Makroközgazdászként több mint negyven éve vizsgálom, elemzem a magyar gazdaság általános folyamatait, növekedését, egyensúlyát és az alakulásukat befolyásoló kormányzati politikákat. Sok mindent láttam, megéltem, de az ez év őszére létrejött kétségbeejtő állapotok engem is megleptek. A káoszt látom ugyanis több oldalról eluralkodónak.

A statisztika

A Statisztikai Hivatal október 1-jén publikálta az egyik legfontosabb makrogazdasági mutatónak, a bruttó hazai terméknek az új adatait. Az még érthető, hogy az utóbbi évek számait revideálta, hiszen azok előzetesek voltak. Ám az egyáltalán nem, hogy mi indokolta a GDP átírását 2004-ig visszamenőlegesen. A hivatal – mint rendesen – most sem szolgált magyarázattal arra például, honnan tudott több mint ezermilliárd forintot elővarázsolni az utóbbi 17 évben kimutatott bruttó hazai terméknél. Ebből 245 mil­liárd forint a tavalyi GDP feljavításából adódott, abból, hogy kisebb visszaesést találtak, és nagyobb általános áremelkedést. Mivel a kritikus egyensúlyi mutatók nevezőjében a forintban mért GDP szerepel, ennek megemelése szebb mintázatot kölcsönöz az államháztartás deficitrátájának és az államadósság rátájának is. Az így csökkentett államadósság-ráta alapján már nem állítható, hogy a kormánypolitika egyetlen év alatt visszanövesztette a rátát arra a szintre, ahonnan 2011-ben a kabinet nagy nekiveselkedéssel elindította az államadósság elleni harcát, beáldozva az egész magán-nyugdíjpénztári rendszert.

A KSH felülírta az idei első félévről néhány héttel korábban publikált adatokat is. S bár most is úgy látta, hogy a GDP a 2020. első félévinél 7,6 százalékkal nagyobb volt, a növekedés szerkezetében olyan módosításokat eszközölt, amelyeket más információk nem támasztanak alá. A mostani közlés szerint megfordultak a fogyasztás és felhalmozás növekedésének arányai: a háztartások fogyasztási kiadása a félév folyamán stagnálásközeli volt (korábban még emelkedett), az állóeszköz-felhalmozás viszont az előző jelentéshez képest jelentősen dinamizálódott.

A fogyasztási ütem visszavételének azonban ellentmondott, hogy ugyanakkor az áfa-bevételek majdnem 20 százalékkal nőttek, és az is, hogy a kiskereskedelem, járműjavítás ágazatban a GDP 9 százalékkal emelkedett (itt felfelé korrigált a hivatal). Az állóeszköz-felhalmozás dinamikájának erős növekedését nem támasztják alá a beruházási adatok, noha a beruházások meghatározó részét képezik az állóeszköz-felhalmozásnak. Sőt, más KSH-forrás szerint a központi kormányzat beruházásai a félév folyamán csökkentek, az ingatlanügyletek GDP-jének növekedését pedig az új jelentés szerint erősen visszavágta a hivatal. Ám ha az állóeszköz-fejlesztések öt helyett nyolc százalékkal emelkedtek, akkor ennek az import emelkedésében is meg kellett volna jelennie, hiszen a beruházások a legimportigényesebb tényezők. A GDP-ben számított behozatal ütemét azonban a KSH változatlanul hagyta.

Mindezzel arra akarok utalni, hogy a gazdasági helyzet megítélésére vonatkozó fő mutatók egy hónapon belül olyan átalakuláson mentek keresztül, amelynek eredménye más, ismert számokkal nem konzisztens, így kétséges a helyénvalósága. Kétséges, hogy amit tudunk, valóban jól tudjuk-e a magyar gazdaságról. A gazdasági folyamatokat az azokkal hivatásszerűen foglalkozóknak is nehéz követni, nem csoda, hogy a közvélemény végképp nem érzékeli az eseményeket, ezért befolyásolható.

 Költségvetések

 Ám a statisztikai adatoknál sokkal zavarosabbak és követhetetlenebbek mindazok, amik az idei és a jövő évre elfogadott költségvetésekben történnek és történtek.

Az ez évit az első félévben módosították, mondván, a növekedési pálya gyengébb annál, mint amire eredetileg építették (4,8 százalék helyett csak 4,3 százalékos lesz a 2021. évi GDP-növekedés). Ez már akkor is sántított, merthogy mértékadó előrejelzők (IMF, OECD, EB londoni és hazai elemzők) ez idő tájt éppen felfelé korrigálták növekedési várakozásaikat. A kormány-előterjesztés ugyanakkor a hiánycélt 2500 milliárd forinttal megemelte (az eredeti 2,7-szeresére! 4000 milliárdra). A jóval nagyobb deficitből nagyobb növekedésnek kellett volna kikerekednie, s nem pedig csökkenésnek, mint ahogy a kormány előterjesztése vélte. A többlethiányból azonban csak 800 milliárdra kértek felhatalmazást a parlamenttől – a maradék 1700 milliárd forint pedig jószerével a kormány további szabad játékterévé vált. Az államháztartás helyzetéről szóló jelentésekben mérceként a 2300 milliárd forintban elfogadtatott hiány szerepel, s nem a teljes, a ténylegesen várt négyezermilliárd. A brüsszeli elszámolás szerinti deficitcélt a kormány ez év szeptemberében további 220 milliárd forinttal megtoldotta.

A hiány megemelésével akkor adtak még nagyobb fűtőanyagot a gazdaságnak, amikor annak a vártnál erősebb dinamikája rajzolódott ki. (Mi sem mutatja ezt jobban, mint amikor Orbán Viktor bejelentette, hogy nyugdíjprémiumként minden nyugdíjas 80 ezer forintot fog kapni, ebből nyilvánvalóvá vált – ha a prémiumszámítási szabályokat betartják –, hogy a kormány erre az évre 7,5 százalékos növekedést prognosztizál.) Az államháztartás fűtéséből és továbbfűtéséből két dolog következik.

Egyrészt nem átlátható, nem követhető, mi történik az államháztartás központi alrendszerében (ez az önkormányzatok nélküli államháztartást jelenti), ám ez nem zavarja sem a parlamentben a társadalmat képviselőket, sem a Költségvetési Tanácsot. A Költségvetési Tanács még azt a kérelmét sem kéri számon, amit a 2021-es költségvetés módosításakor megfogalmazott: „...ha a makrogazdasági feltételek alakulása megengedi, akkor a tervezettnél markánsabb hiánycsökkenés valósuljon meg kedvezőbb feltételeket teremtve a költségvetési egyensúly 2022. évi lényeges javulásához és az államadósság-mutató fenntartható mérsékléséhez” (a Tanács 4/2021 04.15. sz. Határozatával elfogadva, 3. oldal).

Másrészt szeptember végére egyértelművé vált, hogy a tavasszal prognosztizált GDP-nél több mint 2700 milliárd forinttal nagyobb lesz az osztható torta (a forintban számított GDP), de ebből szemernyi megtakarítást sem képeznek, hanem mindent kiosztanak. Sőt, még több mint 2000 milliárd forinttal megemelték az év végére várható államadósság összegét is.

A magát kereszténynek tartó kormány, úgy látszik, nem olvasta a Bibliá­ban József történetét, vagy ha igen, esze ágában sincs követni az írás legfontosabb ebbéli üzenetét: tartalékolni kell a hét bő esztendőben a következő hét szűk esztendőre.

Ám mindez semmi ahhoz képest, amiként a kormány újabb és újabb ötleteivel – most már szinte naponta – szétszabdalja a jövő évi költségvetést. Amiről eddig tudunk, az több mint ezermilliárd forintnyi olyan kiadás, ami egyáltalán nem szerepel az elfogadott költségvetésben. Ez a tervezett deficit egyharmada, nem kevés, és még nincs benne a legkisebb bérek várható tetemes megemelésének a költségvetési kiadást növelő része, mint ahogy a pedagógusoknak beharangozott béremelés és a közmunka díjának tervezett növelése sem, mert ezek mértékéről még nincsenek ismereteink. Ebből az őrületes jövedelemkiáramlásból a fogyasztáson keresztül persze költségvetési bevétel is lesz, de ennek egyenlegét ez idő szerint még nem lehet megvonni. Csak az világos, hogy semmi sem világos, mert a jövő évi választások megnyerésére ráállított költségvetési pénzszórás teljesen átláthatatlan és követhetetlen viszonyokat teremt. A kormány megközelítően 30 ezer milliárd forint felhasználásához kapott szabad kezet, parlamenti kontrolljáról aligha beszélhetünk. Csak remélni lehet, hogy van ember a pénzügyminisztériumban, aki tud számolni, és átlátja, várhatóan mi történik a jövő évi költségvetésben, ám bizonyosan nem ő a döntnök.

Mindez természetesen az államadósság további növekedésével jár együtt. Jövőre – forintban számolva – az államadósság a duplája lesz annak a 2011. végi tartozáshegynek (akkor ez 23 ezer milliárd forint volt), amely szintnél Orbán Viktor meghirdette az adósság felszámolása elleni harcát. Ennek részeként felszántották a magán­nyugdíjpénztári rendszert, amivel egyidejűleg a GDP 25-30 százalékára tehető nyugdíjadósság keletkezett (László Csaba egykori pénzügyminiszter ez évi becslése). Orbán Viktor a választásokra fókuszálva ledarálja azt a jobboldalon róla kialakult mítoszt, hogy legalább rendbe tette a költségvetést és csökkentette az államadósság rátáját. De tavaly óta felrúgta másik fontos adósságkezelési elvét is, miszerint az állományon belül le kell szorítani a külföldi források arányát. Miután tavaly megközelítőleg 6,5 milliárd eurónak megfelelő kölcsönt vettünk fel külföldön, az illetékesek úgy nyilatkoztak, hogy ez elegendő lesz 2021 finanszírozásához is. Ezzel szemben az Adósságkezelő Központ a minap három és félszeresére emelte az idei devizakötvény eladási tervét, és a nagyobb mozgásterével rögtön élt is: 4,5 milliárd eurós kölcsönt vett fel – hosszú távra szólóan és tisztes kamatok mellett. Ez nem sokkal azután történt, hogy Orbán Viktor néhány óra alatt egy személyben eldöntötte: nem kérjük az unió helyreállítási alapjának szinte nulla kamatozású hitelhányadát. Gazdasági mérlegelés nélkül mondott le mindannyiunk nevében arról a 3300 milliárd forintról, aminek a felhasználására több mint fél éven keresztül még annak a jegyében készültek a kormányzati tervek, hogy a járvány utáni gazdaság újjáépítéséhez minden fillérre szükségünk van. A kormányfő magyar hangja, Gulyás Gergely azzal indokolta másnap a döntést, hogy a kormány nem akarja növelni az ország eladósodottságát. (Nem sokkal ezután köttetett meg a megállapodás a több százmilliárd forintnyi hitelt is felemésztő Fudan egyetem Budapestre telepítéséről...)

Mi ez, ha nem követhetetlenül eszkalálódó káosz az államháztartásban, amit a gazdasági racionalitás teljes negligálásával kizárólag Orbán Viktor politikai akarata termel ki. A gazdaság fiskális túlfűtésének terhét pedig évekig fogjuk viselni a magas inflációban, az emelkedő kamatterhekben, a kikényszerülő fiskális konszolidáció növekedést fékező hatásában, s még az is lehetséges – ne adja isten! –, hogy majdan a befektetők bizalomvesztésével is szembesülnünk kell.

Mit tesz a jegybank?

Miután a Nemzeti Bank is rendesen kivette a részét korábban a kereslet felpumpálásában állampapír-vásárlásokkal, kedvezményes hitelekkel és keretük megemelésével, bóvlinak minősülő vállalati kötvények megvásárlásával, azok keretének és futamidejének növelésével, valamint mélyben tartott kamatokkal, júniusban mégis érzékelni kezdte a több oldalról is gerjesztett infláció 5 százalék fölötti kiakadását. Mivel az inflációhoz mindenki ért és mindenki érzékeli, a bank megrémült attól, hogy ráhúzzák azt a bizonyos vizes lepedőt, és elkezdte félreverni a harangokat. Egyidejűleg – rátalálva elsődleges feladatára – az infláció megfékezése érdekében bejelentette, hogy kamatemelési ciklusba kezd, leállítja a Növekedési Hitel Hajrá! programját, majd mérsékli az államadósság finanszírozását. Ez 180 fokos fordulatot jelentett a korábbi, konjunktúrafűtésre ráállított politikájához képest, csakhogy az infláció megfékezéséhez ez idő szerint elégtelennek bizonyult. A laza fiskális és jövedelempolitika mellett a monetáris szigor fabatkát sem ér az infláció elleni harcban, csak a törlesztési terheket emeli meg és a növekedést korlátozza – ezt a kilencvenes évek gyakorlatából ismerjük. Ám Matolcsy György hiába érvelt a deficit nagyobb visszafogása mellett, hogy a költségvetési politika is segítsen be az infláció elleni küzdelembe, Orbán rá se rántott. Pénzügyminisztere pedig helyesnek tartotta a „fiskális alkoholizmust” bevetni a „gazdaság újraindítása” érdekében. (Hányadszor is indítják újra a tavaly a második félévben már elindult gazdaságot?)

A piac jó néven vette a szigorodó monetáris politikát, és a forint szépen erősödni kezdett. Mindaddig, amíg a jegybank szeptemberben, miközben megemelte az általa várt inflációs pályát, a felére csökkentette a korábban meghirdetett kamatemelés mértékét, ami az infláció elleni küzdelem fékezett habzásúvá tételét jelentette. Ezt a gazdasági szempontból érthetetlen, ellentmondásos döntést a piac a forint gyengítésével „jutalmazta”, amiből viszont az infláció újabb fűtőanyaga termelődik ki.  Gyaníthatóan erre a döntésre a jegybank nem gazdasági mutatók, hanem inkább elnökének politikai racionalitása alapján kerített sort. Lehetséges, hogy Matolcsy György kifizetődőbbnek vélte, ha beáll a kormányfő által képviselt trendi vonal mögé: „helikopterpénzek” kiszórásával szavazatokat vásárolni a kormány számára. A lefizetett tábornak természetesen esze ágába sem jut, hogy tiltakozzék a kapott pénzek forrásának törékenysége, az eladósodás miatt, és csak jóval később fogja érzékelni, hogy forintjainak vásárlóereje gyengül, de addigra már túl leszünk a választásokon.

*

2021 őszén ez a kialakult helyzet a magyar gazdaságban. Ellentmondásos számok a makrostatisztikában és káosz a gazdaság irányításában. Nyakló nélküli költekezés, a parlament által elfogadott költségvetések szétverése, az államadósság emelkedése és az infláció felturbósodása. Igaz, a növekedési adatok elég jól néznek ki, de milyen áron? A jövő felélésének árán; a kormányzati politikának egyetlen rövid távú szempontja van: a 2022. évi választások megnyerése, mindent ez a politikai racionalitás rendez, és minden ennek rendelődik alá.