A kormánynak adott rendkívüli felhatalmazásnak nem a gazdaság, a közjó látta hasznát – csekély hasznaihoz képest súlyosak a károk. Annál jobban látszanak a kormány mögötti árnyékgazdaság terjeszkedési irányai – erről is beszélt nekünk a jeles közgazdász, az Antall-kormány egykori minisztere, volt jegybankelnök.
Magyar Narancs: Miután a miniszterelnök ígéretet tett, hogy hamarosan lemond róla, ideje feltenni a kérdést: gazdasági értelemben mire volt jó és mibe került az országnak az Orbán-kormánynak megszavazott rendkívüli felhatalmazás?
Bod Péter Ákos: Gazdaságilag biztosan sokba került – hogy pontosan mennyibe, azt persze még nem tudjuk megmondani. Azért fogalmazok így, mert haszna bizonyosan nem volt gazdasági értelemben, de azt hiszem semmilyen más értelemben sem; a járványügyi védekezéshez sem járult hozzá a legkisebb mértékben sem (e tekintetben a már élő szabályozás is elegendő volt). Politikailag is elég költséges lett, a külső kapcsolataink tekintetében rendkívül károsnak bizonyult. Ezzel szemben a rendkívüli jogi helyzettel járó bizonytalanság érezhetően kifejtette a maga negatív gazdasági hatásait. Ez érezhető volt a forint árfolyamának megingásán, és az országkockázati megítélésünkön is. A hitelminősítők már éppen felminősítették volna Magyarországot a megelőző évek gyors növekedése nyomán, most inkább megtartották a korábbi besorolást - lehet, hogy később azért feljebb viszik, de a javuló tendencia e tekintetben is megtorpant. A Standard & Poor’s indoklásából szépen kiolvasható diplomatikus formában, hogy a checks & balances (azaz a fékek és ellensúlyok) további leolvadása maga is kockázati tényező. Ha tehát úgy tesszük fel a kérdés, hogy gazdaságilag mit hozott a rendkívüli felhatalmazás, akkor a válasz az, hogy semmit. Pedig ha az ország iránti bizalom nagyobb, akkor az állampapírok elhelyezése is könnyebb, olcsóbb, és a tőke sem menekül Magyarországról. A spekuláció ugyanis nem azt jelenti, hogy egy távoli pénzügyi központban egy gonosz tekintetű ember a vesztünkre spekulál, hanem azt, hogy több tízezer ember elgondolkozik azon, hogy hol tartsa a pénzét.
MN: Mennyire voltak jogosak a félelmek azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi rezsim politikai és gazdasági zsákmányszerzésre használja ki a rendkívüli helyzetet?
BPÁ: A beszélgetésünk pillanatában is van arra precedens, hogy egy (mondjuk nemzetközi léptékben nem túl nagyméretű) debreceni vállalatot (Kartonpack Dobozipari Nyrt.) általam átláthatatlan okból állami irányítás alá helyeztek. Ami pedig a kormányzati mentőcsomagot illeti: minden komoly, független elemző (legutóbb például Oblath Gábor a portfolio.hu-n) azt állapította meg, hogy a magyar kormányzat relatíve igen csekély összegeket irányzott elő a vállalatok megrendült gazdasági pozícióinak és a családok szintén megingott helyzetének stabilizálására – ezzel szemben igen nagy összegeket tett félre fejlesztésre, beleértve a vállalatszerzést. Ez igen fontos mondat, mert a recesszió alatt illetve után ritkán szoktak a vállalatok markáns fejlesztésbe fogni. Most sem valószínűsítem, hogy az államon kívül bárki más belevágna – az viszont azt tesz, amit akar, így építhet kínai hátterű Budapest-Belgrád vasútvonalat, akár kettőt is. A vállalatok ezzel szemben racionálisan viselkednek, tehát óvatosak lesznek. Márpedig a pénzek, amelyeket a Magyar Fejlesztési Banknál, az MNB-n keresztül, és más pénzintézeteknél is elérhetővé tesznek az arra érdemes ügyfeleknek, akár vállalatfelvásárlásra is fordíthatók. Korábban a kedvezményes hitelek értelemszerűen nem erre irányultak – nem is logikus, hogy miért kellene a barátságos vagy ellenséges kivásárlást állami eszközökkel támogatni, most azonban ez expessis verbis bele van írva a kiírási feltételekbe. Rossz az, aki rosszra gondol, de nem tudok nem arra gondolni, hogy ezt azért írták ki ebben a formában, hogy így is történjen.
MN: A járvány elleni védekezés pénzügyi feltételeinek megteremtéséről beszélt a kormányzat akkor is, amikor megsarcolta a kiskereskedelmi láncokat illetve a bankokat. Ez esetleg jelezheti azt is, hol szeretnének nagyobb arányban „nemzeti”, valójában baráti tulajdonosokat látni?
BPÁ: Itt két logikus magyarázat képzelhető el – és még számos más is, ami ebbe a logikába nem fér bele. Szerencsére nem tudok mindenki (így például a legfőbb döntéshozó) fejével gondolkodni. De ha az ember elemzőként keres logikus választ, akkor kettő is adódik. Az egyik úgy hangzik: hiszen 2010-ben is milyen jól bevált a bankadó, így első reflexként kivetnek egy sarcot. A szektorális különadó sokáig Európában szokatlannak számított – 2010-ben azonban a kontinensen máshol is kiróttak bankadót. Ennek arrafelé viszont két indoka is akadt! Egyrészt a bankok működésükkel maguk is hozzájárultak a válsághoz. Másrészt jelentős állami támogatásra szorultak, éppen azért azt gondolhatta a közvélemény által támogatott ottani kormányzat, hogy ez a különadó rendben van. Nálunk egyébként nem kellett 2009-ben bankot menteni. Mindenesetre idén is működött itt a régi reflex, elvégre a politikusok is szeretik az előző csatáikat újra megnyerni - elővették hát az egyszer már bevált receptet, hogy így gyorsan bevételeket teremtsenek. Kivetették tehát a bankokra és nagykerekre a különadót – jött volna még az olajszektor is, de az közben összeomlott. A második logikus magyarázat (amire a kérdésében is utalt), már figyelembe veszi azt is, hogy ezek olyan szektorok, amelyekre van ingerenciája is a magyar kormánynak, hiszen – megint csak szembemenve a nemzetközi trendekkel – már történt nálunk a közelmúltban államosítás. Állami tulajdonba került nem is egy bank, és elképzelhető efféle államosítási, illetve nacionalizálási (hungarizálási) szándék, esetleg állami eszközökkel a kiskereskedelemben is.
MN: Korábban nem is az volt az államosított vagyonelemek sorsa, hogy az állam megtartotta volna őket magának, hanem megpróbálta baráti kézbe átjátszani.
BPÁ: Így van, ez a következő lépés, hiszen az állami tulajdonba vétel még nem a végcél, hanem egy eszköz. Mondjuk ez modell kérdése is: van olyan gazdaságirányítási rendszer, ahol az állam tartósan jelen van tulajdonosként bizonyos szektorokban, ám a magyar modell inkább a crony capitalism (az üzleti és a politikai elit összefonódásán alapuló, a piaci mechanizmusokat torzító modell – a szerk.) felé hajlik, ahol az állam nem viselkedik hatékony fejlesztőként. Én is látom, hogy mely szektorok kapnak terhet a nyakukba, és melyek részesülnek támogatásban! Nem lehet nem észrevenni, hogy az utóbbiak rendre olyanok, amelyek a hatalmi körbe tartozó személyek számára nagyon fontosak. Meglehet, a nemzet egésze számára is fontos a turizmus, de azért az ország lakosai nem azonos mértékben részesülnek a turisztikai vagyonból és ezt követően a bevételekből sem.
MN: A látszólag töretlenül folytatódó nagy infrastrukturális beruházásokba, sportcélú építkezésekbe továbbra is pumpálja a pénzt az állam - tényleg ezek húzzák ki a kátyúból a gazdaság szekerét?
BPÁ: Én ezt roppant hibásnak, egyben vétkesnek is tartom. Hibásnak azért gondolom, mert bár az elköltött pénz növeli az aggregált keresletet (minden kiadott forint növeli valakinek a bevételét, ami keresletként valahol megjelenik), mégis a nagy presztízsberuházások, a már említett kínai hátterű vasútépítés, a szintén folyamatban lévő orosz finanszírozású paksi atomerőmű-beruházás vagy a gőzerővel folytatódó sportcélú beruházásoknak, uszoda- és stadionépítéseknek nagy az importtartalma, így relatíve kicsi a nemzetgazdaságra gyakorolt élénkítő hatása. Azért tartom vétkesnek, mert bár ezek a nem hatékony beruházások talán még a szerződéskötés pillanatában növelik a gazdasági aktivitást, a következő években, évtizedekben viszont súlyosan megterhelik a nemzetgazdaságot. Mennyire örülhet ennek az az önkormányzat (például a fővárosi), amelyhez most, ahogy hallom, hozzávágnak egy újabb stadiont! Az emberekben a járvány tapasztalatai miatt bizonyára megmarad a kellő óvatosság, ezért lehetetlen arra számítani, hogy innentől kezdve hatalmas tömegek látogassanak el egy közepes-kicsi vidéki városban a stadionba. Annak a fenntartása (fűtés, őrzés, állagmegóvás) évente mondjuk egymilliárd forinttal (!) terheli meg az adott város költségvetését. Ez már nem csak hibás, de vétkes pénzköltés!
MN: A kormányzati propaganda naponta harsogja a fülünkbe, hány ezer munkahelyet sikerült megőrizni – az egyszer már revideált munkahelyvédelmi csomagnak köszönhetően. Mennyire hatékony ez az intézkedéscsomag?
BPÁ: Még nem látunk tisztán ez ügyben – valóban igaz, amit ön is mondott, hogy egyszer már át kellett alakítani a munkahelyvédelmi csomagot. A magyar kormány eleve nem vette át az eredeti német Kurzarbeit-rendszert, amit velünk ellentétben számos más nyugati állam megtett, az olaszok és a franciák elsők közt. A gyors jövedelemtámogatásra izgalmas példa az amerikaiaké, akik rögtön a rendszer lehető legszocialisztikusabb formáját alkalmazták, a kereslet-élénkítés szempontjait is figyelembe véve! Lám, lehet úgy is keresletet élénkíteni, hogy közvetlenül az emberek zsebébe juttatjuk a pénzt, hogy életben tarthassák a családi vállalkozásukat, megtarthassák a munkavégző képességüket! És úgy is lehet keresletet növelni, hogy értelmetlen beruházásokra emelik meg a költségvetési kereteket… Szóval a magyar kormány kijött a maga kissé bonyolult, pénzügyminisztériumi tisztviselők által íróasztalnál összeeszkábált megoldásával, amiről azonnal kiderült, hogy úgy, ahogy van, lényegében alkalmazhatatlan, és felelős vállalatvezető nem veszi igénybe. Ennek nyomán szerencsére jött egy korrekció, és ez hála istennek, már jobban működik. A gond csak az, hogy aki a hazai valóságot ismeri, jól tudja, hogy a magyar foglalkoztatási szerkezet nagyon sajátos. A teljes állásos, bejelentett munkavállalók mellett (akiknek bizonyos körére vonatkozhat a rövidített munkaidőben foglalkoztatottak kieső bérének kompenzációjára vonatkozó szabályozás) vannak, akik formai szempontból vállalkoznak (esetükben résztámogatást vezettek be). És persze vannak, akik feketén dolgoznak önhibájukból vagy azon kívül – velük természetesen nem tud mit kezdeni ez a rendszer.
MN: A kormányzat krízisenyhítő intézkedéseit látva úgy tűnhet, mintha a fogukat húznák, ha pénzt kell költeniük. Közgazdaságilag mennyire indokolt ez a fajta fiskális szigorúság, a hiánycélhoz való ragaszkodás válság idején?
BPÁ: A tizenötök közgazdászcsoportjában, amelyhez tartozom, nagy vita volt arról, miért ilyen smucig, avagy finomabban fogalmazva takarékos a magyar kormány. A tavalyi 1,7 százalékos deficitről idén felmehet a költségvetés hiánya mondjuk 3,2-3,7 százalékra. Ebből az is következik, hogy egyik évről a másikra a költségvetési élénkítés hatása maximum a GDP 1,5-2 százalék lenne. Ez a legkisebb Európában - nincs még egy olyan kormány a kontinensen, amelyik ne nyúlna mélyebben a zsebébe. A németek 2 százalékos költségvetési többletből mennek át 6 százalékos hiányba: ez a német GDP 8 százaléka, ami brutális összeg! Ez valószínűleg megóvja Németországot a szociális krízistől, a gazdasági válság legsúlyosabb következményeitől, és segíti, hogy motorként szolgálhasson a többi európai ország számára. Ez így rendben is van, a közgazdászok ilyen esetben nem is tiltakoznak a deficit ellen. Ez nem holmi modern trend, hanem a krízisre adott, eredetileg J. M. Keynes nevéhez fűződő világos és logikus válasz: amikor más nem költ, akkor költsön az állam! Ezt persze lehet jól, rosszul és kevésbé rosszul is csinálni – ahogy az előbb is szemléltettük. A magyar kormány mindenesetre nem ezt az utat választotta…
MN: Adódik a kérdés: miért?
BPÁ: Egy ennyire centralizált országban véleménye lényegében csak egy embernek van, a többieknek legfeljebb álláspontja lehet, de ennek kialakítása előtt meg kell ismerniük ezt a bizonyos véleményt. Neki pedig néha más a péntek reggeli, majd a péntek délutáni véleménye: így változott meg a kormányzat álláspontja fél nap alatt arról, hogy célszerű-e becsukni az iskolákat. A döntéshozói centrum által a költségvetési hiányról kialakított álláspont tekintetében csupán hipotéziseim lehetnek. Az egyik verziót éppen tőle hallottam a rádióban – leegyszerűsítve a gondolatfolyamot: migráció, Soros, kamatokat akarnak tőlünk szedni. Elindul egy gondolatmenet, amelynek minden pontját hibásnak, tévesnek tartom – de ebből valóban az következik az illető számára, hogy kerülni kell az eladósodást, mert akkor a hatalmi centrum szuverenitása is korlátozódik, ebből pedig kellemetlenségek adódnak. Ebben a gondolatmenetben nincs semmi új - Nicolae Ceaușescu is hasonlóan érvelt, amikor megpróbált szabadulni a román államadósságától – mivel az adósság finanszírozása mindenféle kellemetlen gazdasági és (ez a lényeg!) politikai következményekkel jár. Ezt pedig - kerül, amibe kerül! - meg kell úszni! Egy másik magyarázat, ha tetszik, civilizált változat szerint odafent arra számítanak, hogy a kamatszint növekszik, és ezért az eladósodásból könnyen erőforrás-kiáramlás fakadhat. Hiszen a magyar adósságszint a múltunkhoz képest nem magas, de Horvátországot kivéve az összes volt szocialista, ex-tervgazdasági ország közül a legnagyobb. Ennek figyelembevételével óvatosan kell eljárni. Ebben a gondolatmenetben már akad ráció, a lejáró adósságokat kétségtelenül újakkal kell finanszírozni – ha kellő belső forrás nincs, akkor esetleg külső forrásból, és esetleg magasabb kamatokat kell majd fizetni . Ellentmondani látszik ennek, hogy elég sikeres volt a legutóbbi két devizakötvény-kibocsátás. Bár nem kirobbanó a siker, hiszen drágábban kap a magyar állam kölcsönt, mint a visegrádi hármak, de hát a hitelminősítőknél Magyarország az utóbbi 15 évben már nem áll jobban, mint az említett Szlovákia vagy Lengyelország. Teoretikusan tehát lehetnek kockázatok a növekvő államadósság finanszírozásával, praktikusan viszont aligha – inkább számolhatunk azzal, hogy a kamatszintek belátható időn belül alacsonyak maradnak. Ha mégis úgy gondolja a magyar kormányzat, hogy merő óvatosságból nem akar hitelt felvenni és emiatt a magyar cégek egyharmadának el kell tűnnie, akkor azt gondolom, hogy ez a kalkuláció nem megalapozott. Ennek dacára ez még egy jóindulatú, habár hibás gondolatmenet lenne – szemben a korábbi, közgazdasági eszközökkel már nem követhető, összeesküvés-elmélettel megalapozott spekulációval.
MN: A Központi költségvetés mellett a Magyar Nemzeti Bank is megpróbált interveniálni a gazdasági válság enyhítése érdekében. Mi a véleménye a jegybank által alkalmazott eszközökről és a lépések időzítéséről?
BPÁ: Nem nagyon szoktam az MNB politikáját nyilvánosan kommentálni – régi fogadalma ez azoknak, akik dolgoztak a jegybanknál. Azért annyit elmondanék, hogy a hitelfizetési moratóriummal, amelynek kidolgozása részben az MNB-hez kapcsolódik, akadnak problémák. A cél érthető és támogatható, de szerintem fordított logikával kellett volna csinálni, azaz annak kellett volna kérnie, aki átmenetileg nem tud, nem akar hitelt törleszteni. Ez egyáltalán nem mindegy, hiszen a cégek többsége 3-4 nap gondolkodás után rájött, hogy nem áll érdekében, hogy egyáltalán ne fizessen, mert a következő év első munkanapján hatalmas felhalmozódott tartozással szembesül. Ez is inkább jövedelempolitikai, mint monetáris politikai lépés, amit ugyan indokolt esetben meg lehet lépni, noha beavatkozás a bank és az ügyfél közötti szerződéses kapcsolatba, ami piacgazdaságban aggodalomra ad okot. A forint ezt követően hatalmasat esett, nem egészen indokoltan, és a régióban nem is itt egyedül. Ám a forint már akkor gyengült, amikor még nem is hallottunk Vuhanról vagy a vírusról: másfél éve tart a gyengülés, és ennek az egyik oka az országkockázathoz és a már 2015-től kezdve gyorsuló inflációhoz képest is nagyon alacsonyan tartott alapkamat. A forintgyengülés miatt a jegybank márciusban kénytelen volt - nagyon helyesen! - egy burkolt kamatemeléssel interveniálni. Senki sem kifogásolta ezt, csak annyit jegyeztünk meg mintegy a bajszunk alatt, hogy ezt egy éve kellett volna meglépni. De hogy a cégek ne szembesüljenek még nagyobb kamatszinttel, az MNB ugyanazzal a lendülettel elindította az NHP Hajrá hitelprogramot. Ráléptek a fékre, de a másik lábbal adtak közben egy kis gázt is.
MN: Európai szinten is megpróbálnak pénzt önteni a gazdaságba – ennek a legutóbbi megnyilvánulása az ún. Merkel-Macron terv: az európai költségvetés terhére vennének fel 500 milliárd euró hitelt és ebből a rászoruló EU-tagállamok kapnának támogatást.
BPÁ: Ez az 500 milliárd euró jórészt nem nekünk szól, hanem az eurózóna országainak (ellentétben a még áprilisban bejelentett 100 milliárd eurós, kedvezményes kölcsönök formájában igénybe vehető uniós segélycsomaggal). Az viszont már egy másik kérdés, hogy miért nincs benne az eurózónában egy 10 milliónál kisebb lélekszámú ország, amelynek a gazdasága irdatlan mértékben be van épülve az európai értékláncokba. De az eurózónában akadnak olyan országok (Olaszország, Spanyolország, esetleg Franciaország), amelyek nagyobb bajba keveredtek a Covid-járvány nyomán, amelyeknek a tőkepiaci besorolása igen gyengécske. Az olaszoké olyan, mint a miénk – a spanyoloké kicsit jobb. Ők, ha kibocsájtanak – habár euróban – állampapírokat, annak a kamatszintje nem német szintű lesz, de talán még a magyarénál is több. Mivel nincs közös európai nagy büdzsé, csak ez a kicsi, amiből a magyarországi törpekilátók épülnek (meg azért más, hasznosabb dolgok is), az pedig nem alkalmas arra, hogy ebből mentsenek ki egy-egy országot - sőt, ez tilos is! Ám ha történik valami a zóna egy-egy országával (ahogy történt korábban a görögökkel és most történhet az olaszokkal is), az kivetül a zóna egészére. És mekkora gondot tud okozni, ha a kolbászban az egyik berakott húsdarab megbüdösödik! Ezeket a helyzeteket eddig az Európai Központi Bank (EKB) közvetve, nyilvánvalóan az eredeti mandátumán túlnyúlva finanszírozta – ezt a gyakorlatot észrevételezte legutóbb a német Alkotmánybíróság, amely kimondta (joggal, csak éppen nagyon rossz időzítéssel), hogy az EKB olyat tesz, amire nincs felhatalmazása. Erre most az van történőben, amit szerintem eredetileg is meg kellett volna lépni (lám, a logika utat tör magának, amikor már minden egyéb eszközt kimerítettünk): köztes megoldással most talán összeadnak egy pénzalapot, amiből be lehet fektetni különféle állampapírokba. Mit ad isten, pont olasz állampapírok jutnak majd az eszükbe. . És amint megnő e papírok iránti kereslet, úgy az olasz kamatszint is lecsökken, azt pedig az olasz büdzsé már képes kifizetni.
MN: De mi lesz azokkal, akik nincsenek benne az eurózónában?
BPÁ: Félek, hogy a vállukat fogják vonogatni a bentlevők: miért nem igyekeztetek korábban bejutni, most meg hiába is próbálnátok, hiszen a felvételi követelményeket nem teljesítettétek! A magyar infláció immár nagyobb, az államháztartás adóssága is nagyobb a belépési határértéknél, a forint pedig nincs benne az ERM2-ben, ahol el kell tölteni 24 hónapot megrázkódtatás nélkül. Az EU pedig nem olyan gyors, mint 1981-ben a Valutaalap, ahová bemenekült az akkori, Lázár György vezette kormány a fenyegető államcsőd elől. Bár hozzáteszem, ha most azt mondaná a magyar kormány, hogy osztott-szorzott és eldöntötte, hogy mihelyt teljesíti a feltételeket, belép az eurózónába, az a mondat önmagában stabilizálná az államháztartásunkat.
(A beszélgetés a Magyar Narancsban jelent meg 2020.május 28-án.)
