Közgazdászok a válságról

Válságkezelés

Válságkezelés

Petschnig Mária Zita: A háború kiváltotta gazdasági helyzet

2022. március 17. - Közgazdászok a válságról

Egyes számmisztikával foglalkozók szerint a 22-es szám kifejezetten baljós: 22-én ne tegyük ki a lábunkat otthonról, de lehetőleg a lakásban se csináljunk semmit. Noha nem hiszek az efféle jóslásokban, úgy néz ki, hogy 2022-re bejön. Európában évtizedek óta nem látott háborúval, a háború okozta szenvedésekkel, a világgazdaság újabb válságával – miközben a Covid-járvány kiváltotta krízis nyomai is még velünk vannak.

Nézegetve az év elején megjelent prognózisokat, az látszik, hogy 2022-et a pandémia turbulenciái után mindenki a mérsékelt helyreállás évének tekintette. A magyar gazdaságban például továbbra is magas, öt-hat százalékos növekedést prognosztizáltak, mérséklődő infláció (4,7-5,1 százalékos) mellett. Az utóbbit az MNB azzal a feltételezéssel vélelmezte, hogy az olaj ára ebben az esztendőben stabilizálódik és csökken a külső áremelkedés.

Az orosz-ukrán háború azonban mindent felborított: sutba vágta a növekedési és az infláció megszelídülésére vonatkozó várakozásokat. A mérlegelhető kockázatok helyébe a teljes bizonytalanság került. Mert ma nem tudjuk, hogy a Putyin által kirobbantott világégésnek mikor tudnak véget vetni, mi történik addig, és mit jelent majd a háború utáni újjáépítés. Csak azt tudjuk – Adyt idézve –, hogy „Minden egész összetört”. Olyan történések álltak elő, amilyeneket még egy hónappal ezelőtt is elképzelhetetlennek tartottunk.

 

Látható hatások a világban

 

Az, ami a sok bizonytalanságból a gazdaságra nézve kivehető, nem túl szívderítő: romló növekedési kilátások és erősödő infláció. Tankönyv szerint ennek nem így kellene történnie, hiszen a dekonjunktúra éppen azt jelenti, hogy visszaesik az összkereslet (vagy annak üteme), és visszafogva az áremelési törekvéseket, az infláció csökken, vagy esetleg ki is iktatódik. Csakhogy ez idő szerint úgy tűnik, a várható inflációt a világban a kínálati sokkok határozzák meg: termelési, szállítási zavarok a globalizált világgazdaság szövetének Covid-járványt követő, további szakadozásai nyomán. A háború durván széttépi a korábbi munkamegosztások hálóját, de ugyanígy az agresszorral szemben érvényesített szankciók is. Most már nemcsak arról van szó, hogy széttöredeznek, megszakadnak a szállítási láncolatok, hanem arról is, hogy a járvány miatti lezárások okozta hiányoknál jóval nagyobbak és szélesebb körben jelentkezők állnak elő. Olyanok, amelyek elhúzódó termeléskiesést eredményezhetnek. Nemcsak azért, mert például helyettesíthetetlen nyersanyagok válnak elérhetetlenné (vagy nehezen elérhetővé), de azért is, mert esetleges pótlásuk új technológiák kidolgozását teszik szükségessé. A hiány maga áremelést vált ki, de a felszámolását célzó tőkebefektetések megtérülési igényéből is ez következik, főként, ha azok területi elhelyezését nem lehet optimalizálni a világban.

 

A hiányhelyzetek megszaporodásából adódó, kínálati oldalról kiinduló infláció csökkenti a vásárlóerőt, a fogyasztást, ami visszafogja a beruházásokat és összességében visszaveti a GDP bővülését. Ugyanezt eredményezi, ha ezzel párhuzamosan a jegybankok az infláció megfékezése érdekében kamatot emelnek, és a megtakarításként kicsapódó jövedelmek nem vezethetők vissza hitelkihelyezésekkel a termelésbe – például a bizonytalan kilátások vagy/és a kapacitások hiánya miatt. A felsorolt jelenségek rendre mind a stagfláció irányába mutatnak. Azaz a stagnáló gazdaság mellett emelkedő infláció felé (ami egy rémálom, de nemcsak az Elm utcában!).

 

A magyar helyzetről

 

A magyar, mint a világ egyik legnyitottabb gazdasága, nem tudja kikerülni a jelzett, háború kiváltotta termelési és inflációs sokkokat. Azokat a magyar gazdaságban csak mérsékelni lehetne.

A termelés dinamikájának csökkenését úgy, ha az unió által megszabott jogállamisági kritériumnak megfelelve, időben hozzá tudnánk jutni a helyreállítási alap és az új uniós költségvetési ciklus ránk kimért forrásaihoz. Ezzel nemcsak a reálgazdaság mozgástere tágulna, de a folyósított euróforrások forintra való átváltásával a hazai valuta árfolyama is erősödhetne – hűtve az importált inflációt. A kamatszolgálat csökkenésével pedig a költségvetésen keresztül is nagyobb erősítést kaphatna a reálszféra.

Az infláció visszaszorítása a magyar gazdasággal szembeni bizalom erősítésén, a kamatok csökkenésén és a magasabb reáljövedelmek fogyasztást majd beruházást serkentő hatásán keresztül járulhatna hozzá a GDP-termelés bővüléséhez. Ám momentán nem ebbe az irányba tartunk, úgy is fogalmazhatjuk, hogy nem előre megyünk, hanem hátra. Mert a kormány kizárólag csak a parlamenti választások megnyerésére koncentrál.

Ennek érdekében oly’ mértékben nyitotta meg a költségvetés csapjait, amire korábban egyetlen választási kampányban sem volt példa. Emellett elérte a legkisebb bérek drasztikus emelését, ami a teljes bérskálát felfelé nyomja. Ugyancsak a kapacitásokkal szembeni túlkereslet fűtését eredményezi, hogy meghosszabbította a hiteltörlesztési moratóriumot és a hitelkamatokra „sapkát” húzatott.

Sokan azzal érvelnek a kormány mellett, hogy ezek legalább jól tudnak kormányozni. Ám miért kellene jó kormányzásnak tartani azt a politikát, amely saját hatalmának megtartása érdekében rég nem látott méretű inflációval terheli meg a lakosságot? Akiket ráadásul még be is csap a „rezsicsökkentéssel” és az időleges árbefagyasztásokkal. Becsapja, mert a kialakult inflációs körülmények közt egyik sem tartható, csak időleges védettséget ad, amit előreláthatóan árrobbanás és/vagy termeléscsökkenés fog követni. A tényleges piaci hatásoktól védett, momentán megkímélt áru és szolgáltatási kör a teljes fogyasztói kosár nagyjából 15 százalékát teszi ki, ami meglehetősen sok. Februárban ezeknek az árai vagy nem emelkedtek („rezsicsökkentettek”+üzemanyagok), vagy pedig csökkentek (élelmiszerek). Ennek ellenére, a fogyasztói árdrágulás tovább nőtt, nyolc százalék fölé (az eurózóna inflációja csak 5,8 százalékos volt). Az unión belüli inflációs sorrendben a hetedik helyen álltunk, de az árak befagyasztásával elért, elfojtott inflációval együtt dobogós helyre kerülhettünk volna.

Ezzel csak arra akartam utalni, hogy a magyar gazdaságban az unió átlagánál jóval nagyobb az inflációs nyomás. Erre utal a maginfláció alakulása is, amely a múlt év vége óta nagyobb mértékben emelkedik, mint a teljes körre számított. Márpedig ez a gyorsan változó, szezonális és külső hatásoktól megtisztított mutató az infláció alaptrendjét jelzi, valósabb képet ad a fogyasztás teljes körét felölelő indexnél. A maginfláció az utóbbi, Covid előtti évtizedben 2019-ben ugrott nagyobbat, de akkor is csak 3,1 százalékra, ma viszont nyolc százalékot jelez.

 

Az árbefagyasztásról

 

Az árrögzítés akkor válthatja be a hozzáfűzött reményeket, ha azzal lehet számolni, hogy időközben kiiktatódik az inflációs nyomás, és így a lefagyasztás kiengedésekor az árszint nem emelkedik meg. Ezzel azonban momentán egyáltalán nem számolhatunk. Az MNB nem képes a kívülről és belülről, a költségvetési és a jövedelempolitika által fűtött inflációt érdemben visszaszorítani. Amikor tavaly nyáron megkezdte kamatemlő ciklusát 350 forint körül volt az euró árfolyama, most 380 közelében van. A forintárfolyam gyengülése tavaly nyár óta nagyjából másfél százalékponttal dobta meg az árszint emelkedését. Akkor négy-öt százalékos volt az infláció, most – az újabb árrögzítések ellenére is – ennek majdnem a duplája. Reálisan sajnos azzal kell számolnunk, hogy az üzemanyagok és az élelmiszerek árának felszabadításakor – úgy a nyár elején – a berobbanó, két számjegyűvé vált inflációval ismét dobogós helyre kerülünk az unióban.

A „rezsicsökkentéssel” pedig az a helyzet, hogy a többségében 2013-ban rögzített árak ugyan megtarthatók lesznek, de ennek több százmilliárd forintra tehető ára lesz, amit valakinek meg kell fizetni. A vezetékes gázt az egyetemes szolgáltatásra jogosultak (főként a háztartások) már ma is a beszerzési ár ötödéért kapják. Ha a „rezsicsökkentett” árak maradnak, akkor a vételi és eladási ár közti negatív különbözetet a költségvetésnek viselnie kell, azaz mindannyiunknak. A jövedelemvesztés így sem úszható meg, csak nem fogyasztásarányosan terhelődik a társadalomra – spórolásra ösztönözve –, hanem esetlegesen szétterülve. Kinek magasabb adóval kell fizetnie, kinek a költségvetési kiadásfaragással megcsonkított, nem elérhető társadalmi szolgáltatásokkal, és/vagy az elszálló deficit miatti nagyobb adósság növesztette kamatszolgálattal.

Ráadásul a költségvetés akkor terhelődne meg, amikor annak konszolidálására, hiányrátájának csökkentésére kellene sort keríteni. Olyan körülmények közt, amikor a GDP növekedése várhatóan elmarad a tervezettől, az elfogadott éves deficitnek pedig február végéig már majdnem a felét kimerítettük. Ha viszont kiesik a beígért költségvetési hiányfaragás, akkor az a legkevesebb, hogy a nemzetközi befektetők bizalomcsökkenésével kell szembesülnünk, ami a legjobb esetben az ország tovább dráguló finanszírozását váltja ki.

Ebbe a kelepcébe sikerült a „jól kormányzó” Fidesz-KDNP-nek 2022 tavaszára az országot belevezetnie. Ez a kelepce a járvány utóhatásaitól, valamint a mostanában elhatalmasodó háborús veszélytől függetlenül, már korábban elkezdett formálódni. Azt is mondhatjuk, hogy önként formálták, külső nyomástól mentesen. Az idei, balszerencsés évben komoly esély nyílik arra, hogy a külső kényszerek és a belső felelőtlenségek következményei egymást felerősítve hassanak mindannyiunkra. Csak abban reménykedhetünk, hogy mindezeken felül, talán az életünkkel nem kell fizetnünk….

 

(A cikk a Hírklikk oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/velemeny/a-haboru-kivaltotta-gazdasagi-helyzet/395243)

Petschnig Mária Zita: A sikeres magyar növekedés (áráról is)

Úgy tűnik az előzetes adatok szerint, hogy 2021-ben kivételesen jól teljesített a magyar gazdaság. Hét százalék fölötti növekedése nemzetközi összevetésben is jelentős. Az előzetes és becsült dinamikák alapján, az unióban a hatodik helyet foglaltuk el Írország, Horvátország, Görögország, Franciaország és Észtország után.

A rendszerváltást követően, a GDP legmagasabb dinamikája – a tavalyit megelőzően – csak 5,4 százalékot tett ki (2018). A korábbi adatok alapján pedig a magyar gazdaság utoljára 1977-ben produkált hét százalékot meghaladó emelkedést – az eladósodás felpörgetésével. A 2021-es kiugró növekedésben persze benne volt a bázishatás – a 2020-ban elszenvedett visszaesésből adódóan. Ám két év átlagában is emelkedés mutatkozott, igaz, szerény, két százalékos, bár ez is elég volt ahhoz, hogy az unióban a hetedik helyet foglaljuk el. Egyébként a tagállamok több mint felének sikerült meghaladnia a 2019-es szintet, és a többiek is megközelítették azt.

Ha csak ezt az egyetlen mutatót, a GDP növekedését vesszük alapul, megállapíthatjuk, hogy a magyar gazdaság önmagához képest és a nemzetközi mezőnyt tekintve is az elmúlt évben kétségkívül elismerésre méltó teljesítményt produkált. De – és itt jön a feketeleves – ennek olyan ára volt (és lesz a jövőre nézve is), amitől nem tekinthetünk el az év értékelésénél. Pótolandón azt, amiről Orbán Viktor Várkert Bazár-beli előadásában elfeledkezett említést tenni…

A továbbiakban szemügyre vesszük 2021 más fontos számait is, s így talán árnyaltabb lesz az összképünk.

A Covid-halottakkal és családjukkal fizettetett ár

Orbán Viktor az elmúlt évben (és azóta is) a gazdaság védelmét az emberélet védelme elé helyezte. A hozzávetőleg hétmillióra tehető orosz és kínai vakcina beszerzése után úgy gondolta, hogy Európában mindenkinél többet tett a járvány elleni védekezésben. A harmadik hullám során érvényesített korlátok feloldását három millió beoltott elérésétől tette függővé, és a szavát be is tartotta. Az áprilistól kiiktatott, termelést, szolgáltatásokat visszafogó intézkedések később sem tértek vissza. Ettől fogva, Magyarország a járványszabályok alapján, az unió legliberálisabb országa lett, ahol a negyedik hullámban is csak a maszkviselést tették kötelezővé bizonyos helyzetekben. A kontakt-kutatások teljesen leálltak, a tesztelés nem lett ingyenes és nem is szaporodott meg.

Mindennek – és a közben tovább rongált egészségügyi rendszernek – az lett az eredménye, hogy az elmúlt évben majdnem harmincezer honfitársunk halálozott el a járvány következtében. Emellett pedig sokan azért vesztették el az életüket, mert a Covid miatt nem jutottak hozzá a szükséges ellátásokhoz. A szűken számított harmincezres elhalálozás más, hasonló népességű országokhoz képest elképesztően magas. Négyszer nagyobb az osztrák sógorokénál, Portugáliához és Belgiumhoz képest nagyjából háromszoros, de még a görögországi elhalálozásoknak is több mint a duplája. (Zárójelben említve, mert ott merőben mások a viszonyok, a tízmilliós lélekszámú Egyesült Arab Emirátusokban a Covid-halottak száma a magyarénak csak fél százalékát tette ki.)

Ezt hozta a svéd modell magyarított változata; a választópolgárokra hárított minden felelősséget – így fókuszált a kormány politikája a 2022-es választások megnyerésére. Az elhunytak már úgysem fognak szavazni, az élőket pedig ne vegzáljuk holmi korlátozásokkal, mert azt nem szeretik az emberek. Tényleg nem szeretik, inkább vállalják az orosz rulettet. Orbán tudatosan tért le – mint megvallotta – az osztrák járványkezelés mintájának követéséről. Az eredmény: nálunk hét, a sógoréknál csak öt százalékos volt a növekedés, nálunk 29.649 halott, náluk 7.511.

 Megérte? Orbánnak biztosan. (Biztosan?!)

A növekedés szerkezetének lerontása

A magas növekedési ütem akkor tartható fenn, ha a fejlődést a versenyképesség erősítését eredményező beruházások és a külső egyensúlyt őrző exporttöbbletek határozzák meg. Ezzel szemben, az elmúlt évben a kormány választásokra sandító politikája következtében a magyar gazdaság fogyasztás-húzta pályára állt át, ami 2022-ben felerősítve folytatódik. A modernizációt és a további nagyobb növekedési lendületet (és exportot) megalapozó feldolgozóipari beruházások az első háromnegyed évben (az éves adatok még nem ismertek) nem érték el a 2019-es szintet. Ugyanígy a teljes állóeszköz-felhalmozás sem. Ismeretes, hogy a kormány a közelmúltban 1100 milliárd forintos beruházás-lefagyasztásról döntött. Ugyanakkor a fogyasztás már az első háromnegyed évben meghaladta a 2019-est, ami az év utolsó negyedében tovább emelkedett. Az export-import olló pedig az esztendő folyamán egyre inkább az import javára nyílt el.

A külső és belső egyensúlyi mutatók elgyengülése

A belső kereslet élénkítésére áthelyeződött kormányzati politikai hangsúly az import meglódulását vonta maga után – miközben az export növekedését külső okok (hiányhelyzetek) is akadályozták. Így a külkereskedelmi mérleg aktívuma (kiviteli többlet) az előző évinek kevesebb mint a felére apadt, és mélyen alatta maradt a megelőző évtized „békeéveiben” képződöttnek. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a fizetési mérleg emelkedő hiányt jelzett. Megfordult az a korábbi évekre jellemző tendencia, amikor is a magyar gazdaság finanszírozási képessége a külfölddel szemben pozitív volt, 2021-ban mi szorultunk a külföld finanszírozására.

Ez azt is jelentette, hogy újra előállt a 2000-es évek második felének kedvezőtlen jelensége, az ikerdeficit, azaz az államháztartásban mutatkozó belső deficit együtt jelentkezett a külső hiánnyal.

Nem kétséges, hogy a vártnál nagyobb növekedés (4,3 helyett 7,1 százalék) és a magasabb infláció (3,6 helyett 5,1 százalék) mellett a forintban számított GDP értéke is megemelkedik, ami hozzásegít az államháztartás hiányrátájának és az államadósság rátájának javulásához. Ám néhány tényt az éves értékeléskor nem téveszthetünk szem elől.

A 2021-es költségvetésben eredetileg 1476 milliárd forintos hiánnyal számoltak. Ezt emelték meg az áprilisi módosításkor 3.860 milliárdra, de – az előzetes adatok szerint – e tervet is sikerült több mint száz milliárd forinttal túlteljesíteni. Az uniós elszámolás szerinti kormányzati deficit nagyjából 150 milliárd forinttal meghaladta a visszaesés évében, 2020-ban keletkezett hiányt is.

 Gazdaságilag e fiskális túlkapást semmi sem indokolta. A növekvő gazdaság nem igényelt volna további költségvetési fűtést. A kormány politikai igénye persze igen, és az egész kormányzati politika ennek rendelődött alá. Az történt, hogy a kabinet nemcsak a dinamikusan növekvő gazdaságból eredő bevételi többleteket költötte el, hanem még tetemesen túl is költekezett. Miből? Adósságtermelésből.

Az államadósság 2021 végére becsült összege a 2010 végén kimutatottnak több mint a kétszeresét tette ki. S ezt tetézi az a több ezermilliárd forintra tehető, lappangó adósság a nyugdíjrendszerben, ami a magán-nyugdíjpénztár szisztémájának felszámolásából következik.

Az adósságállományon belül ismét növekvő hányadot jelzett a devizában történő eladósodás, miközben a magyar fizetőeszköz – az alaptörvényben rögzítettek szerint is – a forint; ezáltal fokozódott a gazdaság sérülékenysége.

A dinamikus gazdasági növekedés hátterében tehát olyan adósság-felhalmozódás húzódik meg, amely nemcsak a gazdaság sérülékenységét növelte meg a kamatszolgálat emelkedése mellett, de – épp emiatt – kétségessé teszi a növekedés fenntarthatóságát is. Mindezek következményeivel az elkövetkező években meg kell majd birkóznunk. Annál is inkább és nehezen, mert ugyanakkor az Orbán-kormány semmi érdemi lépést nem tett annak érdekében, hogy mielőbb hozzájuthassunk az unió normál és rendkívüli támogató költségvetésének forrásaihoz, noha több mint egy éve lett volna rá. A gyermekvédelmi törvényre hivatkozással elpolitizálhatónak gondolja az unió jogos követelményeinek teljesítését (a bírói függetlenség helyreállítását, a közbeszerzések átláthatóságát, a közpénzek korrupciómentes és ellenőrizhető elköltését).

Az elszaladt infláció

Ha egy gazdaságba extra pénzeket öntenek jövedelemoldalról, továbbá fiskális túlköltekezéssel és olcsó hitelek révén is, miközben az így keletkezett keresleti többlettel szemben a kínálat nem tud lépést tartani (áru-, tőkekapacitás és a munkaerő hiánya miatt), s emellett a megtakarítások gyenge ösztönzöttségűek, az elhalasztott kereslet pótlásának igénye viszont erős, akkor a túlkereslet az árak emelkedésében csapódik le. Ez a helyzet alakult ki 2021-re a magyar gazdaságban. Noha az év második felében a jegybank a monetáris politikáját az infláció hűtésére irányította, próbálkozásai gyengék és ellentmondásosak voltak.

Az uniós metodika szerinti 5,2 százalékos inflációs mértékkel az unió éllovasa lettünk (egy gyékényen a lengyelekkel). A magasan rögzült inflációs várakozások – a 2022 elején választási okokból tovább fűtött kereslettel együtt – az eredetileg gondoltnál nehezebben, nagyobb ráfordításokkal (kamatemeléssel) és lassabban teszik legyűrhetővé a fogyasztási cikkek és szolgáltatások drágulását. Így van ez persze, ha a miniszterelnök úgy gondolja – mint ezt lenyilatkozta –, hogy az infláció ellen többletjövedelmek osztogatásával lehet felvenni a harcot…

***

Az agyonünnepelt hét százalék fölötti gazdasági növekedés hátterének említett árnyoldalai több évre előrevetülve rontják a magyar társadalom és gazdaság fejlődési esélyeit. Az olvasó, ha eddig eljutott, remélem el tudja dönteni, hogy most akkor örüljünk vagy keseregjünk a magyar gazdaság közelmúlt-beli történései felett. Igaz, lehetséges a társadalom szereplői között e kétféle szerepet szétosztani. Egy, a NER-ben körülhatárolható kisebbségnek juthat az öröm, hisz' a folyamatok kedvezményezettjei lehetnek. És megmarad a sírás annak a többségnek, amely majd megfizetheti e mai „sikerek” árát. Később.

 (A cikk a HírKlikk oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/velemeny/a-sikeres-magyar-novekedes-ararol-is/394002)

Petschnig Mária Zita: Infláció, de mekkora!?

Újabb trófeát gyűjtött be Magyarország az elmúlt napokban, amikor megjelent a tavalyi infláció mutatója. Az év átlagában a drágulás 5,1 százalékos lett, amivel az unió élére kerültünk. (Az előző két évben még be kellett érnünk a második helyezéssel, de tudjuk: „Magyarország előre megy, nem hátra”.)

Az elmúlt évben a világ legtöbb országában erősödött az infláció, a V4-ek körében azonban nálunk a legjobban. A fogyasztói árszint az esztendőn belül folyamatosan nőtt; a januári 2,7 százalékos áremelkedés decemberre 7,4 százalékosra duzzadt. A termékek és szolgáltatások előző évinél szélesebb körében volt kimutatható az árak növekedése, ami szintén arra utal, hogy az infláció mélyen beívódott a magyar gazdaságba.

Ugyanezt tükrözte az áremelkedések alaptrendjét kifejező maginfláció is. Az utóbbi években ez ugyancsak folyamatosan nőtt, 2021-ben éppen a háromszorosa volt a 2016. évinek. Pedig a KSH igyekezett a csökkentésébe besegíteni, amikor – külföldi gyakorlatra hivatkozva – áprilistól már nem számította bele a szeszesitalok és a dohányáruk árszintnövekedését. Ez az év közben szokatlan módszertani váltás így valóban kedvezőbb alaptrendmutatót eredményezett. Érthetően, hisz' a hivatal éppen azt a termékkört hagyta ki a számításokból, amely a legjobban drágult. (A maginfláció mutatója az első negyedévben így lett egy százalékponttal alacsonyabb.)

Antiinflációs politika helyett megtévesztő kormánykommunikáció

Mindezek ellenére, a kormánynak nincs antiinflációs gazdaságpolitikája. Ami helyette van, az csak a választások megnyerésére sandító, alkalmi politika. A kabinet az infláció ellen is kommunikációval „küzd” (ami meglehetősen unortodox mód az infláció elleni fellépés terén). Egyfelől azt hangoztatja, hogy az infláció kívülről jön, tehát őt nem terheli érte felelősség, és így nem is tud mit tenni ellene. Másfelől azt üzeni a választópolgároknak, hogy érti a gondjukat, kiáll mellettük, például az árak befagyasztásával is.

A tavalyi infláció – amelynek nagysága meghaladta a globális válság mélypontján, 2009-ben mértet is – csak a külső okokra való visszavezetése féligazság. Mert tény, hogy a járvány szétszaggatta globális világgazdaságban kitermelődött hiányhelyzetek szinte mindenhol áremelésekhez vezetnek, de Magyarországon nemcsak erről van szó. A hozzánk hasonló szerkezetű, kis, nyitott gazdaságokban – így például Csehországban és Szlovákiában – ugyanazon külső hatások mellett, jóval alacsonyabb infláció termelődött (3,4, illetve 2,9 százalékos), és az unió egészében is három százalék alatt maradt a drágulás.

Azt sem téveszthetjük szem elől, hogy a többi uniós országgal ellentétben, egyelőre csak nálunk érvényesült a „rezsicsökkentés”. Azaz a rögzített áras vezetékes gáz-, áram-, víz-, csatorna-szolgáltatás, távfűtés, szemétszállítás áraiban külső áremelkedések itthon, a fogyasztói árakban egyáltalán nem jelentek meg. Márpedig ez a termékkör elég jelentős hányadot képvisel a fogyasztási kosarunkban, és ennek ellenére, a hazai változatlan árakkal mégis az unió legmagasabb inflációját sikerült előállítanunk.

De az is elgondolkodtató, hogy az MNB tavaly decemberi inflációs jelentésében a 2022-re készített prognózist azzal a feltételezéssel állította össze, hogy ebben az évben a külső drágulás mérséklődik, mert az esztendő második felétől kiiktatódnak a hiányhelyzetek, az olajárszint pedig stabilizálódni fog. Vagyis összességében megcsappan az importált, azaz a külső hatású infláció. Ugyanakkor a jegybank szakértői e feltételezések mellett nagyjából a tavalyival megegyező áremelkedést prognosztizáltak 2022-re (4,9 százalék). Márpedig ebből az következik, hogy a hazai inflációt ebben az évben belső tényezők tartják magas szinten.

Költségnyomás

2022-ben mindenekelőtt nagyon erős termelői árnyomással kell számolnunk. Noha a tavaly decemberi adatok még nem állnak rendelkezésre, annyi már látszik, hogy 2021-ben az ipar belföldi eladásainak drágulása majdnem megtízszereződött 2020-hoz viszonyítva. Ezen belül az élelmiszeriparé megkétszereződött, a fogyasztási cikkeket előállítók körében pedig nagyjából 70 százalékkal magasabb volt az infláció üteme. A mezőgazdaság termelői árainál is hatalmas inflációs ütemrobbanás következett be. A növénytermelés és a kertészeti termékek több mint háromszor olyan gyorsan drágultak, mint 2020-ban, ugyanakkor az élő állatok és állati termékek előállításában az infláció üteme több mint a nyolcszorosára emelkedett.

A megerősödött termelői árnyomás pedig meg fog jelenni az idei fogyasztói árakban is. Párosul hozzá a kormány által a választásokra tekintettel felfűtött bérkiáramlás is, amely a feszes munkaerő-piaci körülmények közt törvényszerűen bér-ár-spirált vált ki. Ha csak a Pénzügyminisztérium tavaly decemberben 2022-re készített prognózisából indulunk ki, akkor is azt látjuk, hogy ebben az évben a reálkeresetek majdnem kétszer olyan gyorsan emelkednek, mint a nemzetgazdaság termelékenysége, a termelés bérigényessége pedig növekszik. Mindkét szám az infláció erősödésének irányába mutat.

Kereslethúzás

A megemelkedett költségek elismertetésének igénye miatt (is) az átárazások az év elején igen jelentősek lesznek. 2020-ban és 2021-ben is januárban – amikor még viszonylag „béke” volt – 0,9 százalékkal emelkedett a fogyasztói árak szintje a decemberihez képest. Ha az idén csak egy kicsivel is magasabb lesz ennél a januári drágulás – amire van esély, mert főleg a kormány által generált tengernyi kereslet lehetőséget ad a kínálati árnyomás elismertetésére –, akkor a 2010 utáni orbáni érában újabb inflációs csúccsal fogunk szembesülni. A tengernyi keresletnövekedés a felfújt bérkiáramláson túl a választások megnyerésére aspiráló kabinet döntéseinek következménye. Ezt Orbán Viktor az infláció elleni harc eszközének tekinti, ami súlyos tévedés, hiszen a felturbósított kereslet ad esélyt arra, hogy a termelők és szolgáltatók ceruzája az új árak megállapításánál vastagabban foghasson. A kikerülő többletjövedelem zöméből ugyanis fogyasztói keresletnövekedés lesz, mert többségében olyan fogyasztóképes társadalmi csoportokhoz kerülnek pénzek, amelyek korábban nem, vagy kevéssé részesülhettek a kormány jótékonykodásából. Ha pedig megnő a kereslet, akkor van tere a magasabb termelési költségek áremelésekben való elismertetésének is. Vagyis az infláció fűtőanyagát alapvetően a kormány szolgáltatta/szolgáltatja.

Antiinfláció Orbán Viktor rendszerében

Az infláció elleni fellépés jogszabály szerint a jegybank feladata. Az MNB a múlt év nyarától tett is lépéseket ebbe az irányba, de nem túl következetesen, ezért kevésbé eredményesen. Ám a kormány laza fiskális- és jövedelempolitikájával szemben, amely politika ráadásul feszes munkaerő-piaci körülmények közt érvényesül, a monetáris politika egyedül esélytelen megbirkózni ezzel a feladattal. Ráadásul az újabb unortodox kormánydöntések, amelyek a hitelmoratórium meghosszabbításán túl, „sapkát” húztak a kamatokra és az árak befagyasztását vették célba, még további olajat öntenek a tűzre. Egyrészt, mert a hitelmoratórium és a kamatstop – a megtakarítható hitelköltségek révén – növeli a fogyasztók vásárlóerejét, azaz a keresletet. Másrészt az árak befagyasztása az érintett termékkörnél legfeljebb átmenetileg hoz megnyugvást; az árrögzítés feloldása után nagy valószínűséggel berobbanhatnak az árak. Ugyanakkor az árbefagyasztás miatti veszteség kompenzálásának igénye a helyettesítő és más szabadáras termékeknél áremeléseket válthat ki, akár már most, a felkészülés időszakában (januárban) is.

Az pedig, hogy a tavaly év végén két részben bejelentett 1100 milliárd forintos forrás-felhasználás elodázása (plusz lemondás a reptér megvételéről?!) keresletszűkítést jelentene, megint csak egyfajta féligazság. Egyrészt, mert – ha jól értem – nem a fogyasztói, hanem a beruházási keresletet fogja vissza, másrészt erre is csak átmenetileg hat – ha jól értem.

***

Az OECD 2022-re – tavaly decemberben – emelkedő inflációs pályát jósolt a magyar gazdaságnak, és az éves drágulás mértékét hat százalékra tette. Akkor ezen a számon kissé elhűltem, ma már azonban egyáltalán nem tartom lehetetlennek ennek a teljesülését sem.

(A cikk a HírKlikk oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/kozelet/inflacio-de-mekkora/392540)

Petschnig Mária Zita: Számvetés az Orbán-kormány utolsó évéről

A világjárvány sújtotta 2020 után az idei esztendőre nézve, eleve jobbra lehetett számítani. Már csak azért is, mert tavaly év végére megvolt az oltóanyag a vírussal szemben, ezért mérsékelhetőnek tűntek a lezárások. A mély visszaesést követően mindenki növekedést, foglalkoztatás-bővülést várt úgy, hogy közben az infláció sem erősödik érdemben. Olyan 2021-re elfogadott költségvetéssel jöttünk át erre az évre, amelyben öt százalékot közelítő GDP-többletet és három százalékos inflációt feltételezett a kormány, amellett, hogy a fiskális politika rendbetételét is kilátásba helyezte: három százalék alatti államháztartási hiányt és 70 százalék alá szorított államadósságrátát ígért. A jegybank tavaly decemberi prognózisában is javuló államháztartási hiányráta szerepelt a külső deficitek csökkenése mellett és az, hogy 2021-ben erősödik Magyarország külső finanszírozási képessége (vagyis, hogy mi tudunk hitelezni másoknak!) Tudjuk, hogy kellő ügyességgel a gazdaságról szóló számokkal bármit igazolni lehet, a példátlan sikereket éppen úgy, mint a legborúsabb kilátásokat. Közelebb juthatunk a valós folyamatok természetéhez, ha nem kiragadott adatokkal dobálódzunk, hanem megpróbáljuk az év egészére érvényes folyamatokat a maguk összefüggéseiben végiggondolni.

Ebben az írásban erre teszek kísérletet, azt mutatom be fő vonalakban, hogy az év eleji reményekhez képest miként alakultak a tényleges történések. Az áttekintés a járványhelyzeten túl a régóta elfogadott, alapvető makroökonómiai mutatók (növekedés, külső és belső egyensúly) tükrében történik.

 

A járványhelyzet

 

December utolsó dekádjára fordulva sajnos azt kell rögzítenünk, hogy a koronavírusjárványnak a nyári hónapokban ugyan voltak csillapodottabb szakaszai, ám az idei harmadik és negyedik hullám után az ötödik kapujában vagyunk. Annak ellenére, hogy több mint 6 millió honfitársunk kapott már oltást, a tavalyi 9537 járványban elhunyttal szemben, az idei esztendőben számuk a harmincezret közelíti. Míg tavaly csak egyetlen napon kezeltek nyolcezernél több covidos beteget kórházban, az idén tavasszal legalább egy hónapon át tízezer fölötti volt a kórházi terhelés. S még az év végén, novemberben is többször lehettünk aggódó tanúi a kórházak magas leterheltségének. Vagyis közel sem beszélhettünk, beszélhetünk a járvány érdemi csillapodásáról. Ennek ellenére a kormány – letudva az oltóanyagok beszerzését és az egyénekre kiszignálva a védekezést – a társadalom védelme helyett nyíltan és bevallottan a gazdaság védelmére helyezte a hangsúlyt. Nézzük, milyen eredménnyel.

 

Növekedés

 

A 6-6,5 százalékra becsült idei növekedés első ránézésre imponálónak tűnik, csakhogy a tavalyi évvel együtt csupán két százalékos a többlet, ami édeskevés. Különösen annak fényében, hogy mekkora áldozathozatal, adósságnövekedés húzódik meg a hátterében.

 

Az első háromnegyed évi teljesítmények alapján az unió 27 tagállamán belül a kilencedik helyet foglaltuk el, de a negyedévről negyedévre mért adatok tekintetében az alsó fertályba tartozunk. A harmadik negyedévben a lendületünk megtört és további gyengülés várható, hiszen az év utolsó hónapjaiban csökken a mezőgazdaság és az ipar kibocsátása is.

 

Láthatóan és várhatóan a növekedés szerkezetében nem tudunk visszatérni a fenntartható fejlődést garantáló beruházás- és export húzta pályára. A beruházások ugyan a második negyedévben belendültek, de a fogyasztás erősödésével együtt olyan importemelkedést vontak maguk után, amivel az export az év második felében már nem tudott lépést tartani. Az importtöbblet pedig levonást jelent a növekedés dinamikájából. Az exporttal szemben a belső kereslet húzása vált dominánssá és a továbbiakban is ez várható. Ezen belül - előreláthatóan – ráadásul kedvezőtlen fordulatot jelez az állóeszköz-fejlesztések húzóerejének gyengülése is.

A kormány a legutóbbi időkig azzal dicsekedett, hogy nálunk a válságkezelés nem a kieső fogyasztás pótlásával történik (ez teljesült is!), hanem a hosszútávú versenyképesség erősítésére koncentrálva a beruházások felfuttatásával. És ebből majd idővel lecsorognak jövedelmek a fogyasztás számára is. (Magyarán és leegyszerűsítve a 2020-ban éhezők majd 2021-2022-ben enni kapnak…) A kabinet úgy vélte, hogy a (főként baráti) cégeknek folyósított, több százmilliárd forintos ingyenes juttatások és a jegybanki kedvezményes konstrukciók révén a beruházások 2021-ben már belendülnek, az ütemük pedig 2022-re megközelítően megduplázódik.

 

Az MNB is – ez év júniustól szeptemberig – határozott ütemerősödést prognosztizált 2022-re, ám legutóbbi, decemberi előrejelzésében hasonló határozottsággal fordított az ellenkezőjére. Az idei első háromnegyed évi kilenc százalékos dinamika után az év utolsó hónapjaira már csak négy százalékos növekedést prognosztizál, ami szerinte 2022-ben ennél is alacsonyabb lesz.

 

Varga Mihály és Orbán Viktor decemberi bejelentései után nyilvánvalóvá vált, hogy a jövő évi választások megnyerése érdekében példátlanul felturbósított költségvetési politikát – a lakosságot per pillanat a legkevésbé sem érintő módon –, a beruházások korlátozásával kívánják korrigálni. Mindebből úgy néz ki, hogy 2021 utolsó hónapjaiban a magyar gazdaság a hosszú távú fejlődés szempontjából legrosszabb pályára állt, arra, amelyet jószerivel csak a fogyasztás húz, ennek hátterében pedig emelkedik az eladósodás. (Ezt a modellt és következményét az előző rendszerből sajnos jól ismerjük.)

 

Költségvetés – eladósodás

 

A 2021. évi költségvetést teljesen szétverték. Konszolidálásáról már tavalyi elfogadását követően lemondtak. Idei módosításakor 2020-hoz képest mindössze 0,5 százalékponttal kívánták mérsékelni GDP-hez mért hiányát, amit már a kormánnyal lojális Költségvetési Tanács is nehezményezett. Ám Varga Mihálynak tavasszal erre csak annyi volt a válasza, hogy a gazdaság újraindításához szükség van a GDP 7,5 százalékára tett deficitre.  Az eredetileg tervezett 1500 milliárd forintos államháztartási többletköltésből így lett 3860 milliárd forintos terv, ami aztán 200 milliárddal még továbbhízott. November végéig a központi kormányzatnál úgy mutattak ki 3931 milliárd forintos hiányt, hogy a tervezetthez képest a bevételek is emelkedtek.

 

Orbánék kiadási túlköltekezésével „csak” az a gond, hogy annak zöme nem a gazdaság versenyképességének erősítését szolgálta, hanem a fogyasztói keresletet élénkítette vagy/és presztízsberuházásokra, valamint soha meg nem térülő fejlesztésekre fordítódott. (Ezt a modellt is ismerjük – valahonnan.)

 

Az adott évi deficit tudvalevően hozzáadódik a mindenkori államadóssághoz. Ennek a kormány által 2021-re várt összege több mint kétszerese lesz a globális válság mélypontján, 2009-ben mértnek. Az Orbán-kormánynak sikerült ledózerolnia azt az adósságráta-csökkenést jelző pályát (a magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolásával egyetemben, amiből implicit adósság képződött a nyugdíjrendszerben!), amit 2012 után preferált, szembe fordulva saját gazdaságstratégiájával. Ezen belül is azzal a helyes céllal, hogy a magyar gazdaság sérülékenységének csökkentése érdekében mérsékelni kell az államadósságon belül a külföldi hitelezőknek való kitettséget. Ezzel szemben az idén szeptemberben hozzávetőleg a háromszorosára emelték az évi devizakibocsátási tervet, és dollárban valamint euróban hosszú lejáratokra – nem kis költséggel terhelten – hiteleket vettek fel (összesen 4,5 md eurót). Ehhez jött decemberben az 1 milliárd jüanos zöld kínai kötvénykibocsátás.

 

 Mindezekhez képest Orbán Viktor áprilisban arra hivatkozva mondta le Brüsszelben a Helyreállítási alap minimális kamattal terhelt, ránk kiszignált kölcsönrészét (kb. 3400 milliárd forintot), hogy nem akarja tovább eladósítani az országot. (Emlékeztetnék: a jelzett kölcsönfelvételek ezt követően történtek, miként a Fudan Egyetemről, a Budapest-Belgrád vasút és Paks II. projektjének felgyorsításáról szóló döntések is ez után születtek meg.)

 

Momentán a pénzügyi kormányzat feladata, hogy – megfelelendőn a stabilitási törvénynek – az államadósság rátáját az első háromnegyed évi 80,5 százalékról 80 százalék alá szorítsa le. Akkor, amikor az év utolsó negyedévében szaladt el leginkább a költségvetési túlköltekezés és mérséklődik a GDP üteme. Meg fogják oldani. A látszatok és a szokásos sikerkommunikáció szintjén biztosan, ám az újra felpörgetett adósság terhei ránk, gyermekeinkre és unokáinkra fognak hárulni.

 

Infláció – Magyarország jobban teljesít

 

Az első tizenegy havi adatok szerint az Európai Unióban Magyarországon volt a legmagasabb az infláció. S valószínű, nem kell sokat drukkolnunk ahhoz, hogy az év átlagában is megőrizzük ezt az „elit” pozíciónkat (2018-2019-ben és 2020-ban még be kellett érnünk a második helyezéssel), ami egyáltalán nem véletlen. Hiszen nálunk az inflációt nemcsak a külső hatások (a globalizáció szakadásaiból adódó hiányhelyzetek, megugrott nyersanyag- és energiaárak, szállítási költségek) fűtik, de a fellazított költségvetési és jövedelempolitika teremtette kereslettöbblet – feszes munkaerő-piac mellett –, valamint a régiós valutákénál nagyobb árfolyamromlás is.

 

Az infláció visszaszorítására hivatott jegybank e feladattal az adott laza fiskális jövedelempolitika mellett egyrészt kevéssé tud megbirkózni, másrészt nyár óta e téren felmutatott erőfeszítései felemás viselkedésről tanúskodnak. Azon túlmenően, hogy kamatemelő ciklusát késve indította és a piac által vártnál kisebb mértékben adagolva, a pénzteremtést más csatornákon még fel is erősítette. Csak decemberben deklarálta állampapír-vásárlásainak és vállalati kötvényprogramjának felfüggesztését, de ezt is úgy, hogy ha szükséges, akkor hitelezésével továbbra is rendelkezésre áll.

 

Nem véletlen, hogy a piac nem tartja elég hitelesnek ezt a jegybanki politikát, ami abban is visszatükröződik, hogy az MNB nyári szigorító lépései után emelkedik az euró forintárfolyama. Az árfolyamgyengülés pedig – eminensen az importon keresztül – inflációra vezet.

 

Külső egyensúly

 

A belső egyensúlyromlás 2021-ben külsővel is párosul. 2020-hoz képest megerősödött az ikerdeficit jelensége, azaz a magas költségvetési hiánnyal párosuló külgazdasági mérlegromlás. Külkereskedelmi mérlegünket importtöbblet rontja; fizetési mérlegünk passzívuma (a devizában történő kifizetések meghaladják a befizetéseket) az MNB szerint a duplája lesz a tavalyinak. Ezen közben – szintén az MNB várakozása – határozottan romlik az ország külső finanszírozási képessége, ez a mutató még tavaly is pozitív volt. Negatívba fordulásában szerepet játszik az uniós pénzek elapadása is. A kiépített NER mechanizmusai és Orbánék magatartása miatt ebben az évben nem kapunk egyetlen centet sem az unió helyreállítási alapjából, de az új uniós költségvetési periódus kohéziós forrásaiból sem. (A kormány ezeket költségvetési forrásból ígéri pótolni, ami pedig a hiányt, az adósságot duzzasztja és az inflációt emeli …)

 

                                                                    xxx

 

Ha az olvasónak volt türelme figyelmesen végigolvasni ezt a tényekre hagyatkozott, a folyamatokat összefüggéseiben is bemutatni igyekvő leltárt, akkor maga is megállapíthatja, hogy a politikai szempontok alapján vezérelt járvány elleni védekezés és gazdaság-újraindítás tényleges eredményei köszönőviszonyban sincsenek a kormánypropaganda által sulykolt sikerekkel. Sőt. Éppenséggel e propaganda alaptalansága kellene, hogy szemet szúrjon.

 

Ám azzal is tisztában vagyok, hogy a lakosság többségét nem érdeklik a makrogazdaság összefüggései. Az ezzel foglalkozó elemzőnek azonban kötelessége felhívni a figyelmet a példátlan méretű pénzosztogatáson túlmutató, közeljövőre nehezedő terhekre. Azokra, amelyeket előbb utóbb mindannyiunknak viselnie kell.

 

(Az írás a HírKlikk oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/kozelet/szamvetes-az-orban-kormany-utolso-everol/391252)

Petschnig Mária Zita: Fenntartható-e a sikeres növekedés?

Az átlagos magyar olvasó leginkább a maga mindennapos anyagi viszonyaira tekintve szokta megítélni a gazdaság mindenkori helyzetét. Ezen belül is jövedelmének alakulása érdekli, ami mellett nagyon számontartja, hogy mikor, miért, mennyit kell fizetnie. A gazdaság egészének helyzetét aligha képes bárki a maga személyes helyzetéből kiindulva érzékelni. Erről leginkább a politikusoktól szokott hallani, amit vagy elhisz, vagy nem. E cikk – a szélesebb rálátást elősegítendő – próbálja az olvasó eligazodását támogatni – az utóbbi időkben megjelent makrogazdasági adatok alapján.

A magyar gazdaság harmadik negyedévi 6,1 százalékos növekedési adata egészen jól néz ki, noha jóval elmaradt a piaci előrejelzők várakozásától (7,4 százalék). Ám, ha más összefüggéseket is figyelembe veszünk, az összkép korántsem ad okot felhőtlen derűlátásra. A következőkben a kedvezőnek tűnő számok mögötti kellemetlen kérdésekkel próbálunk meg számot vetni.

 

Nemzetközi összevetésben

 

A tavalyi esztendő harmadik negyedévéhez mérten – amikor a járvány miatt még csökkent a termelés – a bruttó hazai termék mostani, hat százalék feletti emelkedése a második legnagyobb volt az unió azon húsz országának körében, amelyek ez idő szerint publikálták növekedési számaikat. Csak Románia előzött meg bennünket (nyolc százalék). A magyar gazdaság dinamikája meghaladta az unió átlagát (3,9 százalék) és több mint kétszerese volt a németekének (2,5 százalék). Ugyanezen körben is dobogós helyen végeztünk, ha az első háromnegyed évi átlagos fejlődést nézzük. Ám, ha az előző negyedévhez mért dinamikára tekintünk, azt állapíthatjuk meg, hogy a lendületünk erősen megtört, sőt, az említett húsz uniós országon belül a negyedik legalacsonyabb volt. A második negyedév még két százalékos erősödést jelzett, a mostani viszont csak 0,7 százalékost – az előző negyedévhez mérten.

Ellentmondásos unión belüli teljesítményünk valószínű annak volt betudható, hogy nálunk a gazdaság újranyitásáról a kormány előbb döntött, így a felpattanás lendületét a második negyedév jelezte, s ez júniust követően lelohadt. Ugyanakkor az unió más országaiban – keleti vakcinák „hiányában” – később érték el a szükségesnek vélt védettséget, s emiatt jobbára csak a nyáron oldották fel a korlátokat. Így az újranyitásból adódó felpattanás náluk akkor következett be, amikor mi ezen már túljutottunk. A járvány és az ellene való védekezés aszinkronitást eredményezett a növekedési számokban. Ám valószínűsíthető, hogy a vakcinációk időbeli és minőségi különbözősége és a nyitások aszimmetriájáért most fizetünk, a nálunk bedurranó negyedik hullámban.

 

A növekedés szerkezete keresleti oldalról

 

A KSH előzetes harmadik negyedévi adatából nem derül ki, hogy mi okozhatta a GDP lassulását, de néhány részadatból lehetséges magyarázó következtetéseket leszűrnünk. Az első félévi 7,6 százalékos növekedés nagyobb részt a külső piacok húzásának volt köszönhető, és annak, hogy a még kevésbé emelkedő belső keresletből ennél kisebb importemelkedés következett be. Vagyis a GDP emelkedésében az export és az import ütemének különbségéből adódó nettó exportnak volt meghatározó hatása. A III. negyedévi adatokból viszont az olvasható ki, hogy ez a húzóerő kiiktatódott: az export lendülete lényegesen visszaesett, ám ezzel nem tartott lépést az import, ami arra utal, hogy az utóbbi negyedév növekedésében a belső piaci tényezők játszhattak szerepet. A belső fogyasztás bővülése látható is a kiskereskedelmi forgalom dinamizálódásából, aminek a lezárások feloldását követően, bőséggel volt tere és forrása is. A belső kereslet másik eleméről, a beruházásokról ez idő szerint annyit tudhatunk, hogy azok csak a második negyedévben indultak be – az előző évi mély bázison. S ha ez folytatódott, akkor valószínűsíthetően abban a kedvezőtlen szerkezetben – az ingyen-pénzekkel erősen megtámogatott NER-közeli körben –, amelytől viszont nem igen remélhető a szükséges versenyképesség-erősödés. A bekövetkezett növekedési szerkezetváltás korántsem megnyugtató, számos – később kifejtendő – buktatót rejt magában.

 

Kínálati oldalról

 

Ugyanerre következtethetünk, ha a növekedés szerkezetét termelési oldalról nézzük. Itt az tűnik fel, hogy annak zömét a KSH a piaci szolgáltatásoknak tulajdonította, ami arra utal, hogy itt a bekövetkezett felpattanás ellensúlyozhatta a nem piaci szolgáltatások GDP termelésének csökkenését, ami a szektorokban (közigazgatás, egészségügy, oktatás, szociális szféra) mutatkozó foglalkoztatás-csökkenésből olvasható ki. Az ipari termelés növekedési dinamikája ugyanakkor határozottan zuhant, amiben szerepet játszott a járvány okozta hiányhelyzetek eszkalálódása (eminensen a jármű- és az elektronikai iparban) is. Lehetséges, hogy az építőipar jobban teljesített, mint az év megelőző időszakában, de talán nem annyival, hogy azt az KSH említésre méltónak tartotta volna.

 

Mi várható az év hátralévő időszakában?

 

Minthogy a továbbiakban az újranyitási többletlöket a piaci szolgáltatóknál is kialszik, viszont az alkatrész- és anyaghiány várhatóan csak hosszabb távon számolódik fel, így a negyedik negyedévre további dinamika-lassulás prognosztizálható. Ennek valószínűségét erősíti az is, hogy nem zárhatók ki a negyedik hullámból adódó termelés-korlátozások, piacszűkülések bekövetkezése sem. Az esztendő átlagában a bruttó hazai termék növekedése nem fogja elérni a kormány által korábban várt 7,5 százalékot, ennél nagyjából egy százalékponttal alacsonyabb lehet. Normál időkben még ezt is kiugró teljesítménynek tartanánk, csakhogy most épp egy hozzávetőleg öt százalékos visszaesést produkáló, abnormális pálya meghaladása történik. A két év átlagában mutatkozó, mintegy másfél százalékos GDP-többlet korántsem tekinthető kiugrónak, példaértékűnek egy felzárkózni akaró gazdaságban.

 

A növekedés további hátteréről

 

 Különösen annak ismeretében nem, hogy ennek a hátterében extra  lazára vett költségvetési politika húzódik meg. Olyan, amely a választásokra fókuszálva, a fogyasztást preferálja, s amelynek következtében a nagyobb növekedés ellenére is extra deficit termelődik. Az októberi, mértékében a legrosszabb időkre emlékeztető 630 milliárd forintos hiánnyal a pénzügyminisztérium bőven átlépte a parlament által nyáron, az év egészére elfogadott deficit mértékét – és ez még csak a kezdet. A Brüsszelnek bemutatott hiányterv szerint ugyanis november-decemberre a kabinetnek még további 1100 milliárd forintos hiánytermelési lehetősége van, amivel – nem kétséges – élni is fog. Nem ennyit költenek majd el, hanem ennyivel többet a befolyó bevételeken felül. Mert most – tényleg kidobálva a közgazdasági tankönyveket – mindent egy lapra tesznek fel: az állampolgárok szavazatainak megvásárlására. Ennek következtében, tovább növekszik az államadósság, ami az év végén előreláthatóan a duplája lesz az Orbánék kormányra kerülését megelőző, a globális válság mélypontját jelző 2009. évinek. Az adósság finanszírozása a nemzetközileg is emelkedő kamattrendek mentén, egyre drágább lesz, de ebbe az irányba mutatnak a növekvő infláció miatt feltehetően dráguló belső források is.

 

És a konjunktúra élénkítését célzó költségvetési politikának ez csak az egyik következménye. A másik, az infláció felfutása és a korábbiaknál magasabb szinten való tartósulása lehet. Mert ugyan az igaz, hogy a költségvetésen és a bérpolitikán keresztül felturbósított kereslet révén, növelhető a kínálat, de a folyamat csak egy idő után indul be a termelőkapacitások belépésével, főként akkor, ha vannak mobilizálható kapacitástartalékok. Az árak emelkedése viszont azonnal reagál a többletkeresletre. Nálunk momentán a termelésbővítés szűk keresztmetszetei ütköznek ki részben a világgazdaságban mutatkozó hiányhelyzetek, részben a megfelelő minőségű munkaerő hiánya miatt. Feszes munkaerő-piaci körülmények közt beindul a bér-ár-spirál, amely az inflációs várakozásokat is fűti, s amellyel szemben vérszegény védekezés a monetáris politika szigorítása (kamatemelés) – főleg, ha olyan felemás, mint amilyennek eddig mutatkozott.

 

További következmény az import felfutása, amellyel az export nem tud lépést tartani; ez év harmadik negyedében már ezer millió eurós deficit keletkezett külkereskedelmi mérlegünkben; az importtöbbletre hosszú évek óta nem volt példa. A mérlegegyenleg fordulatát tartósítja a külső piacok gyengélkedése és a belső kereslet költségvetési oldalról történő további fűtése. Ha pedig ez úgy csapódik le a fizetési mérleg hiányában, hogy nem ellensúlyozódik a beáramló tőkék által, amire van esély. Többek között, mert elmarad, akadozik a megváltó uniós pénzek befolyása, akkor az árfolyam romlásával együtt megugrik a külső finanszírozási igényünk is. Ebben az esetben több mint valószínű, hogy ezt a külső befektetők csak magasabb kamatok mellett hajlandók tolerálni – ha egyáltalán, és ez még a jobbik eset.

 

Az impozánsnak tűnő, a pénzügyminiszter szerint momentán várt idei 6,8 százalékos GDP-növekedés hátterében meghúzódó, megjelenő, kiütköző feszültségek (kedvezőtlen növekedési szerkezet, erősödő infláció, az államháztartásban és a külső mérlegekben keletkező ikerdeficit, az emelkedő adósság és dráguló finanszírozása, a magasabb forintkamatok) mind abba az irányba mutatnak, hogy növekedésünk nem nyugszik fenntartható alapokon. Matolcsy György (aki az irháját mentve, próbál előre menekülni) minapi elemzése sajnos nagyon is helytálló és a belőle levont következtetés is: gyökeres gazdaságpolitikai fordulatra lenne szükség. Ennek követelése azonban a választásokra készülő Orbán-kormány számára nem több pusztába kiáltott szónál.

(A cikk a HírKlikk oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/kozelet/fenntarthato-e-a-sikeres-novekedes/389813)

Petschnig Mária Zita: Káosz a sikerpropaganda mögött

Makroközgazdászként több mint negyven éve vizsgálom, elemzem a magyar gazdaság általános folyamatait, növekedését, egyensúlyát és az alakulásukat befolyásoló kormányzati politikákat. Sok mindent láttam, megéltem, de az ez év őszére létrejött kétségbeejtő állapotok engem is megleptek. A káoszt látom ugyanis több oldalról eluralkodónak.

A statisztika

A Statisztikai Hivatal október 1-jén publikálta az egyik legfontosabb makrogazdasági mutatónak, a bruttó hazai terméknek az új adatait. Az még érthető, hogy az utóbbi évek számait revideálta, hiszen azok előzetesek voltak. Ám az egyáltalán nem, hogy mi indokolta a GDP átírását 2004-ig visszamenőlegesen. A hivatal – mint rendesen – most sem szolgált magyarázattal arra például, honnan tudott több mint ezermilliárd forintot elővarázsolni az utóbbi 17 évben kimutatott bruttó hazai terméknél. Ebből 245 mil­liárd forint a tavalyi GDP feljavításából adódott, abból, hogy kisebb visszaesést találtak, és nagyobb általános áremelkedést. Mivel a kritikus egyensúlyi mutatók nevezőjében a forintban mért GDP szerepel, ennek megemelése szebb mintázatot kölcsönöz az államháztartás deficitrátájának és az államadósság rátájának is. Az így csökkentett államadósság-ráta alapján már nem állítható, hogy a kormánypolitika egyetlen év alatt visszanövesztette a rátát arra a szintre, ahonnan 2011-ben a kabinet nagy nekiveselkedéssel elindította az államadósság elleni harcát, beáldozva az egész magán-nyugdíjpénztári rendszert.

A KSH felülírta az idei első félévről néhány héttel korábban publikált adatokat is. S bár most is úgy látta, hogy a GDP a 2020. első félévinél 7,6 százalékkal nagyobb volt, a növekedés szerkezetében olyan módosításokat eszközölt, amelyeket más információk nem támasztanak alá. A mostani közlés szerint megfordultak a fogyasztás és felhalmozás növekedésének arányai: a háztartások fogyasztási kiadása a félév folyamán stagnálásközeli volt (korábban még emelkedett), az állóeszköz-felhalmozás viszont az előző jelentéshez képest jelentősen dinamizálódott.

A fogyasztási ütem visszavételének azonban ellentmondott, hogy ugyanakkor az áfa-bevételek majdnem 20 százalékkal nőttek, és az is, hogy a kiskereskedelem, járműjavítás ágazatban a GDP 9 százalékkal emelkedett (itt felfelé korrigált a hivatal). Az állóeszköz-felhalmozás dinamikájának erős növekedését nem támasztják alá a beruházási adatok, noha a beruházások meghatározó részét képezik az állóeszköz-felhalmozásnak. Sőt, más KSH-forrás szerint a központi kormányzat beruházásai a félév folyamán csökkentek, az ingatlanügyletek GDP-jének növekedését pedig az új jelentés szerint erősen visszavágta a hivatal. Ám ha az állóeszköz-fejlesztések öt helyett nyolc százalékkal emelkedtek, akkor ennek az import emelkedésében is meg kellett volna jelennie, hiszen a beruházások a legimportigényesebb tényezők. A GDP-ben számított behozatal ütemét azonban a KSH változatlanul hagyta.

Mindezzel arra akarok utalni, hogy a gazdasági helyzet megítélésére vonatkozó fő mutatók egy hónapon belül olyan átalakuláson mentek keresztül, amelynek eredménye más, ismert számokkal nem konzisztens, így kétséges a helyénvalósága. Kétséges, hogy amit tudunk, valóban jól tudjuk-e a magyar gazdaságról. A gazdasági folyamatokat az azokkal hivatásszerűen foglalkozóknak is nehéz követni, nem csoda, hogy a közvélemény végképp nem érzékeli az eseményeket, ezért befolyásolható.

 Költségvetések

 Ám a statisztikai adatoknál sokkal zavarosabbak és követhetetlenebbek mindazok, amik az idei és a jövő évre elfogadott költségvetésekben történnek és történtek.

Az ez évit az első félévben módosították, mondván, a növekedési pálya gyengébb annál, mint amire eredetileg építették (4,8 százalék helyett csak 4,3 százalékos lesz a 2021. évi GDP-növekedés). Ez már akkor is sántított, merthogy mértékadó előrejelzők (IMF, OECD, EB londoni és hazai elemzők) ez idő tájt éppen felfelé korrigálták növekedési várakozásaikat. A kormány-előterjesztés ugyanakkor a hiánycélt 2500 milliárd forinttal megemelte (az eredeti 2,7-szeresére! 4000 milliárdra). A jóval nagyobb deficitből nagyobb növekedésnek kellett volna kikerekednie, s nem pedig csökkenésnek, mint ahogy a kormány előterjesztése vélte. A többlethiányból azonban csak 800 milliárdra kértek felhatalmazást a parlamenttől – a maradék 1700 milliárd forint pedig jószerével a kormány további szabad játékterévé vált. Az államháztartás helyzetéről szóló jelentésekben mérceként a 2300 milliárd forintban elfogadtatott hiány szerepel, s nem a teljes, a ténylegesen várt négyezermilliárd. A brüsszeli elszámolás szerinti deficitcélt a kormány ez év szeptemberében további 220 milliárd forinttal megtoldotta.

A hiány megemelésével akkor adtak még nagyobb fűtőanyagot a gazdaságnak, amikor annak a vártnál erősebb dinamikája rajzolódott ki. (Mi sem mutatja ezt jobban, mint amikor Orbán Viktor bejelentette, hogy nyugdíjprémiumként minden nyugdíjas 80 ezer forintot fog kapni, ebből nyilvánvalóvá vált – ha a prémiumszámítási szabályokat betartják –, hogy a kormány erre az évre 7,5 százalékos növekedést prognosztizál.) Az államháztartás fűtéséből és továbbfűtéséből két dolog következik.

Egyrészt nem átlátható, nem követhető, mi történik az államháztartás központi alrendszerében (ez az önkormányzatok nélküli államháztartást jelenti), ám ez nem zavarja sem a parlamentben a társadalmat képviselőket, sem a Költségvetési Tanácsot. A Költségvetési Tanács még azt a kérelmét sem kéri számon, amit a 2021-es költségvetés módosításakor megfogalmazott: „...ha a makrogazdasági feltételek alakulása megengedi, akkor a tervezettnél markánsabb hiánycsökkenés valósuljon meg kedvezőbb feltételeket teremtve a költségvetési egyensúly 2022. évi lényeges javulásához és az államadósság-mutató fenntartható mérsékléséhez” (a Tanács 4/2021 04.15. sz. Határozatával elfogadva, 3. oldal).

Másrészt szeptember végére egyértelművé vált, hogy a tavasszal prognosztizált GDP-nél több mint 2700 milliárd forinttal nagyobb lesz az osztható torta (a forintban számított GDP), de ebből szemernyi megtakarítást sem képeznek, hanem mindent kiosztanak. Sőt, még több mint 2000 milliárd forinttal megemelték az év végére várható államadósság összegét is.

A magát kereszténynek tartó kormány, úgy látszik, nem olvasta a Bibliá­ban József történetét, vagy ha igen, esze ágában sincs követni az írás legfontosabb ebbéli üzenetét: tartalékolni kell a hét bő esztendőben a következő hét szűk esztendőre.

Ám mindez semmi ahhoz képest, amiként a kormány újabb és újabb ötleteivel – most már szinte naponta – szétszabdalja a jövő évi költségvetést. Amiről eddig tudunk, az több mint ezermilliárd forintnyi olyan kiadás, ami egyáltalán nem szerepel az elfogadott költségvetésben. Ez a tervezett deficit egyharmada, nem kevés, és még nincs benne a legkisebb bérek várható tetemes megemelésének a költségvetési kiadást növelő része, mint ahogy a pedagógusoknak beharangozott béremelés és a közmunka díjának tervezett növelése sem, mert ezek mértékéről még nincsenek ismereteink. Ebből az őrületes jövedelemkiáramlásból a fogyasztáson keresztül persze költségvetési bevétel is lesz, de ennek egyenlegét ez idő szerint még nem lehet megvonni. Csak az világos, hogy semmi sem világos, mert a jövő évi választások megnyerésére ráállított költségvetési pénzszórás teljesen átláthatatlan és követhetetlen viszonyokat teremt. A kormány megközelítően 30 ezer milliárd forint felhasználásához kapott szabad kezet, parlamenti kontrolljáról aligha beszélhetünk. Csak remélni lehet, hogy van ember a pénzügyminisztériumban, aki tud számolni, és átlátja, várhatóan mi történik a jövő évi költségvetésben, ám bizonyosan nem ő a döntnök.

Mindez természetesen az államadósság további növekedésével jár együtt. Jövőre – forintban számolva – az államadósság a duplája lesz annak a 2011. végi tartozáshegynek (akkor ez 23 ezer milliárd forint volt), amely szintnél Orbán Viktor meghirdette az adósság felszámolása elleni harcát. Ennek részeként felszántották a magán­nyugdíjpénztári rendszert, amivel egyidejűleg a GDP 25-30 százalékára tehető nyugdíjadósság keletkezett (László Csaba egykori pénzügyminiszter ez évi becslése). Orbán Viktor a választásokra fókuszálva ledarálja azt a jobboldalon róla kialakult mítoszt, hogy legalább rendbe tette a költségvetést és csökkentette az államadósság rátáját. De tavaly óta felrúgta másik fontos adósságkezelési elvét is, miszerint az állományon belül le kell szorítani a külföldi források arányát. Miután tavaly megközelítőleg 6,5 milliárd eurónak megfelelő kölcsönt vettünk fel külföldön, az illetékesek úgy nyilatkoztak, hogy ez elegendő lesz 2021 finanszírozásához is. Ezzel szemben az Adósságkezelő Központ a minap három és félszeresére emelte az idei devizakötvény eladási tervét, és a nagyobb mozgásterével rögtön élt is: 4,5 milliárd eurós kölcsönt vett fel – hosszú távra szólóan és tisztes kamatok mellett. Ez nem sokkal azután történt, hogy Orbán Viktor néhány óra alatt egy személyben eldöntötte: nem kérjük az unió helyreállítási alapjának szinte nulla kamatozású hitelhányadát. Gazdasági mérlegelés nélkül mondott le mindannyiunk nevében arról a 3300 milliárd forintról, aminek a felhasználására több mint fél éven keresztül még annak a jegyében készültek a kormányzati tervek, hogy a járvány utáni gazdaság újjáépítéséhez minden fillérre szükségünk van. A kormányfő magyar hangja, Gulyás Gergely azzal indokolta másnap a döntést, hogy a kormány nem akarja növelni az ország eladósodottságát. (Nem sokkal ezután köttetett meg a megállapodás a több százmilliárd forintnyi hitelt is felemésztő Fudan egyetem Budapestre telepítéséről...)

Mi ez, ha nem követhetetlenül eszkalálódó káosz az államháztartásban, amit a gazdasági racionalitás teljes negligálásával kizárólag Orbán Viktor politikai akarata termel ki. A gazdaság fiskális túlfűtésének terhét pedig évekig fogjuk viselni a magas inflációban, az emelkedő kamatterhekben, a kikényszerülő fiskális konszolidáció növekedést fékező hatásában, s még az is lehetséges – ne adja isten! –, hogy majdan a befektetők bizalomvesztésével is szembesülnünk kell.

Mit tesz a jegybank?

Miután a Nemzeti Bank is rendesen kivette a részét korábban a kereslet felpumpálásában állampapír-vásárlásokkal, kedvezményes hitelekkel és keretük megemelésével, bóvlinak minősülő vállalati kötvények megvásárlásával, azok keretének és futamidejének növelésével, valamint mélyben tartott kamatokkal, júniusban mégis érzékelni kezdte a több oldalról is gerjesztett infláció 5 százalék fölötti kiakadását. Mivel az inflációhoz mindenki ért és mindenki érzékeli, a bank megrémült attól, hogy ráhúzzák azt a bizonyos vizes lepedőt, és elkezdte félreverni a harangokat. Egyidejűleg – rátalálva elsődleges feladatára – az infláció megfékezése érdekében bejelentette, hogy kamatemelési ciklusba kezd, leállítja a Növekedési Hitel Hajrá! programját, majd mérsékli az államadósság finanszírozását. Ez 180 fokos fordulatot jelentett a korábbi, konjunktúrafűtésre ráállított politikájához képest, csakhogy az infláció megfékezéséhez ez idő szerint elégtelennek bizonyult. A laza fiskális és jövedelempolitika mellett a monetáris szigor fabatkát sem ér az infláció elleni harcban, csak a törlesztési terheket emeli meg és a növekedést korlátozza – ezt a kilencvenes évek gyakorlatából ismerjük. Ám Matolcsy György hiába érvelt a deficit nagyobb visszafogása mellett, hogy a költségvetési politika is segítsen be az infláció elleni küzdelembe, Orbán rá se rántott. Pénzügyminisztere pedig helyesnek tartotta a „fiskális alkoholizmust” bevetni a „gazdaság újraindítása” érdekében. (Hányadszor is indítják újra a tavaly a második félévben már elindult gazdaságot?)

A piac jó néven vette a szigorodó monetáris politikát, és a forint szépen erősödni kezdett. Mindaddig, amíg a jegybank szeptemberben, miközben megemelte az általa várt inflációs pályát, a felére csökkentette a korábban meghirdetett kamatemelés mértékét, ami az infláció elleni küzdelem fékezett habzásúvá tételét jelentette. Ezt a gazdasági szempontból érthetetlen, ellentmondásos döntést a piac a forint gyengítésével „jutalmazta”, amiből viszont az infláció újabb fűtőanyaga termelődik ki.  Gyaníthatóan erre a döntésre a jegybank nem gazdasági mutatók, hanem inkább elnökének politikai racionalitása alapján kerített sort. Lehetséges, hogy Matolcsy György kifizetődőbbnek vélte, ha beáll a kormányfő által képviselt trendi vonal mögé: „helikopterpénzek” kiszórásával szavazatokat vásárolni a kormány számára. A lefizetett tábornak természetesen esze ágába sem jut, hogy tiltakozzék a kapott pénzek forrásának törékenysége, az eladósodás miatt, és csak jóval később fogja érzékelni, hogy forintjainak vásárlóereje gyengül, de addigra már túl leszünk a választásokon.

*

2021 őszén ez a kialakult helyzet a magyar gazdaságban. Ellentmondásos számok a makrostatisztikában és káosz a gazdaság irányításában. Nyakló nélküli költekezés, a parlament által elfogadott költségvetések szétverése, az államadósság emelkedése és az infláció felturbósodása. Igaz, a növekedési adatok elég jól néznek ki, de milyen áron? A jövő felélésének árán; a kormányzati politikának egyetlen rövid távú szempontja van: a 2022. évi választások megnyerése, mindent ez a politikai racionalitás rendez, és minden ennek rendelődik alá.

Csatlakozás a nyilatkozatunkhoz

Tegnapi közös blogbejegyzésünkben nyolc pontban foglaltuk össze, hogy miért tartjuk súlyos hibának a kínai Fudan Egyetem kampuszának Budapestre telepítését.

Úgy gondoljuk, hogy kifejezetten káros lenne a magyar gazdaságot és a jövő társadalmát további, soha meg nem térülő, újabb, több százmilliárd forintra becsülhető kiadással megterhelni!

Örömmel fogadtuk, hogy nyilatkozatunkhoz csatlakozott Kornai János Széchenyi-díjas magyar közgazdász, egyetemi tanár, illetve Békesi László közgazdász, volt pénzügyminiszter is!

A visszajelzésektől felbátorodva úgy döntöttünk, hogy bárki számára megnyitjuk a csatlakozás lehetőségét!

Ha egyetért a nyilatkozatunkkal, akkor az alábbi linken tudja jelezni a támogatását:

https://docs.google.com/spreadsheets/d/1v7ERwjDVwLoYeOOHHmxkUapL2pkoU3T5VZJIF31Mtpo/edit?usp=sharing

Nyilatkozat a kínai Fudan Egyetem kampuszának Magyarországra településével kapcsolatban

Alulírottak – kizárólag a szakmánkra korlátozódva – a következők miatt nem értünk egyet a kínai Fudan Egyetem kampuszának Magyarországra településével.

 

  1. A magyarországi kampusz nem a kínai fél tőkebefektetéseként és kockázatvállalása mellett valósulna meg, hanem a magyar állam által Kínától felvett hitelből, vagyis a magyar állampolgárok pénzéből épülne Kína számára, a kínai érdekek szolgálatára. Ezt a hitelt tehát akkor is vissza kell fizetni, ha az egyetem működése részben vagy egészben nem termeli ki a felvett hitel és a kamatok megfizetéséhez szükséges pénzt.

 

  1. Az ITM szerint 540 milliárd forintra becsült projekt összege mintegy 90 milliárd forinttal meghaladja a 2022. évre beterjesztett költségvetésben a felsőfokú oktatásra szánt előirányzatot. Nem értünk egyet azzal a könnyelműen kijelentett véleménnyel, miszerint egy ilyen értékes egyetem kampuszának Magyarországra jövetele „minden pénzt megér”. A magyar állampolgárok közpénze véges, korlátozottan áll rendelkezésre, amit mindenkor felelősen és az egész ország érdekeit szem előtt tartva kell felhasználni.

 

  1. A projekthez felvenni szándékozott, többszázmilliárd forintra becsült (450-580 md) hitel kamatlába kb. hatszorososa lenne annak az unió által kínált kölcsönnek, amelynek felvételétől a kormány a túlzott eladósodás elkerülésére hivatkozva a minap tartózkodott.

 

  1. A hitel feltételei (visszafizetés ütemezése, valutája, árfolyamkockázat megosztása, záradékok, nemteljesítés esetén gyakorolt jogok stb.) ismeretlenek, miközben a transzparencia elemi feltétele egy ilyen mértékű, nemzedékeket eladósító hitel felvételének.

 

  1. A betelepülő egyetem működtetése – az ITM számításai szerint is – 2023-2027 között 100 milliárd forintot igényelne, ezt követően pedig évente további 15,5 milliárd forint veszteségtérítést.

 

  1. A fenntartására létrehozandó magyar-kínai alapítványban kisebbségi magyar részesedés lenne – a közbeszerzések elkerülése érdekében.

 

  1. Belátható időn belül behozhatatlan hátrányt jelentene a magyar felsőoktatás számára:

– a kínai és a magyar egyetemeken oktatók közti kb. tízszeres bérkülünbség és az évi több millió forintos személyes kutatási keret elcsábítaná a hazai egyetemek legjobb oktatóit,

 – a Fudannak a hazai felsőoktatási intézményekkel szemben előnye lenne a magyar és a nemzetközi pályázatokon,

– a magyar egyetemek finanszírozásából kiesnének a Fudanra átpályázó külföldi diákok.

 

  1. A kínai kampusz tandíja többszöröse lenne a magyar felsőoktatásban kiszabottnak, ezért a magyar társadalom szűk rétege engedhetné meg, hogy a gyerekeit itt taníttassa.

Akkor, amikor

 – az elmúlt évben a magyar államadósság rátája ismét 80 százalék fölé emelkedett,

– csökkenteni kell a szintén felduzzadt államháztartási hiányt,

– az Unió Helyreállítási alapjából a kormány kivette az egyetemek megújítására szánt 1200 milliárd forintos csomagot,

– Paks II. és a Budapest-Belgrád vasút létesítésére alsóértéken 4300 milliárd forintos adósságunk halmozódik fel – a piacinál magasabb kamatlábak mellett,

úgy ítéljük meg, hogy kifejezetten káros lenne a magyar gazdaságot és a jövő társadalmát további, soha meg nem térülő, újabb, többszázmilliárd forintra becsülhető kiadással megterhelni.

 

 Bihari Péter, Bod Péter Ákos, Chikán Attila, Felcsuti Péter, Győrffy Dóra, Király Júlia, Mellár Tamás, Nagy Zoltán, Oblath Gábor, Palócz Éva, Petschnig Mária Zita, Prinz Dániel, Riecke Werner, Scharle Ágota, Vértes András

Petschnig Mária Zita: Újraindított sikerhajsza

Néhány gondolat a jövő évi költségvetésről

Az Orbán-kormány kommunikációs kormányzást folytat. A gazdaságban is arról szóló politikai üzenetei vannak, amit el akar érni: bizonyítani, hogy minden döntése páratlanul sikeres, jó és csakis értünk történik. Ez jellemző a 2022-re beterjesztett költségvetésre is, ami a számok alapján ugyan kevéssé követhető nyomon, de az előterjesztő Pénzügyminisztérium szavakban mindent megtesz, hogy a jó utat felmutassa.

A „2022. évi költségvetés Magyarország újraindításának költségvetése”[1] – olvasható az előterjesztés indoklásában. S ugyanitt: a cél az, „…hogy olyan lendületet adjunk a magyar gazdaságnak, amivel 2030-ra Magyarország az Európai Unió öt legsikeresebb országa közé emelkedhet, ahol a legjobb élni, lakni és dolgozni.”[2]E rendkívül ambiciózus törekvéssel csak egyetérteni lehet. Ám a teljesülésének van néhány, nem lekicsinyelhető bökkenője.

Mert miről is lenne szó?

Ha a fejlettséget az egy főre jutó bruttó hazai termékkel mérjük, akkor a 2018-as adatok szerint (a 2019. éviek még előzetesek) Magyarország az unióban a 22. helyen állt; az első ötöt Luxemburg, Írország, Hollandia, Svédország és Németország töltötte be. A németek az ötödik helyen álltak, tehát 2030-ra minimum őket kellene kilőni a mostani felhozatalból. Náluk több mint húszezer dollárral nagyobb az egy főre eső GDP, mint nálunk. Becslésem szerint, ha mi megtáltosodnánk és 2021-től évi hat százalékkal növekednénk, a németek pedig csak évi 1,5 százalékkal, az évtized végéig még mindig mögöttük maradnánk. (Pedig ez jóval nagyobb növekedési ütemkülönbség lenne, mint az a két százalékpont, aminek a fenntartását Orbán Viktor szükségesnek tartja.)

A növekedési feltételekben akadnak egyéb problémák is.

– Az egy főre jutó egészségügyi kiadások tekintetében 2018-ban az unió hátsó fertályában kullogtunk, a 22. helyet tudtuk megcsípni. A németeknél ez a mutató majdnem háromszor akkora volt, mint nálunk.

– Az egy főre jutó K+F alapján 2018-ban az unió 18. helyén álltunk; a németek több mint három és félszer többet fordítottak fajlagosan e fontos növekedési hajtóerőre.

– A felsőfokú oktatásban résztvevők népességen belüli arányát nézve, az unió 25. helyét foglaltuk el 2018-ban. Ez a ráta Németországban harminc százalékkal jobb volt, és az utóbbi években még emelkedett is – nálunk viszont csökkent.

– Ha az életminőséget a születéskor várható átlagos élettartammal mérjük, akkor is nagy a lemaradásunk. Az unióban 2018-ban a 24-dikek voltunk 76,2 évvel, szemben a németek 81,1 esztendejével. De az életminőségre következtethetünk abból is, hogy az ezer lakosra jutó személygépkocsik száma 2018-ban az unióban csak Lettországban és Romániában volt kevesebb a nálunk mértnél. A németek adata több mint másfélszeresét tette ki a mienkének.

A felsorolt néhány szám talán meggyőzi e sorok olvasóját arról, micsoda gigantikus programot tűzött ki 2030-ra Orbán Viktor, aki ezt az utolérési célt 2019 februárjában adta elő a nyilvánosságban. Elképzelése talán akkor lenne megvalósítható, ha a „rothadó, halódó” Nyugatra és az életerős, felemelkedő Keletre vonatkozó víziója is bejönne, s minket a jó keleti szél az Európai Unió élvonalába repítene. Igaz, Keletről eddig csak néhány nagyprojektet tudhatunk magunk mögött: Paks II., Budapest-Belgrád vasútépítés, a Fudan Egyetem részlegének Budapestre telepítése (alsó értéken számítva ezek hozzávetőleg 4750 milliárd forintos hitelből készülnek el + kamat +drágulási faktorok!), de jöhetnek még újabbak is.

Ám, ha az unió gazdag országai, a nettó befizetők lerohadnak, mi miből fogunk Kelet felé törleszteni? Valószínű, eddig talán nem kellene elmennünk Utópiában, amikor vannak előttünk sokkal közelebbi megoldandó kérdések is. A 2022-es költségvetés kapcsán rögtön az,

miért nevezte el ezt a kormány az újraindítás költségvetésének.

 Az újraindítás a magyar nyelvben azt jelenti, hogy valamit, ami leállt, újra mozgásba hozzuk. A magyar gazdaság nagy része a tavaly márciusi korlátozások nyomán valóban lefagyott, az előző negyedévhez képest a GDP 14,5 százalékkal esett, de a III. és a IV. negyedévben már emelkedett a teljesítmény, és ez folytatódott 2021 első három hónapjában is – negyedéves alapon számolva.

Igaz, idén is voltak korlátozások, de senki nem jósol erre az évre visszaesést, noha bizonyos szolgáltatások időlegesen tényleg nem működhettek. Már a második járványhullámkor is az volt a kormány üzenete, hogy megőrizzük a gazdaság működőképességét. Ez év februárjában pedig – nagyjából a harmadik hullámban – teleplakátolták az országot az „Újraindítjuk a gazdaságot” szlogen hirdetésével. Mindezek után és az idei, a kormány által várt négy százalék fölötti növekedést követően, miféle, 2022-re szóló újranyitási tervről szónokol a kormányzati kommunikáció? Vagy odafent bolondultak meg, vagy/és a föntiek az országlakókat tekintik gyengeelméjűeknek és memóriazavarosoknak.

Arról nem is szólva, hogy a gazdaság-újraindítási akciótervet sehol sem mutatták be. Olyan értelemben nem, hogy vázolták volna, mi teszi szükségessé az újabb akciótervet, mit akarnak vele elérni, a célok elérése érdekében milyen intézkedéseket hoznak, és azoknak milyen gazdasági, társadalmi hatásuk lesz. Sőt – és ezt is a kormány figyelmébe ajánlom –, már az idei költségvetés kikényszerülő módosításakor megtörtént a tavaly felállított gazdaságvédelmi alap átkeresztelése gazdaság-újraindítási alapra. Nem véletlen, hogy a 2021-es költségvetés-módosítás előterjesztésében is a gazdaság már megtörtént újraindításáról szóltak. Így például: „…a gazdaság újraindítására, a munkahelyek védelmére a vészhelyzet alatt jelentős, kormányrendeleti szintű döntések születtek a 2021. évi költségvetési törvényt érintően”[3]. S ugyanitt ezzel indokolják a tavaly elfogadott 2,9 százalékos GDP-arányos hiány több mint két és félszeresére emelését: „…a kormány által a tavalyi évben és idén már meghozott a járvány elleni és a gazdaság újraindítását segítő döntések következtében a 2021. évre 7,5 százalékos GDP arányos uniós módszertan szerinti hiánycél prognosztizálható”[4] (kiemelés tőlem – PMZ).

Mindezek ismeretében, számomra legalábbis érthetetlen a 2022-es költségvetésben olvasható szöveg: „A gazdaság-újraindítási akcióterv elemei hozzájárulnak ahhoz, hogy a magyar gazdaság… minél rövidebb idő alatt visszatérjen a dinamikus növekedési pályára[5] (kiemelés tőlem – PMZ). Hol vagyunk, ha nem itt? S miért gondolja a kormány, hogy ez csak neki, az ő döntéseinek köszönhető? Európa legnyitottabb országában nem számít a külső konjunktúra alakulása és az uniós pénzek beáramlása?

A nagy fogadkozások mellett, a gazdaság újabb újraindításához felsorolt, 2022-ben alkalmazni szándékozott új eszközök hihetetlenül vérszegények. Az eszköztárat csak úgy tudták felduzzasztani, hogy a korábbi intézkedéseket is újra felsorolták. Ami valóban félig-meddig új döntés, az a következő:

– 2022. július 1-jétől csökkennek a munkáltatói bérterhek, és munkanélküliek alkalmazása esetén a vállalkozók adókedvezményeket kapnak.

– A kkv-knál kibővül a fejlesztési adókedvezmény (ez egy korábbi döntés harmadik lépcsője).

– 2022-től szélesítik az agrárkár-enyhítési alapot.

– 2021-ben döntött már a kormány a beruházási alap felállításáról, ezúttal ennek összegét emelték meg több mint 430 milliárd forinttal. A törvénytervezet ezt speciális tartalékalapnak nevezi, ami beruházások előkészítésére és megvalósítására szolgál – a minisztériumokon keresztül. A konstrukcióját gyaníthatóan azért találták ki, mert így a minisztériumok takarásában nem, vagy nehezen lesz kimutatható, hogy milyen típusú fejlesztésekre folynak ki pénzek. Ez sem vadonatúj döntés, amit a törvénytervezet is megerősít és egyben tájékoztat is arról, hogy miféle beruházásokról lesz szó, eszerint „…a beruházási alap előirányzat terhére 2022-ben folytatódnak az oktatási, egészségügyi, közlekedési, kulturális-, szabadidő és sport, turizmusfejlesztési, egyházi, illetve környezetvédelem területén elkezdett beruházások.”[6]

A felsorolt néhány százmilliárd forintra becsülhető döntésekkel szemben a 7308 milliárd forintra taksált 2022-es gazdaság-újraindítási akcióterv (a GDP 13 százaléka) úgy jött ki, hogy egy sor tételt összegereblyéztek a költségvetésben. Ám a bemutatott táblázat elemei nemcsak túl tarkák (vagyis vitathatók, hogy valóban az „újraindításhoz” szükségesek-e, mint például a sportra és a kultúrára kiszignált 129 milliárd, az egyházak támogatására szolgáló 30 milliárd forint), de a költségvetés alapján kibogozhatatlanok: honnan szedték össze és kik részesülnek majd belőle. Vagyis megint olyan költségvetést fog elfogadtatni a kormány a parlamenttel, aminek a valós tartalmát jószerivel csak ő tudja beazonosítani. Pedig a költségvetések átláthatóságát vizsgáló nemzetközi felmérések már régóta elmarasztalnak bennünket. A 2019-es vizsgálat szerint messze nem értük el a megfelelés alsó határát sem, az unióban az utolsók voltunk.[7]

Az „újraindítás” újraindításának ideológiáját véleményem szerint azért hívták segítségül, hogy ezzel indokolják a fellendülőben lévő magyar gazdaság – szerintem teljesen felesleges, sőt káros – további, költségvetés felől történő élénkítését (ami a választások évében rendre elő szokott fordulni). S mentsék azt a menthetetlen, választási szempontokra tekintettel lévő politikát, aminek következtében 2022-ben csak kissé mérséklődik az államháztartás hiányrátája (ezt még a kormányellenességgel aligha vádolható Költségvetési Tanács is felrótta), az még mindig a maastrichti mérték (három százalék) majdnem kétszerese lesz. Az államadósság rátája pedig csak néhány tized százalékponttal csökken, s magasabb szintet jelez a globális válság mélypontján, 2009-ben mértnél is. Mindemellett pedig tudjuk, hogy a jegybank is növekedést támogató monetáris politikát folytat, miáltal összességében szinte biztosra vehető a gazdaság túlfűtése, s nyomában az infláció felpörgése.

Ezen a nyomvonalon haladva, nem kell 2030-ig várnunk, hogy bekerüljünk az unió öt legmagasabb inflációjú országa közé. Már ma ott vagyunk, s jövőre megcélozhatjuk a dobogó legfelsőbb fokát is. A lényeg úgyis az, hogy az élen legyünk.

 

(A cikk a Hírklikk oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/kozelet/ujrainditott-sikerhajsza-nehany-gondolat-a-jovo-evi-koltsegvetesrol-/381550)

 

[1] T/16118. számú törvényjavaslat Magyarország 2022-es központi költségvetéséről, Bp. 2021. május, 207.  oldal.

[2] Ugyanott.

[3] T/15974. számú törvényjavaslat a Magyarország 2021-es központi költségvetéséről szóló 2020-as XC. törvény módosításáról, Bp. 2021. április 64. oldal

[4] Ugyanott.

[5] T/16118. számú törvényjavaslat Magyarország 2022-es központi költségvetéséről, Bp. 2021. május, 212. oldal

[6] Ugyanott, 215. oldal.

[7] Open Budget Survey felmérése 2019. Eszerint Európában nálunk csak Észak-Macedóniában, Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában volt rosszabb a helyzet

Bod Péter Ákos: Ez most infláció, vagy az élénkülés jele? Sajnos, az előbbi…

Februárban a fogyasztói árak átlagosan 3,1 százalékkal magasabbak voltak az egy évvel korábbinál, a nyugdíjas-index 3,2 százalékkal, a maginfláció 4,1 százalékkal haladta meg a tavaly februárit - tette közzé a KSH. Az elmúlt tizenkét hónapban a szeszes italok, dohányáruk ára jelentősebben, az élelmiszereké és a tartós fogyasztási cikkeké az átlagost kissé meghaladó mértékben emelkedett.

Ha a koronavírus-válságot megelőző években jön ki a KSH ilyen februári inflációs adatokkal, akkor az ember bólint, legfeljebb azon húzza fel a szemöldökét, hogy az unalmasnak számító februárban a januárihoz képest átlagosan 0,7 százalékkal nőttek az árak. Ma már ugyan nem annyira jellemző az általános januári átárazás, de mégis inkább az év eleje az érdekesebb a tartós fogyasztási cikkek árának, a szolgáltatási tarifáknak az alakulása szempontjából. Februárhoz képest kissé nagy az index.

De most nem gyors növekedésű, „békebeli” időket élünk. A vírusválsággal küzdő magyar gazdaság árviszonyait vetjük össze a 2020 februári helyezettel, így kell megítélnünk a három százalékot meghaladó éves fogyasztói árindexet, és az évkezdethez mért további pénzromlást. Vannak ebben egyedi magyarázó tényezők, ezúttal a jövedéki cikkek drágulása formájában, de érdemes ránézni a főbb termékcsoportok áralakulására.

kepkivagas_31.PNG

Az élelmiszerek, italok árai 2020-ban hét százalékkal nőttek, és eszerint most tovább drágultak. A korábbi években a tartós fogyasztási javak (elektronikai cikkek, autók) tartották féken az áremelkedési ütemet az erős importverseny viszonyai között, mivel ezeknek, valamint a ruházati termékeknek az árszintje nem igen növekedett. Most azonban nem segítettek a tartós cikkek.

Megdrágulásukban bizonyosan nagy szerepe volt a forint tartós és jelentős értékvesztésének. Az euróval, dollárral szemben gyengülő hazai valuta szükségszerűen felfele viszi ezek árszintjét. Ekkora importfüggőség esetén egyébként minden fogyasztási területen, de kiemelten az üzemanyagok és a tartós lakossági javak esetében erős az árfolyamhatás. Természetesen a termelés folyamatokat is érinti a forintgyengülés az importált javak drágulása révén. És valóban, idén januárban 6,6 százalékkal volt magasabb az ipari árindex, mint egy évvel korábban – emögött nyilvánvalóan ott az a tény, hogy tavaly igen sokat romlott a forint árfolyama.

A másik figyelemre méltó csoport az élelmiszer. Növekedése most is meghaladja az átlagos ütemet. Mivel ezzel a termékkörrel mindenki találkozik, a napi cikkeknél tapasztalt áremelkedési ütem jelentősen befolyásolja a fogyasztói várakozásokat.

Kimondható tehát, hogy jelen van és minden bizonnyal velünk is marad az infláció, hacsak...

a forintvaluta utóbbi időkben elszenvedett értékvesztését vissza nem korrigálja a valuta erősödése.

Ahhoz azonban az MNB kamatpolitikájának módosítása lenne szükséges.

Csakhogy a jegybank, melynek vezetése nem titkoltan a gazdasági növekedés szempontjait tartotta szem előtt döntéseiben, a nyilvánvalóan túlfűtött időszakokban sem törekedett egyensúlyi kamatokra, vagyis amelyek mellett nem érvényesül inflációs nyomás, és nem gyengül tendenciaszerűen a fizetőeszköz. Jelenleg viszont valóban rászorul a gazdaság a laza monetáris politikára és a támogató költségvetési politikára, hiszen jóval a potenciális termelési szint alatti a jelenlegi kibocsátás. Ilyenkor tényleg indokolt a jegybanki kamatszint mélyen tartása. Ezzel viszont odavész az inflációt féken tartó gazdaságpolitikai eszköz. Sőt a növekedési szempontoknak alárendelt jegybanki felfogásból egyenesen következik a tartósan gyenge és a későbbiekben is gyengülő forint-árfolyam, holott abból újabb áremelési impulzus fakad.

A hivatalos megszólalók arra mutatnak rá, hogy az index még így sem lépi túl (egyelőre) a jegybank középtávú 3 százalékos inflációs középértékéhez adott egy százalékkal a négy százalékos felső határt: nem lépett ki a tolerancia-sávból, nincs tehát döntési kényszer. Ez formailag így van, noha a maginfláció már meghaladta a 4 százalékos értéket – de az MNB a fogyasztói árindexre hivatkozik.

Ám ehhez két megjegyzést kell tenni.

Az egyik: a sok évvel ezelőtt kitűzött 3 százalékos inflációs cél már annak idején sem volt túl ambíciózus, és ma már a legnagyobb a térségünkben.

Amikor pedig a célértékhez plusz és mínusz egy százalék toleranciasávot rendeltek, ezzel az intézkedéssel az árstabilitás fogalmát egészen a 3,99 százalékos fogyasztói árindexig felengedték, ráadásul olyan időszakban, amikor gazdaságszerkezeti okokból történelmi mélypontra süllyedt az európai infláció.

Másodszor pedig az árszint alakulásának megítélésénél nem lehet elvonatkoztatni az általános gazdasági helyzettől, a konjunktúraciklus állapotától.

Pörgő gazdaság mellett a három százalék a „kissé sok, de elmegy” kategóriába esik; ugyanilyen árindex igen magasnak számít stagnálás vagy recesszió esetén, amikor a tényleges output jóval a potenciális szint alatt van, azaz a gazdaságban kihasználatlan kapacitások gyűlnek fel, a lakossági fogyasztás gyenge, vagy egyenesen csökkenő. Ilyen volt 2020: a magyar GDP csökkent 5 százalékkal, a lakossági fogyasztás is jócskán elmaradt a megelőző évitől.

kepkivagas2.PNG

2020 recessziós év volt a legtöbb tagállamban, így nem csoda, ha az EU átlagos éves inflációja az éves egy százalék alatt maradt. Ehhez kell hozzámérni a magyar (meg a cseh, lengyel) inflációs indexet. Nem véletlenül olyan országokról van szó, amelyek még nem szánták el magukat az euróövezeti belépésre, illetve (mint a magyar esetben) nem is lennének képesek teljesíteni a belépési ismérveket, ezek között az infláció féken tartását. Ugyanakkor nyitott, kis gazdaságként különösen ki vannak téve a külső gazdasági és pénzügyi hatásoknak, nemzeti valutájuk nehéz időkben sokat veszíthet értékéből. Ez történt tavaly, és bizony a spekulációnak továbbra is ki vannak szolgáltatva a visegrádi hármak, közöttük pedig leginkább éppen hazánk. A gyenge valuta pedig tovább gerjeszti a pénzromlást, amíg valamikor és valahogyan meg nem törik ezt a veszedelmes kört.

Folyik a találgatás elemzői körökben, hogy az MNB már most márciusban tesz-e lépést a negatív folyamatok lefékezése érdekében, vagy sem. Hamarosan meglátjuk. Annyi bizonyos, hogy a tavalyi komoly recesszió és a mostani elhúzódó kilábalás közgazdasági viszonyai mellett túl nagy a pénzromlás üteme, és ezt érzik az emberek, tudják a gazdasági szereplők, nyilván észlelik a nemzetközi és hazai pénzügyi körökben is. Kockázatos szakaszba kerültünk – ismét.

(A cikk az mfor.hu oldalán jelent meg: https://mfor.hu/cikkek/benchmark/ez-most-inflacio-vagy-az-elenkules-jele-sajnos-az-elobbi.html)

süti beállítások módosítása