Közgazdászok a válságról

Válságkezelés

Válságkezelés

Bod Péter Ákos: Ez most infláció, vagy az élénkülés jele? Sajnos, az előbbi…

2021. április 12. - Közgazdászok a válságról

Februárban a fogyasztói árak átlagosan 3,1 százalékkal magasabbak voltak az egy évvel korábbinál, a nyugdíjas-index 3,2 százalékkal, a maginfláció 4,1 százalékkal haladta meg a tavaly februárit - tette közzé a KSH. Az elmúlt tizenkét hónapban a szeszes italok, dohányáruk ára jelentősebben, az élelmiszereké és a tartós fogyasztási cikkeké az átlagost kissé meghaladó mértékben emelkedett.

Ha a koronavírus-válságot megelőző években jön ki a KSH ilyen februári inflációs adatokkal, akkor az ember bólint, legfeljebb azon húzza fel a szemöldökét, hogy az unalmasnak számító februárban a januárihoz képest átlagosan 0,7 százalékkal nőttek az árak. Ma már ugyan nem annyira jellemző az általános januári átárazás, de mégis inkább az év eleje az érdekesebb a tartós fogyasztási cikkek árának, a szolgáltatási tarifáknak az alakulása szempontjából. Februárhoz képest kissé nagy az index.

De most nem gyors növekedésű, „békebeli” időket élünk. A vírusválsággal küzdő magyar gazdaság árviszonyait vetjük össze a 2020 februári helyezettel, így kell megítélnünk a három százalékot meghaladó éves fogyasztói árindexet, és az évkezdethez mért további pénzromlást. Vannak ebben egyedi magyarázó tényezők, ezúttal a jövedéki cikkek drágulása formájában, de érdemes ránézni a főbb termékcsoportok áralakulására.

kepkivagas_31.PNG

Az élelmiszerek, italok árai 2020-ban hét százalékkal nőttek, és eszerint most tovább drágultak. A korábbi években a tartós fogyasztási javak (elektronikai cikkek, autók) tartották féken az áremelkedési ütemet az erős importverseny viszonyai között, mivel ezeknek, valamint a ruházati termékeknek az árszintje nem igen növekedett. Most azonban nem segítettek a tartós cikkek.

Megdrágulásukban bizonyosan nagy szerepe volt a forint tartós és jelentős értékvesztésének. Az euróval, dollárral szemben gyengülő hazai valuta szükségszerűen felfele viszi ezek árszintjét. Ekkora importfüggőség esetén egyébként minden fogyasztási területen, de kiemelten az üzemanyagok és a tartós lakossági javak esetében erős az árfolyamhatás. Természetesen a termelés folyamatokat is érinti a forintgyengülés az importált javak drágulása révén. És valóban, idén januárban 6,6 százalékkal volt magasabb az ipari árindex, mint egy évvel korábban – emögött nyilvánvalóan ott az a tény, hogy tavaly igen sokat romlott a forint árfolyama.

A másik figyelemre méltó csoport az élelmiszer. Növekedése most is meghaladja az átlagos ütemet. Mivel ezzel a termékkörrel mindenki találkozik, a napi cikkeknél tapasztalt áremelkedési ütem jelentősen befolyásolja a fogyasztói várakozásokat.

Kimondható tehát, hogy jelen van és minden bizonnyal velünk is marad az infláció, hacsak...

a forintvaluta utóbbi időkben elszenvedett értékvesztését vissza nem korrigálja a valuta erősödése.

Ahhoz azonban az MNB kamatpolitikájának módosítása lenne szükséges.

Csakhogy a jegybank, melynek vezetése nem titkoltan a gazdasági növekedés szempontjait tartotta szem előtt döntéseiben, a nyilvánvalóan túlfűtött időszakokban sem törekedett egyensúlyi kamatokra, vagyis amelyek mellett nem érvényesül inflációs nyomás, és nem gyengül tendenciaszerűen a fizetőeszköz. Jelenleg viszont valóban rászorul a gazdaság a laza monetáris politikára és a támogató költségvetési politikára, hiszen jóval a potenciális termelési szint alatti a jelenlegi kibocsátás. Ilyenkor tényleg indokolt a jegybanki kamatszint mélyen tartása. Ezzel viszont odavész az inflációt féken tartó gazdaságpolitikai eszköz. Sőt a növekedési szempontoknak alárendelt jegybanki felfogásból egyenesen következik a tartósan gyenge és a későbbiekben is gyengülő forint-árfolyam, holott abból újabb áremelési impulzus fakad.

A hivatalos megszólalók arra mutatnak rá, hogy az index még így sem lépi túl (egyelőre) a jegybank középtávú 3 százalékos inflációs középértékéhez adott egy százalékkal a négy százalékos felső határt: nem lépett ki a tolerancia-sávból, nincs tehát döntési kényszer. Ez formailag így van, noha a maginfláció már meghaladta a 4 százalékos értéket – de az MNB a fogyasztói árindexre hivatkozik.

Ám ehhez két megjegyzést kell tenni.

Az egyik: a sok évvel ezelőtt kitűzött 3 százalékos inflációs cél már annak idején sem volt túl ambíciózus, és ma már a legnagyobb a térségünkben.

Amikor pedig a célértékhez plusz és mínusz egy százalék toleranciasávot rendeltek, ezzel az intézkedéssel az árstabilitás fogalmát egészen a 3,99 százalékos fogyasztói árindexig felengedték, ráadásul olyan időszakban, amikor gazdaságszerkezeti okokból történelmi mélypontra süllyedt az európai infláció.

Másodszor pedig az árszint alakulásának megítélésénél nem lehet elvonatkoztatni az általános gazdasági helyzettől, a konjunktúraciklus állapotától.

Pörgő gazdaság mellett a három százalék a „kissé sok, de elmegy” kategóriába esik; ugyanilyen árindex igen magasnak számít stagnálás vagy recesszió esetén, amikor a tényleges output jóval a potenciális szint alatt van, azaz a gazdaságban kihasználatlan kapacitások gyűlnek fel, a lakossági fogyasztás gyenge, vagy egyenesen csökkenő. Ilyen volt 2020: a magyar GDP csökkent 5 százalékkal, a lakossági fogyasztás is jócskán elmaradt a megelőző évitől.

kepkivagas2.PNG

2020 recessziós év volt a legtöbb tagállamban, így nem csoda, ha az EU átlagos éves inflációja az éves egy százalék alatt maradt. Ehhez kell hozzámérni a magyar (meg a cseh, lengyel) inflációs indexet. Nem véletlenül olyan országokról van szó, amelyek még nem szánták el magukat az euróövezeti belépésre, illetve (mint a magyar esetben) nem is lennének képesek teljesíteni a belépési ismérveket, ezek között az infláció féken tartását. Ugyanakkor nyitott, kis gazdaságként különösen ki vannak téve a külső gazdasági és pénzügyi hatásoknak, nemzeti valutájuk nehéz időkben sokat veszíthet értékéből. Ez történt tavaly, és bizony a spekulációnak továbbra is ki vannak szolgáltatva a visegrádi hármak, közöttük pedig leginkább éppen hazánk. A gyenge valuta pedig tovább gerjeszti a pénzromlást, amíg valamikor és valahogyan meg nem törik ezt a veszedelmes kört.

Folyik a találgatás elemzői körökben, hogy az MNB már most márciusban tesz-e lépést a negatív folyamatok lefékezése érdekében, vagy sem. Hamarosan meglátjuk. Annyi bizonyos, hogy a tavalyi komoly recesszió és a mostani elhúzódó kilábalás közgazdasági viszonyai mellett túl nagy a pénzromlás üteme, és ezt érzik az emberek, tudják a gazdasági szereplők, nyilván észlelik a nemzetközi és hazai pénzügyi körökben is. Kockázatos szakaszba kerültünk – ismét.

(A cikk az mfor.hu oldalán jelent meg: https://mfor.hu/cikkek/benchmark/ez-most-inflacio-vagy-az-elenkules-jele-sajnos-az-elobbi.html)

Petschnig Mária Zita: Füstbe ment a három százalékos infláció

Jósolni nehéz, főleg, ha a jövőről lenne szó – tartja a fáma. És ez igaz az inflációra nézve is.

Minden átíródik csak az inflációs pálya nem

Az elmúlt év végén a Pénzügyminisztérium újra programozta a 2021-re vonatkozó magyar növekedési és egyensúlyi pályát. Egyrészt, mert a költségvetésben elfogadotthoz képest a járvány más mintázatot vetített előre, másrészt, a költségvetési többletköltés nagyságáról a kormány új álláspontra helyezkedett (mertek nagyobbat álmodni). Valamennyi makrogazdasági adatot felülvizsgálták és átírták, kivéve az idei évre szóló infláció prognózisát, amelyet továbbra is három százalékon véltek teljesülőnek. Ez azonban két okból is súlyos tévedés volt – már akkor is. Egyfelől, mert az infláció a keresleti és kínálati viszonyok alakulásának következménye, márpedig, ha ezek változnak, mint a felülírt prognózis szerint, akkor ennek hatása az inflációban is tükröződik. Másfelől téves volt annak a feltételezése, hogy 2021-ben kisebb lesz az infláció, mint a járvány pusztította, termelés- és kereslet-visszaesést hozó esztendőben, hiszen a világjárvány várható csillapodása és a kormányok, jegybankok jelentős pénz-kiáramoltatása nyomán meginduló konjunktúra beindítja az árszínvonal emelkedését.

Miközben már az MNB és a prognóziskészítő elemzői kör is rendre felfelé módosítgatta és módosítgatja ez évre szóló inflációs előrejelzését (vannak, akik már a négy százalék feletti drágulást is lehetségesnek tartják az év átlagában), a kormány továbbra is ragaszkodik a tavaly megszabott három százalékos mértékhez. Ez egyetlen szempontból érthető csak: nem akarja idő előtt kiigazítani a tervezett áremelkedéshez kapcsolt nyugdíjakat és szociális támogatásokat; így fékezhetők az éven belül a költségvetési kiadások. Vagyis annak árán, hogy a társadalom többnyire legelesettebbjei tizenegy hónapon keresztül kamatmentesen hiteleznek (a korrekció decemberben szokott érkezni). Kinek?

Annak az államnak, amelynek kormányon lévő vezetői más téren meg két kézzel szórják – immár második éve – a költségvetési pénzeket – tudjuk, kiknek és hova, de ez a cikk most nem erről szól. Annyit azonban meg kell jegyeznünk, hogy az idei inflációhoz ragaszkodó pénzügyi kormányzat újabban már 7,5 százalékos államháztartási hiányt prognosztizál a bruttó hazai termékhez viszonyítva, az uniós elszámolás szerint a folyó évre, ami több mint két és félszerese a költségvetésben elfogadottnak. E program teljesítésében a kormány öles lépésekkel halad előre, hiszen már az első negyedévben sikerült az éves hiányterv több mint háromnegyedét abszolválnia.

A kimutatott infláció lefelé torzít

Az első negyedévben három százalék fölötti árszínvonal-emelkedést mutatott ki a Központi Statisztikai Hivatal. Azért fogalmaztam úgy, hogy „mutatott ki”, mert a tényleges infláció ennél magasabb lehetett. Persze mindig mindenki nagyobb drágulást érzékel, mint a hivatalosan publikált mérték, de ezúttal nem erről van szól. Hanem arról, hogy ebben az évben a statisztikai hivatal az egyes termékek és szolgáltatások árindexeit a tavalyi forgalmazási adatokkal súlyozza (szorozza be). Ha a fogyasztási kosárban a magasabb drágulást jelző reprezentáns kisebb súlyt kap, mert tavaly visszaesett a vásárlása, akkor az általános árindex alacsonyabb lesz. Példa erre az üzemanyag, amelynek eladásai az elmúlt évben tíz százalékkal csökkentek, de idén az ára már az első negyedévben jóval az átlag fölött, 6,3 százalékkal emelkedett, vagyis az átlagosnál jobban dráguló termék kisebb súllyal szerepel az árindexben. Becslésem szerint, ilyen rajzolatot jelez még a fogyasztói kosárban figyelembe vett termékek hozzávetőleg egynegyede.

Mi várható?

 Inflációnk az első negyedév folyamán hónapról-hónapra emelkedett, a januári 2,7 százalék márciusra 3,7 százalékra kúszott fel. Az év első hónapjaiban bekövetkezett 3,2 százalékos átlagos drágulás több mint háromszorosa az Európai Unió-bélinek, s ezzel a mértékkel az unión belül továbbra is tartjuk az irigylésre egyáltalán nem méltó dobogós helyünket. És ez még nem a tetőpont – ebben minden előrejelző (a kormány kivételével) egyetért. Az árszint növekedése a következő negyedévben át fogja lépni a Nemzeti Bank inflációs célkitűzésének felső határát (négy százalék) a tavalyi, elzárások miatt visszaeső infláció okán. Majd jön egy kis csillapodás, de szeptembertől igen alacsony, előző hónaphoz mért drágulási ütem mellett is visszakapjuk a négy százaléknál nagyobb árnövekedést. Az esztendő egészében a Magyar Nemzeti Bank – márciusi jelentése szerint - 3,8-3,9 százalékos drágulást vár, ami azt jelenti, hogy az év további hónapjaiban átlagosan négy százalék körülit. Az elemzők nagy része – beleértve e sorok íróját is – négy százalék közelébe prognosztizálja az esztendő egészére várható inflációt.

Több tényezőre és azok együttes hatására alapozódik a kormányénál magasabb prognózis

(Nagyobb importált infláció) Megerősödik a külső árdrágulás, ami a romló forintárfolyammal együtt drágább importot eredményez. Prognózisok szerint, az unióban, amely legfőbb kereskedelmi partnerünk, az áremelkedés hozzávetőleg a duplája lesz a múlt évinek, amit főként az olajárak, a nyersanyagárak és a szállítási költségek növekedése vált ki a kínálathiányos, kereslet-túlsúlyos piacokon. A járvány által szétzilált globalizált világgazdaság termelési szálainak összevarrása várhatóan több szegmensben is sajátos költségnövekedést vált ki a nemzeti gazdaságokban.

(Erős belső termelői árnyomás) Az import drágulásából adódóan, de belső okokból is, erős termelői árnyomás mutatkozik az iparban és a mezőgazdaságban. Az ipar belföldi eladási árszintje – az év első két hónapjában – a tartós fogyasztási cikkek gyártásán túlmenően, a legnagyobb mértékben a termelőeszközök (továbbfelhasználásra kerülő termékek) körében emelkedett, és ez át fog gyűrűződni a fogyasztási cikkekbe. Hasonló átgyűrűződés várható az élelmiszeráraknál, a gabona-, az olajos növények, a cukorrépa és a rizstermelés ráfordításainak tavalyi rapid növekedéséből adódóan. Az első hónapok fogyasztói árindexei már utalnak is erre a jelenségre. És azt is tudjuk, hogy a növénytermesztés drágulása idővel megjelenik az élő állatok és állati termékek ráfordításaiban is, ahonnan már csak egy ugrás a fogyasztói árak emelkedése.

(Erős fogyasztói inflációs alaptrend) Az alap-, vagy maginfláció is magas gazdaságon belüli árnyomásról tanúskodik. Az, amelyben nincsenek benne az idényáras élelmiszerek, az energia és az üzemanyagok, és így az infláció alaptrendjét jelzi. Egyúttal jelzi azt is, hogy milyen mértékű az inflációs várakozás a gazdaságban, ami nagymértékben befolyásolja a tényleges áralakulást, a kínálati árak megszabását. Az alapinfláció mértéke az elmúlt év végére négy százalékra kúszott fel. Idén legjobb esetben is csak lassú mérséklődése várható, hiszen az üzemanyagok drágulása – amit pillanatnyilag a jegybank az infláció elsődleges felpörgetőjének tart – idővel bekúszik az alapinflációban számításba vett áru- és szolgáltatáskörbe is.

(A dohányáruk drágulása) A dohánytermékekben realizált jövedéki adó mértékének meghatározásánál kötelezettségünk van az uniós előírások követésére. Ennek eleget téve, januárban már megtörtént egy nagyobb adóemelés, amit áprilisban újabb követett, miközben még fél éven keresztül a tavalyi adónövelés hatása is velünk tart. A dohányáruk az idei fogyasztási kosárban megközelítően hat százalékkal szerepelnek, és már az első negyedévben 17 százalékos drágulást jeleztek.

 (A háztartások és vállalkozások magatartása) A járvány miatti korlátozások feloldásával a háztartások és a vállalkozások olyan magatartást fognak mutatni, ami nem hagyja lehűlni az inflációt. A háztartások részéről a lezárások miatt elhalasztott kereslet berobbanása várható, a kényszer-megtakarítások mozgósításával is, amit olcsó fogyasztási hitelekkel is ki lehet egészíteni. A kínálati oldal képviselői pedig újabb átárazásokkal fognak segíteni magukon, pótlandón a járvány alatt keletkezett veszteségeiket. A magasabb kínálati árakat a meglóduló fogyasztási kereslet várhatóan el fogja fogadni. Vagyis azt a jövedelmet, amit a járvány alatt a kormány nem adott oda a vállalkozásoknak, a lakosság fogja a magasabb infláción keresztül kitermelni.

(Laza költségvetési és monetáris politika) Az eddig megismert számok alapján, a kormány költségvetési politikája továbbra is extralaza marad. Az államháztartás deficitjét a GDP arányában a tavalyi 8,1 százalékhoz képest alig-alig kívánják csökkenteni. A jegybank pedig felemelte a költségvetés közvetlen finanszírozásához szükséges direkt pénzteremtés keretét. Bár az infláció visszaszorítása érdekében kamatemelésre lenne szükség, erre valószínű, a választások előtti évben a Nemzeti Bank nem fog sort keríteni.

***

Az infláció igazságtalan jövedelem-újraosztást hajt végre a társadalomban. Kedvezményezi azokat, akik nagyobb áremelést tudnak kitermelni, mint amekkorát a fogyasztásukban kénytelenek elviselni. De kedvezőtlenül érinti mindazokat, akiknek a jövedelme nem tud, vagy csak részben lépést tartani az árszint növekedésével.

Igazságtalan, érdemtelen, direkt jövedelem- és vagyonújraosztással pedig már tele van a padlás….

(A cikk a HírKlikk oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/kozelet/fustbe-ment-a-haromszazalekos-inflacio/379774)

Mellár Tamás: Ennyit ér a hitelesség?

 Az elmúlt 11 esztendőben igen ritkán fordult elő, hogy a Központi Statisztikai Hivatal elnöke a nyilvánosság elé lépett volna és közleményt adott volna ki. Most, március 22-én hétfőn, mégis ez történt, Vukovich Gabriella elnök asszony az MTI-nek azt nyilatkozta, hogy „8331-gyel nőtt a halálozás Magyarországon 2020-ban a korábbi évek átlagaihoz képest. 2020-ban az Európai Unió 27 tagállama közül csak öt országban volt arányaiban kevesebb többlethalálozás, mint Magyarországon.”

 Ha hitelt adhatunk a Magyar Távirati Iroda közleményének és valóban ezt mondta az elnök asszony, akkor elég nagy a baj, mert ebben a két rövid mondatban szinte semmi sem stimmel. A hivatkozott számok nem felelnek meg sem a KSH által közzétett Stadat adatbázis, sem az Eurostat számainak. Könnyen ellenőrizhető ugyanis, hogy az előző öt esztendő (2015-19) átlagos halálozási száma 130 214 (illetve az Eurostat adatai szerint 130 338) fő volt, s ehhez képest a 2020-ban elhunyt 140 900 fő nem 8331 fős növekedést jelentett, hanem 10 686 (vagy az Eurostat adatai szerint 10 562) fős növekedést. Vukovich elnök asszony hétfői közleményében tehát eltüntetett 2355 halottat.

 De vajon miért szánta rá magát az ország főstatisztikusa erre a nyilvánvaló csúsztatásra (hogy keményebb kifejezést ne használjak)? A válasz egyszerű azért, hogy kijelenthesse „csak öt országban volt arányaiban kevesebb a többlethalálozás, mint Magyarországon”. Mert a 8331-es halálozási növekményből 6,3 százalékos emelkedés adódik, ami valóban alacsonyabb, mint a legtöbb EU-s ország halálozási növekménye (egyébként az EU-s átlag 10,9 százalék volt 2020-ban). Valójában azonban az elnök asszony által közölt számnál magasabb, 8,2 százalék (10 686/130 214) volt a magyarországi halálozások tavalyi növekedése. Csakhogy ezzel az értékkel hátrébb kerültünk volna ebben a szomorú adatsoron alapuló európai rangsorban. Hátha még az összehasonlíthatóságot is szem előtt tartanánk, vagyis az EU- rangsor metodikájának megfelelően, nem az előző öt éves átlaghoz, hanem csak a megelőző évhez viszonyítanánk a halálozási növekményt, akkor a halálozások növekedése még nagyobb: 8,7 százalék lenne. De ezzel az értékkel már csak a tizedik helyet tudnánk elérni.

 Úgy látszik, hogy az illetékeseknek (az olvasóra bízom, hogy kit gondol illetékesnek) nem volt jó a tizedik (vagy az Eurostat szerinti adatszolgáltatás szerint 12-dik) hely, s ezért kérték fel a Hivatal elnökét erre a nyilatkozatra. Így próbálták ellensúlyozni azt az igen szomorú tényt, hogy immáron több napja Magyarország vezeti a covid- járványban meghaltak népességarányos számát. A hétfői KSH nyilatkozat így tehát a kormány propagandájának részévé vált.

 De vajon megéri-e ez a kétes szerep a nagy múltú statisztikai intézmény számára? Vajon érdemes-e feláldozni a hosszútávú hitelességet a kormány rövidtávú céljainak oltárán? Ezek persze költői kérdések, mindenki tudja rájuk a választ. De legalább az Orbán-kormány jól járt ezzel a nyilatkozattal, mert erősítette a bizalmat iránta, azt sugallta az emberek számára, hogy minden rendben van a védekezés frontján, nemzetközi összehasonlításban egészen jól állunk. Két-három hónappal ezelőtt még magam is egyetértettem volna ez utóbbi megállapítással, ma már erősen kételkedem benne.

 Ugyanis olyan súlyos helyzet alakult ki, amelyben az efféle propaganda már nem sokat ér. Akik elkapták a vírust és megtapasztalták az egészségügyi ellátást, vagy családtagjaikat, ismerőseiket veszítették el, azok számára semmit nem jelent az, hogy a lista hatodik, vagy tizedik esetleg tizenkettedik helyén vagyunk-e. És azok számára sem jelent vigaszt, akik esedékes műtétjeikre várnak immár hosszú hónapok óta, vagy idős koruk ellenére még mindig nem kapták meg a védőoltásukat. A statisztikai adatokhoz kicsit is konyító állampolgárok számára pedig elég hamar lelepleződik ez a gyenge lábakon álló manipuláció. Egyedül a masszív fideszes tábor számára jelenthet megerősítést a hír, de ők e nélkül is erősen elkötelezettek maradtak volna.

 Összességében tehát nem történt semmi különös, csak tovább folytatódik és mélyül a KSH hitelességi válsága.

 

Bihari Péter: A Biden-terv magyar szemmel

Az amerikai Kongresszus 2021. március 10-én elfogadta Biden elnök mentőcsomagtervét, az American Rescue Plan-t. A csomag  mérete 1900 Mrd dollár, ami a 2020. évi amerikai GDP 9,1%-a. Jelen írásban arra teszek kísérletet, hogy a Biden-terv  gyorsértékelése  alapján megállapítsam mely területek, gazdasági, társadalmi csoportok a terv fő kedvezményezettjei, és ennek alapján rekonstruáljam az amerikai válságkezelés fiskális politikai prioritásait. A monetáris politikai vonatkozásokat nem érintem. Az olvasó számára rövidesen nyilvánvaló lesz, hogy Magyarország és az Egyesült Államok a válságkezelés nagyon eltérő útját járja. Ma még nem tudjuk, hogy az American Rescue Plan sikeres lesz e.  Azt viszont tudjuk, hogy a több ezer milliárdos válságkezelési program mellett itthon  sokan elszegényedtek, kevesek látványosan tovább gazdagodtak, miközben az összgazdasági teljesítmény jelentősen  visszaesett. Van okunk azt gondolni, hogy valamit nem jól csinálunk. Ilyen alapokról indulva a Biden-terv megérdemli megkülönböztetett figyelmünket.

 Felsorolásszerűen a  terv legfontosabb intézkedései a következők. Egyszeri 1400 dolláros  támogatás a 75000USD-nél kisebb éves jövedelemmel rendelkezők és további 1400 dollár az általuk eltartottak számára.  A jelenleg érvényes szabályok szerinti   munkanélküliségi segélyt heti 300 dollárral kiegészítik 2021 szeptemberig. Egészségügyi ellátási fedezettséget biztosító egyéni hozzájárulás 100%-os támogatása állásvesztés esetén. Támogatás nyújtása 2021 szeptemberig a hiteltörlesztési késedelemben, lakbérfizetési és közüzemi számlafizetési késedelemben lévők részére, valamint hajléktalanok éjszakai szállásának és élelmezésük biztosítására. Az élelmiszersegélyekre fordított összegek 15 százalékkal történő megemelése. Az iskolai és óvodai bezárások miatt kieső étkezések következtében az alacsony jövedelmű családokban növekszik a megfelelő élelmezés nélkül maradó gyerekek száma. Az ő megsegítésüket célozza az élelmiszervásárlásra felhasználható speciális bankkártyák (P-EBT kártya)  feltöltésére szolgáló keretösszeg 5 Mrd dollárral történő  megemelése. Az alacsony jövedelmű nők és újszülöttjeik támogatására irányuló program (WIC program) 800 M dollárral emelkedik.  A gyerekek után járó adókedvezmény  előrehozott kifizetése havonként 250 dollárt jelent a   6-17 év közötti korcsoportban, és 300  dollárt a 6 év alattiak esetében. Az alsó és középfokú oktatási intézmények (K-12 education)  sikeres újranyitását 130 Mrd dollárral segíti a program. A felsőfokú intézmények hallgatói rendkívüli pénzügyi támogatására  40 Mrd dollár áll rendelkezésre. Szintén 40 Mrd dollár az óvodai szolgáltatás megerősítésére szolgál. Két hetes (teljes bérrel) fizetett szabadságban részesülnek a magánszektor és a szövetségi állam alkalmazottjai, ha a Coviddal összefüggésben betegállományba, karanténbe vagy az iskolabezárás miatt otthon maradó gyermek felügyeletére kényszerülnek. Az iskola bezárás miatti szülői szabadság kétharmados bérkompenzáció mellett 10 hétre növelhető.

Éttermek és bárok támogatására 25Mrd dollár áll rendelkezésre. Cégenként legfeljebb 10M, és fizikai telephelyenként legfeljebb 5M dollár segítheti a bér- és bérleti költségek, közüzemi díjak kifizetését. A Paycheck Protection Program (PPP) keretében a KKV-k jutnak hitelhez a bér- és működési költségeik fedezésére. Meghatározott feltételek teljesülése esetén  ezek a kihelyezések  vissza nem fizetendő hitelekké válnak.  A PPP program keretösszege 7,25 Mrd dollárral bővül.  A törvény 5 Mrd dollárt irányoz elő az 500000 dollárnál kisebb éves árbevételű cégek számára. A szállítási ágazat vállalatai 30Mrd dollárt kaphatnak tranzit- és bérköltségek fedezésére és  személyi védőeszközök beszerzésére.

Covid tesztekre (laboratóriumi kapacitások, mobil tesztegységek)  és kontaktuskutatásra további 50Mrd , a közegészségügyi szektorban létszámbővítésre 19Mrd dollár áll rendelkezésre. A vakcinák elosztására és a kínálati lánc fejlesztésére 14 Mrd dollárt irányoz elő a program. Repülőterek és a repülési ágazat 11 Mrd-os bértámogatásban részesül. 1,5Mrd dollár szolgál a vasúti közlekedés tartalékba helyezett alkalmazottainak és a nem működtetett vasúti vonalak reaktiválására. 

Az American Rescue Plan 350 Mrd dollárt fordít a tagállamok, helyi, kisebbségi és amerikai területi önkormányzatok  kiesett adóbevételeinek pótlására.

Ha hat felhasználói  csoportot képezünk, és az egyes kiadási tételeket – rendeltetésük alapján – ezekbe besoroljuk, akkor a következő eredményt kapjuk: 979Mrd dollár jut a háztartásokhoz, 435 a kormányzati szektorhoz (tagállamok, helyi, területi és kisebbségi önkormányzatok),  209 Mrd oktatási intézményekhez, 126 Mrd az üzleti szektorhoz, 103 Mrd egészségügyi intézményekhez, 81 Mrd az ezeken kívüli egyéb területekhez. A Biden-terv teljes kiadási főösszegének százalékában kifejezett megoszlást az alábbi ábra mutatja.

bihari1.png

(Forrás: Committee for a Responsible Federal Budget adatai alapján saját szerkesztés)

A Biden-tervnek volt előzménye. A  Kongresszus  2020. márciusában   fogadta el Trump elnök tervét, a Cares Act törvénycsomagot, ami a Biden-tervvel gyakorlatilag megegyező nagyságrendű mentőcsomag. A két csomag szerkezetének összehasonlítása  érdekes tanulságokkal szolgál. 

 A Cares Act legnagyobb kedvezményezettje az üzleti szektor (1200Mrd dollár), ami a  csomag forrásainak a felét teszi ki.  A másik felén osztoztak a háztartások, (ön)kormányzatok és az egészségügyi szolgáltatók. A háztartások a keretösszeg több mint egynegyedét kapták. Figyelemre méltó viszont, hogy ezeket  a forrásokat a Trump-terv is a 75000 dollár alatti  - azaz alacsony - jövedelmek kiegészítésére fordította. A százalékos megoszlást az alábbi ábra mutatja.

bihari2.png

 (Forrás: Committee for a Responsible Federal Budget adatai alapján a szerző szerkesztése)

Ha mechanikusan összeadjuk   a Trump és Biden tervet,  az összevont számokból azt olvashatjuk ki, hogy a háztartások részesedése 38%, az üzleti szektoré 31% a kormányzati szektoré 16%.

bihari3.png

(Forrás: Committee for a Responsible Federal Budget adatai alapján saját számítás és szerkesztés)

A hazai válságkezelő intézkedésekről áttekinthető, naprakész kimutatás nem érhető el, és ilyen sosem került nyilvánosságra.  A transzparencia hiánya miatt kevés a bizalom, nehéz az ellenőrzés és értékelés, viszont könnyű a  visszaélés. Leginkább a tavasszal meghirdetett Gazdaságvédelmi Akcióterv kiszivárgott előirányzatainak áttekintése alapján nyerhető kép a kormányzat preferenciáiról. Az Akciótervet  9000Mrd-os összértékben hirdették meg,  ami a  GDP18-20%-t teszi ki. Ebből a keretből 7200Mrd-ra rúgnak a számszerűsített formában is ismerhető előirányzatok.  Ennek nem teljes összege a költségvetést érintő állami transzfer. A törlesztési moratóriumot a  bankszektor „finanszírozza”. A kedvezményes hiteleknek  (a megismert keret 27%-a)  sem a teljes összege, hanem csak a kamatkiadás jelent költségvetési kiadást. A moratórium igénybe vevői és a hitelfelvevők többletforrásokhoz jutnak, ezért érdemes ezeket a tételeket is az ösztönzési csomag részének tekinteni.  A terv időhorizontja három év,  az egyes évekre eső  felhasználás nem feltétlenül időarányos. Bonyolítja az összehasonlítást, hogy az Akciótervben szereplő intézkedések egy része a Covid válság előtti   döntés eredménye. További bonyodalmat jelent, hogy számos ma ismert fontos intézkedés (iparűzési adó megfelezése, hitelmoratórium meghosszabbítása, orvosi béremelés, stb) az Akcióterv meghirdetése után született. Arra azonban alkalmas az Akcióterv, hogy közelítő képet alkossunk arról, hogy a Covid válság első hullámának idején a kormányzatot milyen prioritások vezérelték a 9000Mrd-os mentőcsomag megalkotásakor.

Az Akcióterv legfontosabb intézkedései a következők: munkahelyvédelmi bértámogatás (220Mrd), foglalkoztatással összefüggő adócsökkentések, családok és nyugdíjak támogatása (13. havi nyugdíj, CSOK) (435Mrd), egészségipar fejlesztése (375Mrd) , oktatás és képzések támogatása  (65Mrd), hitelek cégek megsegítésére (2416Mrd), vállalatok, iparágak, kutatás fejlesztés támogatása (619Mrd), befektetés kiemelt szektorokban (turizmus 600Mrd, filmipar (61 Mrd), közlekedés és logisztika (993), élelmiszer és mezőgazdaság (480Mrd).  Az alábbi ábra készítésekor  az  Akciótervben nem számszerűsített tételeket  kiegészítettem a CSOK (200Mrd) és a hiteltörlesztési moratórium (700Mrd) adataival. Ezek pozitív hozzájárulásával  éri el a háztartásoknak juttatott kedvezmények  részaránya a 19%-os mértéket. 

bihari4.png

(Forrás:  Prinz Dániel: Kiszivárogtak a kormány gazdaságvédelmi akciótervének részletei  https:// qubit.hu/2020/05/13/ alapján saját szerkesztés)

Az Akcióterv intézkedéseiből és  vezető politikusok megnyilatkozásaiból az a kép rajzolódik ki, hogy a kormányzat számára a legfőbb  prioritás az üzleti szektor támogatása. A magyar csomagban  ennek a területnek a részaránya a Trump-tervhez képest több mint 20, a Biden-tervhez képest  közel 70 százalékponttal magasabb. A gazdasági válság szociális következményeinek enyhítéséről a hazai válságkezelés gyakorlatilag teljes egészében lemond, az elszegényedett, munkaerőpiacról kiszoruló rétegek helyzetének javítására a Covid válság kitörése óta új intézkedések nem születtek. A háztartásoknak nyújtott kedvezmények is elsősorban a magasabb jövedelműek számára nyújtanak többletlehetőségeket (autóvásárlás, hitelmoratórium). Ez még a Cares Act prioritásaihoz képest is nagy eltérés. A hazai kormányzati politika legnyersebb, az első ipari forradalom korának szellemi fővonalát idéző alapvetése az, hogy a munkavállalási hajlandóságot a  túlélés parancsa kényszeríti ki, az  állami segítség ezt a motivációt ássa alá, és ezzel   gyengíti a gazdaság teljesítőképességét. Elsősorban a Biden-terv esetében nyilvánvaló a rászorulók megsegítésének szándéka. Számos intézkedés mögött  láthatóan emberiességi, szociális, jóléti és nem – vagy csak közvetetten - gazdaságstabilizálcióval összefüggő megfontolások állnak. Vannak ilyenek, de nem ezek indokolják a háztartások kiemelkedően magas részarányát a program egészében. Ráadásul az emberiességi és a közgazdasági megfontolások jelen esetben összhangban állnak egymással. Az alacsony jövedelműek segítése egyben a gazdaság stabilizációját is szolgálja. A hazai és az amerikai (beleértve a Cares Act csomagját is) válságkezelés közötti különbséget – a szociális dimenzió sarkosan különböző megítélésén kívül - egy alapvető közgazdasági szemléleti eltérés magyarázza.  Magyarország kormányzó politikusai és tanácsadóik azt gondolják, hogy a - döntően - kínálati oldali válságkezelés a célravezető.  Abban bíznak, hogy a vállalkozások fenntartják  a kibocsátásukat, ha a gazdasági válság miatt kieső kereslet minél nagyobb részéhez  állami támogatás, adókedvezmény vagy kedvezményes kamatozású  hitel formájában hozzájutnak. A bideni  válságkezelés – a jóléti szempontokon túl - viszont azon a megfontoláson alapul, hogy a válság miatt kieső jövedelmek pótlása fékezi a kereslet csökkenését, és ez stabilizálja a kínálatot. Támogatások helyett a vásárlók tartják életben a vállalatokat. Abban nincs különbség a két felfogás között, hogy válság idején anticiklikus fiskális lépésekre van szükség.  Abban  sincs nagy különbség, hogy milyen mértékű, államadósságarány-emelkedést tartanak elfogadhatónak. (A Biden-terv önmagában 9%-os GDP arányos hiányt okoz. Magyarországon ehhez hasonló mértékű lehetett a 2020. évi hiány. Felejtsük el, hogy néhány hónappal korábban még a 3-4%-os hiány számított itthon az átléphetetlen „vörös vonalnak”)  Abban áll a különbség, hogy az amerikai válságkezelés – döntően -  keresleti, a magyar pedig   kínálati alapú.

 Az állami keresletösztönzés ellen gyakran érvelnek azzal, hogy a plusz pénzből nem feltétlen válik tényleges kereslet (mert nem költik el, hanem megtakarítják), vagy ha válik, akkor  az az importot és nem a hazai termelést élénkíti.  Ezek az érvek az alacsony jövedelműek  pénzügyi támogatására illenek a legkevésbé: ebben a körben  biztosan elköltik  a kapott forrásokat, és legkevésbé ebben a körben valószínű a  magas importhányad a fogyasztáson belül. Az élénkítő hatás szempontjából látszólag közömbös, hogy 1 forintnyi költségvetési juttatást az alacsony jövedelműek költik el személyes fogyasztásra vagy egy vállalat fordítja   bérkifizetésre vagy anyagvásárlásra (ami  majd valaki más bevételévé és személyes jövedelemévé válik). A kínálati oldali stimulálás azonban csak akkor működik zavartalanul, ha  a többletpénzt valóban bérkifizetésre és anyagvásárlásra, azaz a termelésre  fordítják.  Kínálati eredetű válság esetén ez a mechanizmus valóban működik.  Növelhető a termelés, ha  a költségek növekedését az állami kedvezmények ellensúlyozzák. A tartósan kereslethiányos vállalatok azonban aligha tartják fenn korábbi kibocsátásukat, és ilyen helyzetben nincs sok értelme beruházásaik növelésére sem.  Márpedig a hazai válság alapvetően keresleti jellegű. Ilyen körülmények között az állami kedvezmények (adócsökkentés, támogatások) nem válnak teljes egészükben keresletté, hanem vállalati megtakarításként, esetleg a tulajdonos magán bankszámláján kicsapódnak, vagy vállalati felvásárlásokat finanszíroznak. A kieső bevételek pótlása a vállalati eredmény zuhanását fékezi, ezzel pedig a vállalat fennmaradását támogatja. Fontos kérdés, hogy milyen állapotban lesz a vállalati szektor az élet normalizálódása után, de ennél még fontosabb, hogy mi lesz a normalizálódás eljöveteléig.  Lassabb  és  tompítottabb lesz a kilábalás, ha az Akcióterv támogatásai nem a keresletet, hanem a megtakarításokat élénkítik. A   vállalati szektor betétállománya 2020 április-2021 január között átlagosan 21%-kal bővült az  egy évvel korábbi ugyanezen időszaki 7,1%- os ütemmel szemben. A felvásárlások esetén az eladónál keletkező  bevétel egy része a tulajdonos személyes fogyasztásává, másik része megtakarítássá válik. Minél nagyobb a  tulajdonos  jövedelme, annál kisebb a többletjövedelemből személyes fogyasztásra (új keresletre) fordított rész.  Mészáros Lőrinc is naponta csak egyszer tud vacsorázni. A hazai válságkezelés hatásfoka azért alacsony, mert az állami kedvezmények egy része óhatatlanul elszivárog érdemi keresletélénkítő hatás nélkül.  Keresleti válságra keresleti, kínálati válságra kínálati típusú válságkezelő eszközök a legalkalmasabbak.

 A Gazdaságvédelmi Akcióterv 600 Mrd forintot juttatott a  turizmus ágazatba, ami az ágazat 2020. évi bruttó árbevétel kiesésének (334Mrd) közel kétszerese.  (A  kereskedelmi szálláshelyek árbevétele kb. 60%-kal esett vissza.) A remélt gazdaságélénkítő hatásból meglehetősen kevés valósult meg. Több szállodát kifestettek, máshol kicserélték a nyílászárókat, felújították vagy most létesítettek wellness részleget, stb. A 600 mrd-os támogatás szolgált  a felújítást végző cégek, esetleg a szállodai alkalmazottak és beszállítók kifizetésére. Ezek a turisztikai ágazati költések élénkítő jellegűek. A KSH adatai szerint 2020 április-december időszakban összesen 97Mrd  értékű beruházás valósult meg a szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás gazdasági ágban, ami a teljes keretösszeg 16%-a. Sajtóhírek szerint komolyabb felvásárlások történtek az ágazatban. Vélhetően ezen tranzakciók finanszírozására szolgált a 600MRd-os keret nagyobb része.  A felvásárlások árbevétele pedig valószínűleg bankszámlákon várja  a jobb idők eljövetelét. Groteszk, de legfőképpen kis hatékonyságú módja a válságkezelésnek, ha egy kormány inaktivitásra kényszerült vállalatokba pumpált pénzekkel próbálja stimulálni a gazdaságot.

 Eltekintve fontos  kivételektől, általában nem helyes többleterőforrásokat juttatni olyan területekre, amelyeket a fogyasztók nem szívesen – vagy adminisztratív korlátozások miatt – nem választanak. Azt pedig, hogy a fogyasztók mit választanának nem állami bürokraták, hanem ők maguk, jövedelmük elköltésével tudják kifejezésre juttatni. A kínálati oldalra fókuszáló magyar válságkezelés fájdalmas szociális érzéketlensége mellett hibás közgazdasági premisszán alapul: a kínálatot próbálja serkenti, miközben kereslethiány van. A végeredmény:  9000Mrd -os válságkezelési csomag mellett 5%-os gazdasági visszaesés és nagyon sokak nyomorba süllyedése.

(A cikk első megjelenése: https://hvg.hu/360/20210320_Bihari_Peter_A_Bidenterv_magyar_szemmel)

 

Petschnig Mária Zita: Messze még…

A növekedési vágyakról

Varga Mihály abból a tényből, hogy az unióban az elmúlt covidos évben 6,4 százalékkal csökkent a bruttó hazai termék, nálunk viszont csak 5,1 százalékkal, azt a következtetést szűrte le, hogy a magyar gazdaság ellenállóbb az uniós átlagnál. Értelmezése beleillik az Orbán-kormány évek óta folytatott sikerpropagandájába, amire kudarcos időkben és új parlamenti választásokhoz közeledve, egyre nagyobb szükség van.

Ám, ha elfogadjuk a pénzügyminiszter leegyszerűsített logikáját, akkor abból arra is következtethetünk, hogy Lengyelország, Románia, sőt, Bulgária is még erősebb és ellenállóbb gazdaságúak, mint az unió, hiszen annak átlagánál még kevésbé estek vissza, mint mi, vagyis az uniónál és nálunk is jobbak. Ha csak a puszta számokat önmagukban nézzük, akkor valóban erre a furcsa következtetésre juthatunk. De ha kicsit belenézünk a részletekbe, akkor kiderül, hogy másról van szó.

Nem Magyarország és az említett kelet-európai országok fölényéről, hanem arról, hogy az unió átlagát a közösségben jelentős súlyt képviselő, azon országok gyenge teljesítménye húzta le, ahol a gazdaságban a turizmusnak meghatározó szerepe van. Így Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Portugália, Görögország, Málta, Horvátország – vagyis a Mediterráneum, s mellettük a főleg a téli turizmusban élenjáró Ausztria került bele ebbe a kritikus körbe. Ezekben az országokban 7-11 százalék közötti recesszió alakult ki, hozzájuk képest mi valóban kevesebbel úsztuk meg. Ám ez sajnos nem jelenti azt, hogy a válságban szerzett „uniós előnyünk” a jövőre nézve is kiterjeszthető volna.

A mostani teljesítmény törékeny alapjairól

Egyrészt azért nem, amire Mellár Tamás – helyesen – többször is felhívta a figyelmet, hogy a nagy uniós pénzbeáramlások idején (2013-2019 között), amikor Brüsszeltől a GDP négy-öt százalékát kaptuk ajándékba, elmaradt a magyar gazdaság átállítása a modernizáció, az innováció pályájára, és ezért – tehetjük hozzá – felzárkózási deficitet halmoztunk fel. Másrészt ez azért történhetett – és erre többek közt a legutóbb Györffy Dóra hívta fel a figyelmet –, mert a pénzcsapokhoz való hozzájutás nem a teljesítményelvet, hanem elsősorban a politikai pozícióválasztást követte. „A 2010 utáni években már az lett volna a feladat, hogy kitörjünk a közepes jövedelmi csapdából, amelyben több felzárkózó gazdaság megrekedt. Fel kellett volna készülni a minőségen alapuló versenyképesség korszakára. Ehelyett azonban az történt, hogy dőlt a pénz, a beáramló rengeteg forrás pedig lehetővé tette, hogy ezt a feladatot elodázza a kormány” – nyilatkozta a fiatal egyetemi tanárnő Farkas Zoltánnak a legutóbbi HVG-ben (Kanyarban kicsúszni, HVG 2021. március 11.).

Az innovációs, megújulási kényszer helyét, ami minden piacgazdaság elsődleges motorja, a politikai helyezkedés kényelme, édes semmittevése váltotta fel. Persze, amíg van bevonható külső forrás, addig így is lehet növekedni, ám fejlődni és felzárkózni a fejlettebb országokhoz kevésbé. A falusi munkaerő-tartaléknak, mint külső forrásnak a bevonásával az ötvenes-hatvanas években hat-hét százalékos éves dinamikát lehetett Magyarországon kimutatni, és mire mentünk vele?

Az elmúlt évben tovább romlott a helyzet

Akkor

– amikor az uniós szigor feloldásával (mentesülés a maastrichti kritériumok és a cégtámogatások tilalma alól) a NER szeretett kedvezményezettjei még könnyebben jutottak a korábbiaknál is nagyobb összegekhez;

– amikor az innovációs és a technikai fejlesztés kényszere tovább gyengült a magyar vállalkozók körében, mert a cégek ölébe hullott, vissztehermentes ajándékpénzeknek nincs megtérülési kényszere (könnyen jött, könnyen mehet);

– amikor az oktatásra, egészségügyre, szállítási infrastruktúrára, alapkutatásokra fordítandó szükséges produktív kiadásokat (a Nemzeti Versenyképességi Tanács meghatározása szerint) továbbra is korlátozták az improduktív jellegűek (sportcélú, egyházi jellegű, katonai, rendvédelmi, államigazgatási célú kifizetések), amelyeknek nem volt közük sem a járvány elleni védekezéshez, sem ahhoz a tartós elrugaszkodásához, ami a gazdasági válságból való kikerülést segítette és stabilizálta volna;

– amikor a tőkecentralizáció növeléséhez szinte teljesen szükségtelenné váltak a szokásos erőfeszítések, hiszen a lezárások miatti válságban tönkre ment vagy/és várhatóan erre a sorsra jutó cégek könnyen megszerezhetőkké váltak, s ezzel a lehetőséggel az új felszámolási biztosok is biztosan élni fognak. (A Direkt 36 kiderítette, hogy az állami felszámolók mellett – a nemrég kiírt pályázat alapján – piacra lépett 90 új cég csaknem felének van valamilyen kormányzati kapcsolata, és akkor a strómanokról még nem tudunk.) A cégfelvásárlásokra olcsó hiteleket és ingyenes állami forrásokat is szerezni lehetett, többet, mint amennyit a kormány a bajba jutott cégek megsegítésére fordított. Így lehetséges nem sok erőfeszítéssel a közeljövőben a NER-birodalmakat – minden teljesítménykényszer nélkül – tovább szélesíteni. A lokális, célzott tőkefelhalmozásban a kormány rendkívül innovatív, most a hullarablást is megfinanszírozza, hisz' az övéiről van szó.

S történik mindez a piacgazdaság szabályozó, nagyobb, jobb teljesítményre ösztönző szövetének további szétszaggatásával, a piaci versenykényszer sutba dobásával, s amikor ennek pandantjaként a GDP több mint 80 százalékára rugó adósságot hozott össze a kormányzat. Egyetlen év alatt akkora államadósságráta-növekedést, mint amekkora a 2008-201l közötti négy év alatt zajlott le a globális pénzügyi válság következményeként. Az ország a Covid évében nem lett ellenállóbb (és azt követően sem). A történések képlete – nagyon leegyszerűsítve: megemelkedett adóssághegy versus elgyengülő termelési/törlesztési képesség.

Matolcsy féligazsága

Nem véletlenül hangoztatja most már egyre gyakrabban Matolcsy György, hogy mást kellene csinálni, mert hogy a mostani úton nem lesz felzárkózás, legutóbb Észtország kitörését hozva fel például. S ajánlja rendre a jegybank műhelyében kidolgozott terveket, köztük a 2019 tavaszán bemutatott versenyképességi programot. Csakhogy az elnök úr valószínű, nem olvasta kellő figyelemmel a munkatársai által 330 pontban megfogalmazott javaslatokat. Különben rá kellett volna döbbennie arra, hogy azok alapvetése a 2010 után az ő aktív közreműködésével is kiépített gazdasági rendszer visszabontását jelentené. Vagyis a magyar gazdaság növekedési potenciáljának megerősítéséhez, felzárkózásunk felgyorsításához fel kellene számolni mindannak a zömét, amit a politikai akarat a NER-re való hivatkozással kiépített. Ezzel a magam részéről teljes egészében egyetértek.

A gazdaság versenyképességének, felzárkózási képességének növelése csak azoktól az intézményi átalakításoktól remélhető, amelyek lényegében az Orbán-rezsim öngyilkosságát jelentenék. Orbán ezt soha nem fogja megtenni, mert még részleges engedményekre, vagy ahogy a Kádár-rendszerben hívtuk: reformokra sem lesz hajlandó. Kádár János, ha vonakodva is, de engedett a rendszerének fellazítását eredményező reformoknak. Orbán tudja, hogy ez hova vezetett, ezért nem akarja. Hisz abban, amit 2019 tavaszán programként megfogalmazott és egy éve újból megerősített, hogy 2030-ra Magyarország az unió öt legjobban élhető országa lesz.

***

Lehet, hogy mi is hihetünk ebben, ha az elkövetkező években nem Orbán Viktornak hívják majd a Magyar Köztársaság miniszterelnökét….

Budapest, 2021. március 15.  

(A cikk a HírKlikk oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/velemeny/messze-meg/378487?fbclid)

 

Mellár Tamás: A KSH kiszolgálja a kormány manipulatív törekvéseit

Ungár Tamás interjúja

Honnan veszi a Központi Statisztikai Hivatal az átlagkereset-adatokat, merthogy a megadott összeg túlzottan is magasnak tűnik?

A statisztika bonyolult tudomány, hisz nehéz feladat a gazdaság és a társadalom változásait folyamatosan leképezni. Számos bizonytalansági faktor rontja a felmérések eredményét, ráadásul a politikai vezetés gyakran elvárja, megrendeli, hogy a kép kedvezően mutassa be a kormányzat teljesítményét. Ez nálunk is igaz, hisz a magyar kormány nagyon határozott és nyomás alatt tartja az általa ellenőrzött hivatalokat. Ha a KSH vezetése nem eléggé elkötelezett, akkor időnként kiszolgálja a kormány manipulatív szándékait. Például akkor, amikor kiszámítja, mekkora az átlagbér.

Tavaly a KSH szerint a bruttó havi átlagjövedelem 403 616 forint volt. Ez valós szám?

Nem az. A KSH ugyanis az öt embernél többet foglalkoztató vállalkozások dolgozóiról kér csak be adatokat, így nincs benne a statisztikában az ennél kisebb cégek által alkalmazottak bére. Arra hivatkozva teszik ezt, hogy ha valamennyi bérből élőt figyelembe vennének, az nagyon megnehezítené a havonkénti felmérést. Csakhogy a mikróvállalkozások dolgozói és az egyéni vállalkozók kevesebbet keresnek, mint a nagy cégek alkalmazottai. Emellett a nagyüzemek, a bankok, az állami hivatalok beosztottjainak bérét pedig felfelé viszi az átlagszámításnál a vezetők milliós fizetése. Ráadásul az átlagjövedelem-statisztika nem veszi figyelembe a közmunkásokat sem. Mindez felfelé torzítja a béradatokat.

Valóban olyan bonyolult a kisvállalkozások adatait begyűjteni, hisz miután minden digitalizált már, az adóhivatal az összes kereső bérét gombnyomásra produkálni tudná…

Még erre sincs szükség. Az éves GDP adatból és a foglalkoztatottak létszámából ki lehet mutatni, hogy egy emberre átlagosan mennyi bér jut havonta. Ezt két éve magam is kiszámoltam és publikáltam. Kiderült, hogy az átlagbér legalább 25 százalékkal a KSH által megadott átlagjövedelem alatt van. Ezt a számítást senki sem vitatta

Legmeglepőbb tavalyi adat az volt, hogy decemberre 449 442 forintos átlagbért számolt a KSH. Ebben volt valami trükk?

Feltétlenül, hisz az év végén adnak különféle jutalmakat a nagyobb cégeknél, hivataloknál és intézményeknél. Ezért decemberben mindig jóval magasabb az átlagbér. Így ez az adat végképp nagyon megtévesztő. Teljesen értelmetlen a decemberi béradat közlése, ha nem tesszük hozzá, hogy mitől nőtt meg kiugróan az átlagjövedelem.

Amúgy mi lenne az a mérőszám, ami pontosabban megmutatná az aktívkorú lakosság havi jövedelemtermelő képességét?

Semmiképp sem az átlagbér, hanem az úgynevezett mediánbér. Ez azt mutatja meg, hogy a magyarországi, hozzávetőleg négymillió munkavállaló mezőnyében a középen levők, tehát azok, akik a bérlistán nagyjából a kétmilliomodikak, mennyit keresnek. Hisz épp annyian keresnek náluk többet, mint amennyien kevesebbet. Így a jövedelem szempontjából valóban ők vannak középen. Az ő bérük ad hiteles információt arról, hogy mennyit is keres az, aki a havi jövedelem alapján a középmezőnyében helyezkedik el. A statisztikusok ma már világszerte beszédesebbnek tartják az átlagbérnél a mediánjövedelmet. Egyébként van ilyen adat nálunk is, és ez alapján a KSH számolta átlagbérnél jóval alacsonyabb a magyarok bére, hisz a tavalyi bruttó mediánjövedelem 320 ezer forint.

A kézhez kapott pénz a bruttó kereset 70-80 százaléka, ez is szerepet játszik abban, hogy az emberek sokkal kevesebbnek érzik a keresetüket, mint amennyit a KSH átlagbérként közöl.

Ez így van, ám ebben nincs manipuláció, azt, hogy a bruttó és a nettó bér között jelentős a különbség, illik tudni. Nekem azzal van bajom, hogy a KSH miképp számolja a bruttó átlagkeresetet, és azzal, hogy miért nem a mediánbér nagyságát közli a lakossággal. Ha azt tenné, tisztábban látnánk, így viszont az adatok félrevezetők.

 (A cikk a népszava.hu oldalán jelet meg: https://nepszava.hu/3112608_a-ksh-kiszolgalja-a-kormany-manipulativ-torekveseit--mondja-interjunkban-mellar-tamas)

Petschnig Mária Zita: Meglepetések éve: meglepő, de nem mulatságos

Orbán Viktor nemrég megrendelte: a magyar gazdaság visszaesése a világjárvány kitörésének évében legyen kisebb, mint amekkora 2008-2009-ben a globális válság idején bekövetkezett. Akkor 5,7 százalékkal zuhant a bruttó hazai termék, tehát ennél enyhébb recessziónak kellett lennie. És lőn!

Jót tettek a gazdaságnak a Covid második hullámának lezárásai?

A KSH a minap azt hozta ki előzetes adatként, hogy kiigazítások nélkül a GDP csak 5,1 százalékkal zsugorodott 2020-ban. Ez úgy jött ki, hogy a negyedik negyedévben – aminek több mint a felében már nálunk is érvényesültek a szigorú járványügyi előírások – a magyar gazdaság jobban teljesített, mint július-augusztus-szeptember hónapokban, amikor szinte semmiféle korlátozás nem érvényesült. Akkor a bruttó hazai termék az előző év azonos időszakához mérten 4,6 százalékkal esett, az év utolsó hónapjaiban azonban csak 3,7 százalékkal.

Logikusan – a lezárások miatt - mindenki gyengébb teljesítményt várt az utolsó negyedévtől, beleértve a pénzügyminiszter urat is, aki az MKIK évnyitóján (február 4-én, két héttel a KSH adat publikálása előtt) 5,6 százalékos csökkenéssel kalkulált. A szokásosan megkérdezett elemzői kör is átlagban 5,5 százalékos visszaesést prognosztizált (február idusán), de volt köztük olyan is, aki hat, illetve hat százalék fölöttire tette a negyedik negyedévi recessziót. Ehhez képest a KSH négy százalék alattira kihozott GDP-csökkenése valóban meglepő volt, ekkorát nem szoktak „benézni”.

A tavalyi utolsó hónapok kedvező adatából vajon levonhatjuk-e azt a következtetést, hogy a magyar gazdaságnak kifejezetten jót tesznek a le- és bezárások? Aligha. Főként azért nem, mert a korábbiaknál enyhébb visszaesés nem kifejezetten a magyar gazdaság teljesítménye.

A rendelkezésre álló részadatokból az rajzolódik ki, hogy a továbbra is nyomott belső kereslettel szemben, a külső kereslet megélénkült, és erre a nagy exportáló cégek rá tudtak kapcsolódni. Az ipar a javuló teljesítményét – amire a KSH is hivatkozik – is az export húzta, a belföldi eladások továbbra is csökkentek. A kiskereskedelem eladásai változatlanul zsugorodtak – a karácsony ellenére is, és az építőipar adataiból sem volt kiolvasható a beruházások berobbanása. A belső kereslet két elemének, a fogyasztásnak és a felhalmozásnak a kitartó zsugorodása eredményezhette azt, hogy az export belendülésével az import nem tartott lépést. Az export és az import különbözeteként előálló nettó kiviteli többlet járulhatott hozzá a negyedik negyedév nem várt, kedvező adatához, amiből a lakosság tömegei édeskeveset érzékelhettek (nem lehet mindenki temetkezési vállalkozó vagy/és Mészáros Lőrinc).

2020: 5,1 százalékos GDP-csökkenés és a védekezés

Az utolsó negyedév mérsékeltebb GDP visszaesésének folyományaként az éves szinten kimutatott 5,1 százalékos recesszió is meglepetést okozott. Annál is inkább, mert a második lockdown-tól kezdve, a pénzügyminiszter hat-hét százalékos csökkenésről kezdett nyilatkozgatni, december végén pedig be is mutatta az új növekedési pályát. A „Makrogazdasági és költségvetési előrejelzés 2020-2024” címet viselő tanulmány radikálisan átírta a 2020 nyarán elfogadott 2021. évi költségvetésben feltételezett alapvetést: három százalék helyett 6,4 százalékos visszaesést jelzett 2020-ra (jelentősen lerontott egyensúlyi adatok mellett). Az MNB szakértői által nagyjából ugyanebben az időben készített prognózis is 6-6,5 százalékos recessziót valószínűsített. Tavaly novemberben az Európai Bizottság is 6,4 százalékos GDP-esést vélelmezett 2020-ra.

 Az öt százalék körüli múlt évi recessziónkkal az unió 20 országán belül (február közepéig ennyien jelentettek az utolsó negyedévről is adatokat) nagyjából középtájt helyezkedtünk el, amit rendjén valónak is mondhatnánk, ha nem horribilis összeggel, a GDP 30 százalékára rugó, megközelítően 14 000 milliárd forintos költekezéssel értük volna el. A Pénzügyminisztérium hivatkozott jelentése szerint 2020-ban ekkora összeg ment ki a járvány és a gazdasági válság elleni védekezésre.

Ha csak úgy nem…

Év végéig több mint 9500 Covid miatt elhunyt honfitársunktól kellett végleg elbúcsúznunk, és lélekszám alapján, az elhalálozottak számát tekintve, azóta is a világ élvonalában vagyunk. Ennyit a járvány elleni védekezésünkről…

Hogy érzékeltessem a védekezés 14 000 milliárd forintos nagyságát (ami köznapi ésszel föl nem fogható!), Paks II. példáját hozom fel. A két újabb blokkra kötött szerződés szerint a beruházás 12,5 milliárd euróba kerül, ha ezt forintra átszámítjuk (360 forint/eurós árfolyammal), akkor 4 500 milliárd forintos költséget kapunk, vagyis a PM szerint védekezésre fordított költekezésből akár még Paks III-t és Paks IV-t is felépíttethetnénk az oroszokkal.

A Pénzügyminisztérium hivatkozott, tavaly év végén kiadott tanulmánya azt állapította meg, hogy „számításaink szerint a gazdasági visszaesés mértékét 5,6 százalékponttal sikerült tompítani, és a támogatási programok 586 ezer munkahelyet védtek meg.” (24. o.) Igaz, a korábbi jelentésekben 250 ezer körüli munkahely megmentése szerepelt, és Orbán Viktor is ezt az adatot mondta be a minap a Parlamentben. De ennek a több mint a kétszerese is csak a foglalkoztatottak 13 százalékát adja, miközben a mintaországnak tekintett Ausztriában már a járvány első szakaszában a munkahelyek egyharmadát védték meg a „kurzarbeit” keretében (valamivel jobb feltételek mellett, mint nálunk).

Ám visszatérve a PM növekedési adatához: amikor ezt a megállapítást tették, még 6,4 százalékos visszaesést prognosztizáltak. Ha szerintük 5,6 százalékos recessziót sikerült elhárítaniuk, akkor enélkül 12 százalékkal esett volna a GDP, amivel lehet, hogy a világ élvonalába kerültünk volna. Az előzetes adatok szerint az Európai Unióban Spanyolországban volt a legmélyebb a visszaesés, 11 százalékos. S nyomában a járvány által nagyon meggyötört országokban, Franciaországban és Olaszországban, ahol „csak” kilenc százalékos volt a GDP zuhanása.

Ha Orbánék a GDP valóban 30 százalékát a válság elleni védekezésre fordították volna, „Virágos Magyarország” venne körül bennünket.

Ezzel szemben például az Európai Unió tavaly szeptemberben, októberben készült reprezentatív felmérése szerint a magyarok 44 százalékának csökkentek a bevételei a világjárvány miatt, ami az unióban a legmagasabb arányt jelentette. S ezzel szoros összefüggésben, akkor a magyarok utasították el (persze, mert nem volt elég kompenzáció) a legnagyobb mértékben az unióban a lezárásokat, mondván, azok nagyon ártanak a gazdaságnak. Honfitársaim, tévedtetek!

És azt is rosszul tettétek, ha elhittétek Orbán Viktornak, hogy az adósság az ördögtől való, ami ellen harcolni kell, és amit le kell győzni. A minap ugyanis a Parlamentben a kormányfőnk arról számolt be, hogy „a válság miatt úgy döntöttünk, hogy az adósságot visszaengedjük 82 százalékra, mert ezekre a forrásokra szükség volt a válság kezeléséhez.”

Ha csak úgy nem…

(A cikk a HírKlikk oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/kozelet/meglepetesek-eve-meglepo-de-nem-mulatsagos/377274)

Mellár Tamás: A vidéki egyetemek modellváltásának apropóján

„Akartok-e rabok lenni? A tömeg nem várta be

a mondat végét, hanem egyhangúlag rázúgta:

Akarunk! Akarunk! A szónoklatnak vége volt.”

(Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia, Magvető Kiadó 1984. 83. old.)

 

 

Az Orbán-kormány rohamtempóban látott hozzá ez év elején a vidéki nagy egyetemek alapítványi formába való átalakításához. A gyors átalakítást azért szorgalmazzák, mert ki akarják használni a vírusjárvány miatti rendkívüli állapotot, amely nem teszi lehetővé a tömeges tiltakozásokat, a nyílt demonstrációt. S nem mellékesen még az idén be akarják fejezni az átalakításokat, mert már ők sem biztosak abban, hogy a 2022-es választások után tovább folytathatják a kormányzást.

 

A kormányzati szándék elég egyértelmű: azért akarják az alapítványi formába való átalakulást, mert ezzel sokkal könnyebbé válik számukra az egyetemek karcsúsítása, az általuk feleslegesnek tartott szakképzési irányok, szakok, tanszékek megszüntetése. Ha ugyanis magántulajdonosi rendszerben működik az egyetem és az oktatók kikerülnek a közalkalmazotti státuszból, akkor sokkal könnyebben végre lehet hajtani a radikális átalakításokat. Kormányzati körökben fel sem merül az, hogy ez a karcsúsítás mennyire megalapozott és szolgál-e távlatos célokat, vagy inkább romboló hatást fejt ki nemcsak a társadalomra, de még a szűken vett gazdaságra is.

 

Az illetékesek annyiszor hangoztatták, s végül már talán maguk is elhitték, hogy nem kell annyi filozófus, szociológus, kommunikációs szakember, helyettük műszaki szakemberekre, mérnökökre és közgazdászokra van szükség. Az első látásra logikusnak tűnő érvelés azonban hibás, a sikeresen felzárkózó és a nemzetközi versenyképességben előkelő helyet elfoglaló országok példája ezt nem támasztja alá. A társadalom és benne a gazdaság egészséges és hatékony működéséhez sokoldalúan képzett, tájékozott, szociálisan érzékeny emberekre van szükség, nem pedig szakbarbárokra. A statisztikák azt mutatják, hogy a sikeres innovációknak csak a felét jegyzik természettudományos végzettséggel rendelkezők, míg a másik felét a társadalomtudományi végzettségűeknek köszönhetjük. De hiába próbáljuk ezt azoknak a politikusoknak elmagyarázni, akiket csak a rövidtávú hatalmi stabilitás érdekel és csak extenzív növekedésben képesek gondolkodni.

 

Január elején az Innovációs és Technológiai Minisztérium minisztere (aki minden bizonnyal úgy fog majd bekerülni a történelemkönyvekbe, mint a tudományos képzés és kutatás autonómiájának felszámolója, s aki e téren a múlt század ötvenes éveibe taszította vissza az országot), magához rendelte a vidéki egyetemek rektorait és tájékoztatta őket arról, hogy a kormány alapítványi formába fogja átalakítani az egyetemeiket. Bár zárt körben folyt le a tájékoztatás, azért nincs szükség nagy képzelőerőre annak belátására – ismerve az Orbán-kormány erőszakos és gátlástalan nyomulását –, hogy az átalakítás nem választható lehetőségként került felajánlásra, hanem megfellebbezhetetlen döntésként. Ha az egyetemek mégsem akarnák az átalakulást, akkor nem lesz fejlesztési pénz, nem lesz bérnövelés, nem lesznek kutatási pénzek stb. Ha viszont „önként vállalják”, sőt kérik az átalakítást, akkor minden lesz, amit csak óhajtanak, különösen a felső vezetésnek. 

 

Ebben a beszorított helyzetben elég kézenfekvőnek tűnt, hogy a vidéki egyetemek rektorai és dékánjai hajlani fognak a megegyezésre és maguk fogják kérni az alapítványi forma bevezetését. Talán egy kicsit kéretik magukat, de hamarosan mindannyian igent fognak mondani. És pontosan ezt történt: elsőként a debreceni (Putyint díszdoktorrá fogadó) egyetem szenátusa egyhangúlag, majd a pécsi és szegedi egyetem meggyőző többséggel kérte a modellváltást. Így tehát már februárban, a tavaszi ülésszak kezdetén, a Parlament áldását adhatja az átalakításra és a kormány szándékainak megfelelően elmozdíthatatlanná teheti a kuratóriumi tagokat és az ingyen átadott állami vagyont. 

 

Ez történt és történik az egyetemekkel. De vajon történhetett volna másképpen is? Első látásra úgy tűnik, hogy nem, hiszen az Orbán-kormány olyan helyzetet teremtett, amelyben a modellváltás elutasítása súlyos szankciókat vont volna maga után, mindenekelőtt a költségvetési pénzek további megkurtításával. A jelen egyre rosszabb anyagi helyzetéből csak az új modell felé látszott menekülési út, még akkor is, ha ez sok bizonytalanságot takar.

 

Persze a lelkük mélyén az igent mondó egyetemi vezetők is érezték, hogy sok minden nincs rendben ezzel a rapid átalakítással. De azzal próbálják magukat nyugtatni, hogy az adott szituációban nem volt más lehetőség. Sőt talán még hősnek is láttatják magukat, akik magukra vállalták ezt az áldatlan szerepet (ti. az erőszakos hatalommal való egyezkedést), csakis azért, hogy a dolgozóik, oktató kollégáik munkahelyeit megvédjék, és biztosítsák az intézmény fennmaradását. Van ebben a gondolatmenetben némi igazság, de csak némi, mert messze nem ez a teljes igazság.

 

Próbáljuk meg előre vetíteni a közeljövő történéseit az elmúlt tíz orbáni év tapasztalatai alapján. Az átalakulás után nem sokkal kiderül majd, hogy a beígért kétszer 15 százalékos béremelés (amely eredetileg is csak az oktatókra vonatkozik, a többi dolgozóra nem) valójában nem is annyi, mert nem lesz rá elég bértömeg, azt legfeljebb csak úgy tudják megvalósítani, ha az oktatói létszámot csökkentik. Aztán majd az is kiderül, hogy a beígért fejlesztési források is csak akkor és úgy lesznek megszerezhetőek, ha megfelelő NER közeli vállalkozókat is bevonják a pályázatokba. Aztán majd az alapítványi kuratórium direktívái alapján feleslegesnek minősített szakok és képzések leépítését haladéktalanul meg kell kezdeni. S következik majd az egyetem imázsát romboló, kritikus, túl liberális és összeférhetetlen tanárok kiszorítása, ellehetetlenítése és elbocsátása. Az is könnyen előfordulhat, hogy a miniszteri ígéret ellenére mégis csak központosítják az orvosi karokat, hiszen megtapasztalhattuk már, hogy mit ér Palkovics úr szava, aki tavaly júniusban még arról szónokolt, hogy a vidéki egyetemeket nem fogják a következő években átalakítani, és csak néhány hónap telt el azóta.

 

Mindezen intézkedések ellen a szenátusok és az egyetemek vezetői még csak a szavukat sem emelhetik fel, hiszen éppen ők kérték a modellváltást. És tudvalévő, hogy ahol faragnak az ácsok, ott hullik a forgács, vagyis a korszakos jelentőségű átalakulásnak szükségszerűen lesznek áldozatai. Így aztán zavartalanul mehet végbe a leépítés és az oktatók domesztikálása, a nemzeti együttműködés rendszerébe való harmonikus beilleszkedés. Az egyetemeknek az aktuális nemzetgazdasági célokat (konkrétan a miniszterelnök által előző éjszaka megálmodott céljait) kell szolgálnia. Ehhez képest a színvonalas képzés és a tudományos kutatás csak csekély jelentőséggel fog majd latba esni. A mindenható kuratóriumok Orbánhoz hű emberei gondoskodnak arról, hogy senki ne lógjon ki a sorból, az egyetemek ne kritizálják a kormány tevékenységét, hanem transzmissziós szíjként segítsék abban, hogy céljait elérje. A kuratóriumokra ugyanaz a szerep vár, mint az ötvenes-hatvanas években a kommunista pártbizottságokra, biztosítani a kormány ideológiai bázisát és megakadályozni a kritikus hangok felszínre kerülését a felsőoktatásban.

 

A három vidéki egyetem autonómiájának elvétele igen súlyos veszteség, de még nagyobb veszteség az, hogy minderről „önként és dalolva” mondtak le az egyetemek vezető emberei. Tegyük hozzá, hogy a hallgatók túlnyomó többségének tiltakozása ellenére tették mindezt. Nem tudhatjuk, hogy döntésüket mennyiben motiválta a kilátásba helyezett többletpénz, vagy egyszerűen csak túl hiszékenyek voltak, vagy ennyire híján voltak a bátorságnak és nem mertek tengelyt akasztani a hatalommal és még önmagukat is becsapták azzal, hogy nem volt más lehetőségük.

 

Valami nagyon elromlott kis hazánkban, ha az igen kiváló szakembernek és határozott, megalkuvásra nem hajlandó vezetőnek megismert pécsi rektor, Miseta Attila arra ragadtatta magát a ránehezedő politikai nyomás alatt, hogy ilyen kijelentést tegyen: „Szándékunk, hogy legyen pártpolitikus a kuratóriumban, mert komoly lobbierejük van.” Észre sem vette a nagy megfelelési igyekezetben, hogy ezzel a kijelentéssel a NER-részévé vált és önként ajánlotta fel egyetemének irányítását az uralkodó pártnak. Az egyetemeknek nem azért kellene több költségvetési pénzt kapniuk, mert engedelmes végrehajtói a politikai akaratnak, hanem azért, mert a közjót mozdítják elő, a magas szintű oktatással, a kiművelt emberfők számának gyarapításával. S mivel ennek a célnak éppúgy egyetemlegesnek kellene lennie, mint a felsőoktatásnak, ezért az egyetemek kuratóriumába is csak olyan embereknek kellene kerülni, akik ezt és nem partikuláris pártérdeket képviselnek.

 

Lehetett volna mást tenni az adott helyzetben? Igen lehetett volna. Nem kellett volna részt venni ebben a színjátékban az egyetemeknek. Hiszen itt minden arról szólt, hogy a kormány úgyis végbe fogja vinni az átalakítást, csak nem akar még egyszer olyan ellenállást látni, mint ami az SZFE-nél volt. Csak emiatt döntöttek úgy, hogy maguk az egyetemek kérjék az átalakulást, mert így a protestálás lehetőségét a minimumra tudták leszorítani. A határozott és egységes ellenállás persze nem akadályozta volna meg a kormány einstandját, de legalább nyilvánvalóvá tette volna, hogy itt erőszak történt, amelyért előbb vagy utóbb a most hatalmon lévőknek felelniük kell.

 

Nagy kár, hogy a vidéki egyetemek vezetői nem ismerik, vagy nem értik Deák Ferenc mondását, amely az egyetemek autonómiáját felszámoló átalakításra is érvényes.

„Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.” (Deák Ferenc)

 

 (A cikk a HírKlikk oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/kozelet/hiaba-a-tarsadalmi-tobbseg-orbanek-nem-lazitanak-tan-a-zsakmanyszerzes-hajtja-oket/376411)

Mellár Tamás: Repülőrajt, de honnan és hová?

Most, év elején, amikor egy évtized elején (ha nem is a kezdetén) vagyunk, megsokasodtak az előrejelzések arról, milyen gazdasági időszak vár ránk. Miniszterelnökünk is sietett biztosítani arról bennünket, hogy nagy idők kapujában állunk. A 2010 és 2020 közötti évtized az elmúlt száz év legsikeresebb évtizede volt Magyarországnak, a következő tíz év pedig még jobb lehet – mondta 2021. január 3-án. Érdemes kellő óvatossággal tekinteni az ilyenfajta kijelentésekre, mert a politikusoknak az a dolguk, hogy lelkesítsék a szavazópolgárokat, hiszen a következő országgyűlési választásokig már alig egy év van hátra.

A miniszterelnök optimista jóslata igencsak egybevág az amúgy független MNB elnökének, Matolcsy Györgynek a víziójával. De ez nem meglepő, nagyon is érthető, hiszen tudja a jobbkéz, mit kell csinálnia. Azonban az már sokkal inkább meglepő, hogy a nagytekintélyű McKinsey and Company Repülőrajt, A magyar gazdaság növekedési pályája 2030-ig címet viselő tanulmányában szinte ugyanezt olvassuk:

„Magyarország célzott intézkedésekkel éves szinten ismét képes lehet mintegy négyszázalékos növekedést elérni, amely az alappálya alapján várható 2,2 százalékos növekedés csaknem kétszerese. Amennyiben ez megvalósul, úgy az ország gazdasága egy évtizeden belül elérheti az eurózóna jelenlegi szintjét az egy főre jutó GDP tekintetében.”

Az optimista előrejelzést az intézet a 2015–19 közötti időszak növekedési adataira alapozza. Ezekben az években a foglalkoztatás évenként átlagosan 1,3 százalékkal, a termelékenység pedig 2,8 százalékkal növekedett, s ennek eredményeként 4,1 százalékkal bővült évente a magyar GDP. Ezt előrevetítve az intézet szakértői azt jósolják, hogy „Magyarország 4%-os növekedést érhet el 2021–30 között a termelékenység 2,9%-os és a foglalkoztatási ráta 1,1%-os növekedése révén”. Egyszerű ez kérem, mint a faék, csak összeadni kell tudni. Talán nem véletlen, hogy ezeket a sorokat olvasva eszembe jutott az ősrégi, még a „boldog NDK-s időkből” származó magyarázat arra vonatkozóan, miként is fér el négy elefánt egy Trabantban. Igen könnyen – szólt a válasz: kettő előre ül, kettő pedig hátra.

De térjünk vissza a tényekhez, mielőtt még azok is politikai elfogultsággal vádolnának, akik ezt eddig nem tették meg. Nézzük tehát a foglalkoztatás és a GDP növekedésének számait a 2010–2019-es időszakban, amelyek alapján a termelékenység is számítható. Nos a számok azt mutatják, hogy 2010-hez képest 2019-re a GDP 30 százalékkal, a foglalkoztatás pedig 21 százalékkal növekedett. Ebből következően a termelékenység a kilenc esztendő időtartama alatt összesen (nem évente!) 7,5 százalékkal nőtt. (130/121 = 1,075, ezt az egyszerű számítást azért lehetett elvégezni, mert az egy foglalkoztatottra jutó ledolgozott órák száma nem változott számottevően az adott időszakban.) Ha még a 2020-as esztendővel is megtoldanánk az időszakot, és a várható 7 százalék körüli GDP-csökkenéssel, valamint változatlan foglalkoztatási szinttel számolnánk, akkor még ez a kicsi termelékenység is eltűnne (121/120 = 1,008 lenne).

Már ebből a néhány számból is jól látható, hogy a mögöttünk hagyott bizonyosan nem az évszázad legsikeresebb évtizede volt. Csupán egy felemásra sikeredett extenzív növekedési szakasz, a munkaerő és a külső források fokozott, nem ritkán erőltetett bevonásával. Ha így áll a helyzet, akkor nagyon nem érthető, miért kalkulálnak a szakértők közel 3 százalékos éves termelékenységnövekedéssel. A válasz egyszerű, de szakmailag nem indokolt. Azért, mert csak a legutóbbi néhány évet veszik alapul a számításaik során. S nemcsak a McKinsey szakértői, hanem az MNB elemzői is így számoltak a legutóbbi termelékenységi jelentésükben. A 2010 és 2019 közötti időszakban ugyanis elég érdekesen alakult a GDP és a foglalkoztatás növekedése. A 2011 utáni években, egészen 2017‑ig a foglalkoztatás növekedése meghaladta a GDP-ét, tehát a termelékenység ezekben az években egyáltalán nem nőtt, hanem kis mértékben csökkent. Majd 2018–19-ben jelentős mértékben emelkedett a termelékenység, a 2015‑ös bázishoz viszonyítva 2019-re 9,6 százalékkal. Ha ezeket az éveket vesszük alapul, akkor tényleg 2 százalék feletti éves termelékenységi mutató jön ki. De vajon van-e nyomós indok arra, hogy csak az utóbbi néhány esztendő kedvező adatait vetítsük ki a jövőre? Erre a kérdésre majd még a későbbiekben visszatérünk.

A nemzetgazdasági szintű termelékenység alacsony értéke mellett érdemes még arra is kitérni, hogy a növekedés szempontjából kulcsfontosságú szektorokban, mint például a feldolgozóiparban és az energetikai szektorban az elmúlt években nem nőtt, hanem csökkent a termelékenység. Ez azért is figyelmeztető a jövőre nézve, mert a negyedik ipari forradalom éppen ezeken a területeken hoz(na) lényeges változásokat, robbanásszerű termelékenységnövekedést (már ahol végbemegy a forradalom). Ugyancsak figyelmeztető jel lehet az is, hogy a 2015–19-es jó konjunktúra éveiben a nettó export nem járult hozzá a GDP növekedéséhez, azt csak a lakossági fogyasztás, a beruházások és a kormányzati kiadások stimulálták keresleti oldalról. Az export szerepének visszaszorulása mögött nyilvánvalóan az ország sérülékenysége, egyoldalú járműipari kitettsége és a hazai cégek gyenge versenyképessége keresendő meghatározó okokként.

A jövőbeli növekedés munkaerőoldalról is igen behatárolt: a jelen helyzetben már csak a fiatalok köréből és a 60 év feletti korosztályból lehetne számottevően emelni a foglalkoztatást. Egyik területről sem feltételezhetjük, hogy könnyen és gyorsan lehetne új munkaerőt toborozni. A fiatalok közül azért nem, mert számukra ott van a külföldi munkavállalás lehetősége, az idősek közül pedig azért nem, mert elég rossz az egészségi állapotuk. Marad tehát, jobb híján a vendégmunka, amelyből már az elmúlt években is ízelítőt kaptunk. Egyre több helyen tűnnek fel ukrán, orosz, mongol és kínai vendégmunkások, bár az Orbán-kormány nagyon el akarja őket rejteni a lakosság szeme elől. A dolog politikai pikantériájától eltekintve (ti. hogy a kormány elszántan harcol a migránsok ellen, miközben vendégmunkásokat hoz be tömegével), hosszabb távon nem lehet az alacsony szakképzettségű vagy szakképzetlen vendégmunkásokra alapozni a tartós és magas ütemű gazdasági növekedést.

Van azonban a jövőre vonatkozó optimista várakozásoknak egy reális eleme is, ez pedig a vírus okozta válsággal kapcsolatos. A mostani válság szétzilálta a korábbi, több kontinensre kiterjedő termelési láncokat, és megingatta a bizalmat a kialakult nemzetközi munkamegosztási rendben. Valószínűleg a válság lecsengése után újjászerveződnek a termelési kapcsolatok, az egyes országok közötti kooperáció. És ebben az újjászerveződésben vélhetően fontos szerepe lesz a földrajzi közelségnek. Így tehát Magyarország központi fekvése komoly lehetőségeket jelenthet gazdasági kapcsolataink átrendezésére. Olyan átrendezésére, amely nagyobb hozzáadott értékű termékek előállítását és nemzetközi piacokra juttatását teheti lehetővé, amelyben sokkal nagyobb szerep juthat a high-tech iparágaknak, a tudásalapú szektoroknak.

Ez persze csak egy lehetőség, amelyet jó kormányzással és gazdasági diplomáciával lehet valóra váltani. Az Orbán-kormány elmúlt tízéves tevékenysége nem arra utal, hogy ebbe az irányba szándékoznak mozdítani a gazdaság szekerét. Sokkal inkább az valószínűsíthető, hogy továbbra is az összeszerelő-üzemek országa maradunk, legfeljebb több lesz belőlük, mert Kína helyett inkább majd itt fognak gyártatni a nagy nyugati cégek, és marad az alapanyagok, a mezőgazdasági nyerstermékek exportja, hazai előállítású export gyanánt.

Nem kívánom kétségbe vonni az optimista gazdasági elemzők jószándékát, ők valószínűleg nem politikai okok miatt értékelték ilyen kedvezően a gazdasági helyzetet és a kilátásokat. Pusztán az elmúlt évek viszonylag jó makroszámai tévesztették meg őket. Azt hitték, hogy 2015-re véget ért az extenzív növekedés szakasza, Magyarország a külföldi tőke és az Európai Unió támogatásainak segítségével sikeres modernizációt hajtott végre, és az intenzív növekedés szakaszába ért. Megtévesztette őket néhány makromutató átmenetileg kedvezőnek mutatkozó értéke, és ebből általánosítottak. A GDP 2016–19 között elsősorban azért növekedett 4–5 százalékos ütemben, mert jelentős mértékű gazdaságélénkítést hajtott végre az Orbán-kormány, nem utolsósorban a 2018-as választások miatt.

A gyorsított ütemben lehívott európai uniós források, a nagy volumenű állami beruházások (Magyarországon az összberuházásoknak 24 százaléka volt állami 2018-ban, míg az Európai Unióban csak 14 százaléka), az építőipar felfuttatása okozta a nagy növekedést. De ez nem járt együtt számottevő technikai korszerűsödéssel, modernizációval, szerkezeti átrendeződéssel. Jól illusztrálja a helyzetet, hogy az építőipar és az ingatlanfejlesztés szektora a GDP 13 százalékát adja. Közismert (legalábbis Írország 2008–09-es válsága óta), hogy ennek a szektornak az ilyen magas részesedése az elmaradottságra és/vagy buborékgazdaságra utal. Mindazonáltal ez a szám segíthet a magas növekedési ütem megmagyarázásában is, hiszen az elmúlt évek 15–20 százalékos építőipari teljesítménye önmagában 2 százalékponttal dobta meg a GDP-t. Vagyis a 2 százalék körüli növekedési alappálya (egyensúlyi növekedési pálya) így emelkedhetett 4 százalék fölé. Persze ennek nem sok köze volt az intenzív, magas termelékenységen alapuló növekedéshez.

A türelmes olvasó, aki eddig eljutott cikkem olvasásában, most csalódottan dobja félre azt, mert az derült ki a számára, hogy sem a 2010 utáni stagnáló időszakban, sem az elmúlt évek magas növekedési szakaszában nem változott a magyar gazdaság karaktere, továbbra is csak extenzív növekedésre képes, ezért a technikai fejlődés és modernizáció ismét elmaradt. S mindezek miatt jó esélyünk van arra, hogy továbbra is az Európai Unió hátsó udvara maradjunk, amely a környezetszennyező iparágaknak, az összeszerelő-üzemeknek ad otthont. A válság utáni helyreállítás során még csak rosszabb lesz a helyzet, mert majd még több ilyen üzemet telepítenek hozzánk.

Egyáltalán nem szükséges, hogy így legyen. De hogy így lett, abban döntő szerepe van a Fidesz-kormánynak és Orbán Viktornak, aki jó gyarmati vezetőként komoly állami támogatásokat adott a külföldi cégeknek, laza környezetvédelmi törvényeket hozatott a parlamenti többségével, alacsonyan tartotta a béreket, megfosztotta a munkásokat az alapvető jogaiktól, gyenge forinttal javította a külföldi cégek exportjának a jövedelmezőségét. Cserébe az Európai Unióban elnézték (és még mai is elnézik?) neki, hogy lebontja a jogállamot, korlátozza a nyilvánosságot, és soha nem látott szintre emeli a korrupciót. De nem az unió kényszerítette ezt ki, csak alkalmazkodott a kialakult helyzethez (lehet ezért persze haragudni rá, de nem érdemes).

Ha a magyar társadalom megszabadul az Orbán-kormánytól, akkor új alapokra lehet helyezni mind a belső gazdaságot, mind a nemzetközi kapcsolatokat, és okos, jó kormányzás mellett elindulhat a valódi felzárkózás útján. S ez az út járható, nem fogja az EU akadályozni, amint azt a balti országok sikeres modernizációja is mutatja.

 (A cikk az Élet és Irodalomban jelent meg: https://www.es.hu/cikk/2021-01-22/mellar-tamas/repulorajt-de-honnan-es-hova.html)

Mellár Tamás: Az idő nem Orbánnak dolgozik

Millei Ilona interjúja

A válság mindig magában hordozza a megújulás lehetőségét. Csak nálunk nem. Mert Magyarországnak olyan miniszterelnöke van, aki a válságkezelésre szánt pénzből a nemzetgazdaság helyett a saját oligarcháit és a saját hobbi-céljait finanszírozta. Aki a hatalma megtartása érdekében inkább befagyasztotta a magyar társadalmat abba a félgyarmati sorsba, amiben van. De ez a rendszer csak addig lesz fenntartható, amíg az új generációk azt nem mondják, itthon akarunk boldogulni, nem külföldön, és nem tűrjük el, hogy egy ilyen korrupt rendszer legyen, amelyikben a boldogulásunk attól függ, mennyire vagyunk lojálisak a „királyhoz”. Mellár Tamás közgazdásszal, a Párbeszéd országgyűlési képviselőjével beszélgettünk.

– Az államháztartás hiánya meghaladja az 5000 milliárd forintot, miközben a költségvetési törvényben eredetileg csak 367 milliárd forintot engedélyeztek. Mit jelent a gigahiány?

– A költségvetésnek, vagy szélesebb értelemben az államháztartásnak vannak bevételei és kiadásai. Ezeket egymással szembe kell állítani, és, ha a bevételeknél többet költ el a költségvetés, az egész államháztartás, akkor ott hiány lép föl. Ezt az államnak valamilyen forrásból finanszíroznia kell. Ilyenkor általában hiteleket vesz föl, de ezzel az adósság is nő. Az év végére az derült ki, hogy 5548,6 milliárd forint lett a költségvetés hiánya, amit össze kell vetni a tervbe vett 367 milliárd forinttal. Ez tizenötszörös növekedés, ami őrületesen nagy szám. Amikor még a tervezés folyt, nem volt Covid19 járvány, és nem volt a következtében fellépő válság, tehát nem mondhatjuk azt, hogy ez a hiány mind az Orbán-kormány sara, egy nagy része a válságnak is betudható. Amikor gazdasági válság van, akkor a bevételek csökkennek, a kiadások pedig nőnek.

Ebből következően, miután az Európai Unió látta ennek a válságnak a nagyságát, két dolgot közölt. Az egyik, hogy ebben az esztendőben nem kell fenntartani a három százalékos államháztartási hiányt, a maastrichti kritériumot, mert a válság miatt ez a hiány nem tartható. Nagyon rossz helyzetet teremtene, ha ragaszkodnának a maastrichti kritériumokhoz, mert az állam szinte semmit nem kompenzálna a kieső jövedelmekből, semmifajta segítséget nem nyújtana senkinek. Vagyis volt egy ilyen típusú fölengedés. Az Európai Unió azt is közölte – és ez volt a másik –, hogy arra vonatkozólag is hozott intézkedéseket, legyen olyan pénzügyi forrás, amelyik a fölmerült többletköltekezést, a fölmerült hiányokat fedezi. Ezért létrehozta a helyreállítási alapot, amelyiknek egy része vissza nem térítendő támogatás, a másik pedig egy kötvénykibocsátással fedezett hosszú lejáratú hitel. Erre a pénzre ugyanúgy, mint a többi uniós ország, a magyar kormány számíthat.

– Mi történt ezután?

– Az év végén az az Orbán-kormány, amelyik 2010 óta mindig betartotta a maastrichti szerződést, vagyis három százalék alatt tartotta az államháztartási hiányt, amikor látta, hogy az EU-ban van erre lehetőség, megváltoztatta az eddigi véleményét, és elkezdett költekezni. Sajnálatos módon, azonban ennek a költekezésnek a nagy része nem a válság kezelésére és enyhítésére irányult, nem arra, hogy visszafogják a termelés csökkenésének mértékét, vagy bérpótlékokat bérkiegészítéseket tettek volna, a kisvállalkozásokat segítették volna, hanem saját oligarcháikat támogatták, azoknak juttattak kárpótlásokat, azoknak adtak sok-sok többletpénzt. Vagyis a kiadások nem a válságkezelés céljából történtek, hanem a klientúra építését szolgálták. Mert, ha az Orbán-kormány ennek a többletpénznek a jó részét arra költötte volna, amire kellett volna, akkor jóval több munkahely megmarad, kevesebb lenne a munkanélküli, sokkal kevesebb kis- és középvállalkozás került volna nehéz helyzetbe. De ők nem ezt tették, és nem véletlenül.

 – Mi volt a céljuk?

– Két cél lebegett Orbán szeme előtt, az egyik: együtt tartani és megmenteni azt a Nemzeti Együttműködési Rendszerbe tartozó vállalkozói kört, amelyik politikailag is támogatja a jelenlegi kormányt. A másik, hogy egyáltalán nem bánta egy csomó kis- és közepes vállalkozás tönkremenetelét, mert ez az ő baráti vállalkozói körét hozta abba a helyzetbe, hogy azokat a cégeket olcsón megvásárolhassák, és így a tőkének és a szolgáltatásoknak egyfajta koncentrációja is végbement. Még inkább monopolhelyzetbe került az Orbán környezetéhez tartozó szolgáltatási kör, a vendéglők, a szállodák, a vendéglátóegységek.

Ha jelentős mennyiségű pénzt – mint a nyugati országok –, a bérkiegészítésbe, bértámogatásba fektetnek, akkor nyilván több munkahely maradhatott volna. Ha erőteljesen megtámogatták volna a nehéz helyzetbe került családokat, emelték volna a családi pótlékot, az álláskeresési segélyt, a nyugdíjasoknak adott összegeket és az önkormányzatoknak juttattak volna több pénzt, akkor ennek pozitív, gazdaságélénkítő hatása lett volna. Ez a támogatás azonban nem, vagy csak nagyon kis mértékben történt meg.

Ezért amikor kiderül, hogy itt van egy jelentős, GDP arányosan kilenc százalékos mértékű hiány, akkor sajnálatos módon, azt kell mondanunk, hogy ami ebből valóban, ténylegesen válságkezelésre ment, az ennek csak egy része, jó esetben két-három százalék.

Nagyon árulkodó az is, hogy tavaly 5548,6 milliárd forint hiány keletkezett, és ebből 2250,5 milliárd – az egésznek majdnem a fele – decemberben. Ha a kormány év közben folyamatosan kezelte volna a válságot, akkor a hiány is folyamatosan merült volna fel. Legfeljebb az év végén egy kicsivel több lett volna, de minden hónapban arányosan jelentkezett volna. De majdnem a fele decemberben keletkezett.  Miért? Mert az Orbán-kormány érzékelte, hogy az EU nem veszi komolyan a három százalékos kritériumot, és a vétó ellenére, megnyíltak az EU-s források, ezért elkezdtek eszement módon költekezni, kisöpörni a padlást, kidobni az összes pénzt. Odaadták a barátoknak, kistafírozták az oligarchákat, irreálisan magas összegeket költöttek azokra a célokra – sportra, egyházak támogatására stb.–, amiket a miniszterelnök fontosnak tart, és amiknek semmi közük a válságkezeléshez. Így jött össze, hogy az összes hiány közel fele decemberben keletkezett.

– Vagyis gyakorlatilag a saját egyéni érdekeiket Magyarország érdekei elé helyezték…

– A nemzetgazdaság helyett a saját oligarcháit és a saját hobbi-céljait finanszírozta meg Orbán Viktor. Nyilván – készülve a következő választásra – azzal a céllal is, hogy egyrészt próbálja jó állapotban tartani azt az oligarcha-kört, amelyik őt politikailag is támogatja, illetve azért is szórt el ilyen mennyiségű hatalmas pénzt, mert azt is kezdte beárazni, mi lesz akkor, ha nem ők nyerik meg a választást, és legyen pénz átvészelni azt az időszakot, amíg nem ők lesznek kormányon.

– Mi következik mindebből?

– Az nem valószínű, hogy látva, hogy mekkora hiány van, a nemzetközi tőke most majd másképp áll Magyarországhoz, vagy, hogy nem kapunk elég hitelt  – ezt azért Orbánék jól kiszámolták, az újjáépítési csomagot is megszavazták  -, mert az EU védernyője már itt van mögöttünk. Tehát hiába ilyen ijesztően magas, kilenc százalék az államháztartási hiány, finanszírozni nagyjából lehet. Mintegy tíz évvel korábban, a 2008-as év végén, amikor ugyanekkora volt a hiány, akkor fel kellett venni az IMF és az Európai Unió által adott hitelt. Erre most nyilvánvalóan nincs szükség, mert az Európai Unió jótáll ezért az egész hiányért.

 – A 2008-as hiány volt akkora, mint a mostani?

– Igen. 2009-ben hasonló számok voltak, nyolc-kilenc százalékos volt az államháztartási hiány, 80 százalék volt az adósság/GDP hányados, és a visszaesés 6,9 százalék volt. Most visszaesésnek 6,5 százalékot jósol a Pénzügyminisztérium, kilenc százalékos az államháztartási hiány és 80 százalékos az adósság/GDP hányados. Vagyis az, amit a Fidesz az elmúlt években mondott, hogy a magyar gazdaság most már sokkal erősebb, sokkal válságállóbb mint volt tíz évvel ezelőtt, ebből egy betű sem igaz. Nem valósult meg, nincs semmiféle alapja. Akkor, amikor egy erőteljes válság jött, mély recesszióba került a magyar gazdaság, és nem tudott arra megfelelő választ adni.

– Ennek a nagy hiánynak mi lehet most a következménye?

– Azt nem gondolom – ahogy említettem már –, hogy rövid távon finanszírozási gondjai lennének a magyar kormánynak. Ami tényleg probléma, hogy hatalmas mennyiségű pénzt használt fel, fölnyomta az adósság/GDP arányost 65 százalékról 80-ra úgy, hogy közben ennek hosszú távú, pozitív hatásai nem jelennek meg, mert nem tettek lépéseket annak érdekében, hogy itt egy technikai, technológiai váltás, szerkezetátalakulás végbe menjen. Pedig mindenki tudja, hogy a válság mindig magában hordozza a megújulás lehetőségét is. A mostani válság még inkább, mert azt mutatta meg, hogy az a munkamegosztási rend, ami az elmúlt három évtizedben kialakult, nagyon sebezhető. Nem működőképes, hogy több ezer kilométerre legyenek a beszállító partnerek, ha valami olyan probléma üti fel a fejét, mint például a Covid-járvány, ami időszakos leállásra kényszeríti őket. Ez az egész rendszert fölborítja, ezért újra fogják gondolni a munkamegosztási rendszert, és a nyugat-európai nagy cégek nyilván olyan cégekkel fognak kapcsolatba kerülni, amelyek közelebb vannak. Magyarország számára ez akár lehetőség is lenne arra, hogy újra gomboljuk a mellényt, olyan munkamegosztási formákat alakítsunk ki, amelyek számunkra sokkal inkább kedvezőek, és nem olyan félgyarmati jellegűek, mint amilyeneket az Orbán-kormány hozott létre. De ennek a lehetőségét, az alapjait a mostani pénzszórással gyakorlatilag teljesen megszüntették. És persze annak a lehetőségét is, hogy a válság utáni új beruházásoknál új technológiát tudjunk alkalmazni, a negyedik ipari forradalom pozitív elemeit próbáljuk meg felhasználni.

Olyan beruházásoknak kellene indulniuk, amelyek a korszerűsödés és a modernizáció irányba mennek. Ennek nagyon sok eleme van a home officetól kezdve, más modern technikákig, és ezeknek az elterjesztése, elmélyítése nagyon fontos lenne. Ezekre kellett volna pénzt költeni és nem a sportra meg a haverokra. Amikor a jövőről beszélünk, az nem finanszírozási alapon jelent problémát, hanem sokkal inkább az elszalasztott lehetőségek oldaláról. Így Magyarország nem fog kilépni abból a félgyarmati sorból, amiben van.

– Orbán azt mondta ez év január 3-án, hogy „Hihetetlen gyorsasággal állunk majd emelkedő pályára: a világgazdaság is könnyen lehet, hogy korábban nem látott méretű növekedésnek indul, (...) a magyarnak pedig még gyorsabbnak kell lennie.”

– Pont erre próbáltam reflektálni. Annyiban igaza van Orbánnak, hogy ez a válság utáni helyzet komoly lehetőséget ad. Mert reményeim szerint, el fog indulni egy újjáépítés és egy újjárendeződés is. Ha ebbe mi, magyarok, be tudnánk produktív módon kapcsolódni, akkor az Magyarország számára tényleg nagy lehetőséget adna, növekedési pályára is lehetne állni. Igen ám, csak ehhez arra lett volna, és lenne szükség, hogy egy olyan kormánya legyen ennek az országnak, amelyik nem a haverokat támogatja. Nem az a probléma a Csányi, Mészáros vagy a többiek cégeivel, hogy a tulajdonosaik jóban vannak Orbán Viktorral, hanem az, hogy ezek a cégek nemzetközileg nem versenyképesek, és nem hordoznak olyan fejlett technikákat és technológiákat, olyan magas hozzáadott értékű termékeket, amelyek a világpiacon jól eladhatók. Nekünk abba az irányba kellett volna és kellene továbbra is nyitni, hogy modern, versenyképen cégeink legyenek, mert akkor ebbe a fellendülésbe jól be tudnánk kapcsolódni. Csakhogy ez az Orbánék törekvésével pont ellentétes. Mert ez azt jelentené, hogy ha a következő évek nyertesei olyan nemzetközileg is elfogadható, korszerű technikát alkalmazó, versenyképes és korszerű termékeikkel a világpiacon is helytálló cégek lennének, akkor azok már nem függenének a miniszterelnöktől. 

A mai szisztéma ugyanis az, ha valakire csúnyán néz a miniszterelnök, akkor annak holnap tönkremegy a cége. Azokat a cégeket, amelyek nemzetközileg is versenyképesek, hiába nem szereti a miniszterelnök, mégis meg tudnak állni a lábukon, mert a bevételeik nagy többségét a világpiacról szerzik be. Ha Orbán Viktor ebbe az irányba menne el, akkor nyilván olyan vállalkozói kör alakulna ki, amelyik nem függene tőle, nem hozzá igazodna, hanem a világpiachoz. Neki ezért nem célja, hogy ilyen vállalkozói kör alakuljon ki. Neki az a jó, ha tőle függenek.

– Ez esetben a kisembernek továbbra is marad a munkanélküliség, vagy a „betanított segédmunkás” munkakör?

– Ha Orbánék maradnak kormányon, akkor  Magyarország ebbe az újkori fellendülésbe csak olyan módon tud majd bekapcsolódni, ha mi vesszük át azokat az összeszerelő üzemeket és azokat az egyszerű, betanított segédmunkákat végezzük, amik korábban Kínában és Távol-Keleten voltak, és amiket ott végeztek. Mert a nyugat-európaiak azt gondolják majd, hogy a közelségünk számukra nagyobb biztonságot, nagyobb biztosítékot jelent, a szállítások majd olajozottan fognak működni. Ennek viszont az a következménye, hogy ehhez alacsony bérekkel rendelkező ország kell, ahol abszolút nincs szükség nagy számban diplomásokra, magasan kvalifikált emberekre, humán tőkére, hanem csak egyszerű munkát végző emberekre. Ez az a félgyarmati sors, amelyik tulajdonképpen tetszik is a német nagytőkének, és nem véletlen, hogy készek arra, mindent megbocsássanak Orbán Viktornak. Ő biztosítja számukra azt, hogy Magyarországon nincs sztrájk, olcsó a munkaerő.

De ez nincs megírva a nagykönyvben! A fejlettebb országok számára nyilvánvalóan kapóra jön, ha van egy „hátsó udvar”, ahol a környezetszennyező és a munkaigényes dolgokat meg lehet csinálni, de, hogy melyik lesz ez az ország, az attól az országtól függ! A balti országok például azt mondták, hogy ők nem erre a szerepre vágynak, hanem arra, amit a velük szomszédos skandináv országok értek el. Ez az út Magyarország előtt is megvolt, de ahhoz egy demokratikus viszonyrendszer tartozott volna. Orbán jól mérte föl, és 2009 és 2012 között világossá vált számára, hogy ha ő egy polgári társadalmat akar, polgárokkal és versenyképes vállalkozókkal, akkor azok könnyen úgy dönthetnek, hogy nem akarják őt a hatalomban. Ez elég rosszul érintette, ezért inkább azt mondta, akkor fagyasszuk be az egészet, nem kell polgári átalakulás, ne legyen erős középosztály, hanem legyen egy nagyvállalkozói kör, amelyik tőlem függ, meg legyen egy elszegényedett társadalom, amelyet majd manipulálok, és befolyásolok.

– Ez meddig tartható így fenn?

– Addig, amíg a magyar társadalom azt mondja, hogy fönntartható. De azért van két dolog, ami az Orbánék ellen dolgozik. Az egyik a fiatal generáció, amelyik sokkal tájékozottabb, mint az idősek, hiszen a számítógéppel, internettel nőttek fel, valamilyen szinten tudnak nyelveket, mobilisabbak – fejben – is, hamarabb képesek arra, hogy elhagyják az országot. Számukra az egy lehetőség, hogy elmennek, és itt hagyják ezt az egészet. A másik, ami Orbán ellen dolgozik, hogy az ő támogatói főleg azok a vidéki, többnyire alacsonyabb iskolázottságú emberek, akik nem tudnak nyelveket, nem birtokolnak olyan kurrens szakmákat, amikkel el lehet menni Nyugatra, nincs elég információjuk a világról, nincs mobilitásuk. A számuk is csökkenni fog egyrészt a biológia okán, másrészt azért, mert látható, hogy a falvakból az emberek jelentős része a városokba költözik. A városokban pedig sokkal fogékonyabbak a szabadságjogok és a demokrácia iránt az emberek. Ez már a legutóbbi önkormányzati választásokon is kiderült. Visszatérve a kérdésére, ez a rendszer addig lesz itt fenntartható, amíg az új generációk majd azt nem mondják, hogy itthon akarunk boldogulni, nem külföldön, és nem tűrjük el, hogy egy ilyen korrupt rendszer legyen, amelyikben a boldogulásunk attól függ, mennyire vagyunk lojálisak a „királyhoz”. Egyébként pedig világgazdaság térhódításával a jobboldali populizmus is kezd visszaszorulni, ahogy azt az amerikai választások bizonyították. Európában sem sikerült átvenniük a hatalmat, ahogy azt korábban vizionálták. Vagyis az idő nem Orbánéknak dolgozik.

(A beszélgetés a HírKlikk oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/kozelet/mellar-tamas-az-ido-nem-orbannak-dolgozik/375425) https://hirklikk.hu/kozelet/mellar-tamas-az-ido-nem-orbannak-dolgozik/375425

süti beállítások módosítása