„Akartok-e rabok lenni? A tömeg nem várta be
a mondat végét, hanem egyhangúlag rázúgta:
Akarunk! Akarunk! A szónoklatnak vége volt.”
(Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia, Magvető Kiadó 1984. 83. old.)
Az Orbán-kormány rohamtempóban látott hozzá ez év elején a vidéki nagy egyetemek alapítványi formába való átalakításához. A gyors átalakítást azért szorgalmazzák, mert ki akarják használni a vírusjárvány miatti rendkívüli állapotot, amely nem teszi lehetővé a tömeges tiltakozásokat, a nyílt demonstrációt. S nem mellékesen még az idén be akarják fejezni az átalakításokat, mert már ők sem biztosak abban, hogy a 2022-es választások után tovább folytathatják a kormányzást.
A kormányzati szándék elég egyértelmű: azért akarják az alapítványi formába való átalakulást, mert ezzel sokkal könnyebbé válik számukra az egyetemek karcsúsítása, az általuk feleslegesnek tartott szakképzési irányok, szakok, tanszékek megszüntetése. Ha ugyanis magántulajdonosi rendszerben működik az egyetem és az oktatók kikerülnek a közalkalmazotti státuszból, akkor sokkal könnyebben végre lehet hajtani a radikális átalakításokat. Kormányzati körökben fel sem merül az, hogy ez a karcsúsítás mennyire megalapozott és szolgál-e távlatos célokat, vagy inkább romboló hatást fejt ki nemcsak a társadalomra, de még a szűken vett gazdaságra is.
Az illetékesek annyiszor hangoztatták, s végül már talán maguk is elhitték, hogy nem kell annyi filozófus, szociológus, kommunikációs szakember, helyettük műszaki szakemberekre, mérnökökre és közgazdászokra van szükség. Az első látásra logikusnak tűnő érvelés azonban hibás, a sikeresen felzárkózó és a nemzetközi versenyképességben előkelő helyet elfoglaló országok példája ezt nem támasztja alá. A társadalom és benne a gazdaság egészséges és hatékony működéséhez sokoldalúan képzett, tájékozott, szociálisan érzékeny emberekre van szükség, nem pedig szakbarbárokra. A statisztikák azt mutatják, hogy a sikeres innovációknak csak a felét jegyzik természettudományos végzettséggel rendelkezők, míg a másik felét a társadalomtudományi végzettségűeknek köszönhetjük. De hiába próbáljuk ezt azoknak a politikusoknak elmagyarázni, akiket csak a rövidtávú hatalmi stabilitás érdekel és csak extenzív növekedésben képesek gondolkodni.
Január elején az Innovációs és Technológiai Minisztérium minisztere (aki minden bizonnyal úgy fog majd bekerülni a történelemkönyvekbe, mint a tudományos képzés és kutatás autonómiájának felszámolója, s aki e téren a múlt század ötvenes éveibe taszította vissza az országot), magához rendelte a vidéki egyetemek rektorait és tájékoztatta őket arról, hogy a kormány alapítványi formába fogja átalakítani az egyetemeiket. Bár zárt körben folyt le a tájékoztatás, azért nincs szükség nagy képzelőerőre annak belátására – ismerve az Orbán-kormány erőszakos és gátlástalan nyomulását –, hogy az átalakítás nem választható lehetőségként került felajánlásra, hanem megfellebbezhetetlen döntésként. Ha az egyetemek mégsem akarnák az átalakulást, akkor nem lesz fejlesztési pénz, nem lesz bérnövelés, nem lesznek kutatási pénzek stb. Ha viszont „önként vállalják”, sőt kérik az átalakítást, akkor minden lesz, amit csak óhajtanak, különösen a felső vezetésnek.
Ebben a beszorított helyzetben elég kézenfekvőnek tűnt, hogy a vidéki egyetemek rektorai és dékánjai hajlani fognak a megegyezésre és maguk fogják kérni az alapítványi forma bevezetését. Talán egy kicsit kéretik magukat, de hamarosan mindannyian igent fognak mondani. És pontosan ezt történt: elsőként a debreceni (Putyint díszdoktorrá fogadó) egyetem szenátusa egyhangúlag, majd a pécsi és szegedi egyetem meggyőző többséggel kérte a modellváltást. Így tehát már februárban, a tavaszi ülésszak kezdetén, a Parlament áldását adhatja az átalakításra és a kormány szándékainak megfelelően elmozdíthatatlanná teheti a kuratóriumi tagokat és az ingyen átadott állami vagyont.
Ez történt és történik az egyetemekkel. De vajon történhetett volna másképpen is? Első látásra úgy tűnik, hogy nem, hiszen az Orbán-kormány olyan helyzetet teremtett, amelyben a modellváltás elutasítása súlyos szankciókat vont volna maga után, mindenekelőtt a költségvetési pénzek további megkurtításával. A jelen egyre rosszabb anyagi helyzetéből csak az új modell felé látszott menekülési út, még akkor is, ha ez sok bizonytalanságot takar.
Persze a lelkük mélyén az igent mondó egyetemi vezetők is érezték, hogy sok minden nincs rendben ezzel a rapid átalakítással. De azzal próbálják magukat nyugtatni, hogy az adott szituációban nem volt más lehetőség. Sőt talán még hősnek is láttatják magukat, akik magukra vállalták ezt az áldatlan szerepet (ti. az erőszakos hatalommal való egyezkedést), csakis azért, hogy a dolgozóik, oktató kollégáik munkahelyeit megvédjék, és biztosítsák az intézmény fennmaradását. Van ebben a gondolatmenetben némi igazság, de csak némi, mert messze nem ez a teljes igazság.
Próbáljuk meg előre vetíteni a közeljövő történéseit az elmúlt tíz orbáni év tapasztalatai alapján. Az átalakulás után nem sokkal kiderül majd, hogy a beígért kétszer 15 százalékos béremelés (amely eredetileg is csak az oktatókra vonatkozik, a többi dolgozóra nem) valójában nem is annyi, mert nem lesz rá elég bértömeg, azt legfeljebb csak úgy tudják megvalósítani, ha az oktatói létszámot csökkentik. Aztán majd az is kiderül, hogy a beígért fejlesztési források is csak akkor és úgy lesznek megszerezhetőek, ha megfelelő NER közeli vállalkozókat is bevonják a pályázatokba. Aztán majd az alapítványi kuratórium direktívái alapján feleslegesnek minősített szakok és képzések leépítését haladéktalanul meg kell kezdeni. S következik majd az egyetem imázsát romboló, kritikus, túl liberális és összeférhetetlen tanárok kiszorítása, ellehetetlenítése és elbocsátása. Az is könnyen előfordulhat, hogy a miniszteri ígéret ellenére mégis csak központosítják az orvosi karokat, hiszen megtapasztalhattuk már, hogy mit ér Palkovics úr szava, aki tavaly júniusban még arról szónokolt, hogy a vidéki egyetemeket nem fogják a következő években átalakítani, és csak néhány hónap telt el azóta.
Mindezen intézkedések ellen a szenátusok és az egyetemek vezetői még csak a szavukat sem emelhetik fel, hiszen éppen ők kérték a modellváltást. És tudvalévő, hogy ahol faragnak az ácsok, ott hullik a forgács, vagyis a korszakos jelentőségű átalakulásnak szükségszerűen lesznek áldozatai. Így aztán zavartalanul mehet végbe a leépítés és az oktatók domesztikálása, a nemzeti együttműködés rendszerébe való harmonikus beilleszkedés. Az egyetemeknek az aktuális nemzetgazdasági célokat (konkrétan a miniszterelnök által előző éjszaka megálmodott céljait) kell szolgálnia. Ehhez képest a színvonalas képzés és a tudományos kutatás csak csekély jelentőséggel fog majd latba esni. A mindenható kuratóriumok Orbánhoz hű emberei gondoskodnak arról, hogy senki ne lógjon ki a sorból, az egyetemek ne kritizálják a kormány tevékenységét, hanem transzmissziós szíjként segítsék abban, hogy céljait elérje. A kuratóriumokra ugyanaz a szerep vár, mint az ötvenes-hatvanas években a kommunista pártbizottságokra, biztosítani a kormány ideológiai bázisát és megakadályozni a kritikus hangok felszínre kerülését a felsőoktatásban.
A három vidéki egyetem autonómiájának elvétele igen súlyos veszteség, de még nagyobb veszteség az, hogy minderről „önként és dalolva” mondtak le az egyetemek vezető emberei. Tegyük hozzá, hogy a hallgatók túlnyomó többségének tiltakozása ellenére tették mindezt. Nem tudhatjuk, hogy döntésüket mennyiben motiválta a kilátásba helyezett többletpénz, vagy egyszerűen csak túl hiszékenyek voltak, vagy ennyire híján voltak a bátorságnak és nem mertek tengelyt akasztani a hatalommal és még önmagukat is becsapták azzal, hogy nem volt más lehetőségük.
Valami nagyon elromlott kis hazánkban, ha az igen kiváló szakembernek és határozott, megalkuvásra nem hajlandó vezetőnek megismert pécsi rektor, Miseta Attila arra ragadtatta magát a ránehezedő politikai nyomás alatt, hogy ilyen kijelentést tegyen: „Szándékunk, hogy legyen pártpolitikus a kuratóriumban, mert komoly lobbierejük van.” Észre sem vette a nagy megfelelési igyekezetben, hogy ezzel a kijelentéssel a NER-részévé vált és önként ajánlotta fel egyetemének irányítását az uralkodó pártnak. Az egyetemeknek nem azért kellene több költségvetési pénzt kapniuk, mert engedelmes végrehajtói a politikai akaratnak, hanem azért, mert a közjót mozdítják elő, a magas szintű oktatással, a kiművelt emberfők számának gyarapításával. S mivel ennek a célnak éppúgy egyetemlegesnek kellene lennie, mint a felsőoktatásnak, ezért az egyetemek kuratóriumába is csak olyan embereknek kellene kerülni, akik ezt és nem partikuláris pártérdeket képviselnek.
Lehetett volna mást tenni az adott helyzetben? Igen lehetett volna. Nem kellett volna részt venni ebben a színjátékban az egyetemeknek. Hiszen itt minden arról szólt, hogy a kormány úgyis végbe fogja vinni az átalakítást, csak nem akar még egyszer olyan ellenállást látni, mint ami az SZFE-nél volt. Csak emiatt döntöttek úgy, hogy maguk az egyetemek kérjék az átalakulást, mert így a protestálás lehetőségét a minimumra tudták leszorítani. A határozott és egységes ellenállás persze nem akadályozta volna meg a kormány einstandját, de legalább nyilvánvalóvá tette volna, hogy itt erőszak történt, amelyért előbb vagy utóbb a most hatalmon lévőknek felelniük kell.
Nagy kár, hogy a vidéki egyetemek vezetői nem ismerik, vagy nem értik Deák Ferenc mondását, amely az egyetemek autonómiáját felszámoló átalakításra is érvényes.
„Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.” (Deák Ferenc)
(A cikk a HírKlikk oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/kozelet/hiaba-a-tarsadalmi-tobbseg-orbanek-nem-lazitanak-tan-a-zsakmanyszerzes-hajtja-oket/376411)
