helyezni mind a belső gazdaságot, mind a nemzetközi kapcsolatokat, és okos, jó kormányzás mellett elindulhat a valódi felzárkózás útján. S ez az út járható, nem fogja az EU akadályozni, amint azt a balti országok sikeres modernizációja is mutatja.

 (A cikk az Élet és Irodalomban jelent meg: https://www.es.hu/cikk/2021-01-22/mellar-tamas/repulorajt-de-honnan-es-hova.html)