Közgazdászok a válságról

Válságkezelés

Válságkezelés

Győrffy Dóra: Még nem tartunk a nyers erőszaknál. Vagy már igen?

Németh Péter interjúja

2020. október 19. - Közgazdászok a válságról

Még nem tartunk a nyers erőszaknál, de mostanra már szinte csak a hatalmi logika dominál. Azok a tényezők, amelyek legitimálták a hatalmat 2010-ben, ma már úgy érzem, nincsenek meg. A rendszer ideológiailag kiürült – éveken át hangsúlyozták a küzdelmet különféle ellenséggel az IMF-től a migránsokon át Sorosig, de mostanra ezek az üzenetek egyre fáradtabbnak tűnnek. A nemzeti szuverenitás nevében harcolunk Brüsszellel és barátkozunk sötét diktátorokkal” – így nyilatkozott a Hírklikknek Győrffy Dóra közgazdász, politológus. Az interjú a péntek esti, Vas utcai-csata előtt készült.

 

– Ön szerint, gazdasági, szociális-társadalmi, vagy politikai válság van ma Magyarországon? 

– Nagyjából mindegyik itt van. Rendkívül nehéz időszakot él át az egész világ. A járvány nagyon sok kihívást hozott magával, a személyes életében ezt mindenki tapasztalja, és az előrejelzések alapján, azt is látjuk, hogy a gazdasági élet kilátásai egyre rosszabbak. Az emberek sokkal feszültebbek, idegesebbek, amitől a problémák csak halmozódnak. Jelenleg a járvány második hullámát éljük, nem tudjuk, hol a vége, illetve azt gondoljuk, hogy az oltás után már visszatérhetünk a régi életünkhöz. Ugyanakkor azt is halljuk, hogy egyre kevesebben vannak, akik hajlandók magukat beoltatni, ami viszont a járvány végét is kitolhatja. A jelenlegi várakozások alapján, a jövő év közepére, még inkább a harmadik negyedévére múlik el a járvány, ami azt jelenti, hogy a gazdaság még jövőre sem tér vissza a járvány előtti szintre. És akkor összeadódnak az egészségügyi bizonytalanság, a bezártság miatti frusztrációk, illetve a gazdasági problémák, amelyek együtt már jelentős feszültséget okoznak. Mindez ráadásul nem egyenlő módon érinti a társadalom tagjait; akik elveszítik a munkájukat, azok jellemzően az alacsonyabb képzettségűek. Őket az egész világon jobban érinti a pandémia; egészségileg és egzisztenciálisan is. A járvánnyal tehát a társadalmi egyenlőtlenségek is felerősödnek, így pedig eljutunk odáig, hogy súlyos szociális és társadalmi válság alakulhat ki. Hogy ez eljut-e a politikai válságig is, azt majd meglátjuk. 

– Ön fél évvel ezelőtt azt írta egy publicisztikájában – a kormányra utalva –, hogy a gazdasági tücsök, valójában egy politikai hangya. Vagyis, ha jól értettem, a vezetés elhegedüli a jövedelmét, a politikai hangya ehelyütt azt jelenti, hogy a politikai haszonszerzés viszont ott van a kormány mindennapjaiban… Ez a megállapítása megegyezik azzal, amit Fukuyama mondott a minap, hogy a populista rendszerek a járvány alatt még növelni tudják népszerűségüket? Vagyis most is igaz az, amit fél éve írt? 

– Az az írás kicsit másra vonatkozott. Tavasszal arra akartam rávilágítani, hogy a magyar kormány európai és régiós összehasonlításban, nagyon keveset költött a válság kezelésére, annak terheit áttolta a Magyar Nemzeti Bankra, az pedig inkább hiteleket osztott, mint támogatásokat. Szemben az európai gyakorlattal – teszem hozzá –, ahol vissza nem térítendő támogatásokat, és kedvező bértámogatásokat adtak. Az a cikk tehát arra a specifikus kérdésre született válaszként, hogy miért is nincs pénz bőkezűbb válságkezelésre? Hiszen éveken keresztül azt hallottuk, hogy soha nem volt ilyen jó állapotban a magyar gazdaság, és ezzel szemben, az első válság idején, rögtön kiderül, hogy mégsincs pénz; nem halmoztunk fel, nem gyűjtöttünk, tehát a tücsök arra vonatkozott – szakszóval élve –, hogy prociklikus gazdaságpolitikát folytattunk, és amikor jött a baj, akkor nem igazán voltak tartalékok. Az elmúlt évtizedben nagyon laza volt a monetáris politika – ezt a kormányzati kommunikáció a „magas nyomású gazdaság” elméletével indokolta, azaz olyan pénzügyi környezetet valósítottak meg, mintha recesszió lenne. Ennek viszont az a következménye, hogy amikor tényleg jött a recesszió, akkor ezt a magas nyomást már nem lehetett hová fokozni. Ezért látjuk azt, hogy Magyarországon, burkoltan ugyan, de elindult a kamatemelés, miközben pont csökkentésre lenne szükség, de erre most nincs lehetőség. Részben azért, mert a forint folyamatos gyengítése az inflációt is beindítja – noha válság idején ez egyáltalán nem jellemző. A költségvetésben még lett volna valamennyi mozgástér, azt viszont nem akarták kihasználni, mégpedig azért – és erre utal a politikai hangya –, hogy inkább a választás előtti évben lehessen többet költeni. 

– Nincs ebben ellentmondás? Mármint abban, hogy azt mondja: nem voltak tartalékok, ugyanakkor azt is, hogy spóroltak a választási időszakra?

– Kétféle lazítás lehetséges: monetáris és költségvetési. A monetáris nem volt lehetséges, csak annyit tehettek, hogy hiteleket nyújtottak, ám a költségvetésben lehetett volna tartalék, bár ott sem túl sok, mert a magyar költségvetés – régiós összehasonlításban – nem túlságosan fegyelmezett. 

– Az mit jelent? 

– A hiány kétségtelenül három százalék alatt volt, de ez a régióban szinte mindenütt így volt. A fegyelmezetlenség pedig a 2000-es évek elejére vonatkozott, amikor nagyon elszaladt a költségvetés – 2002-ben és 2006-ban kilenc százalék körül volt a hiány GDP-arányosan. A következménye pedig súlyos pénzügyi válság volt, kormányváltással járt, és ettől nagyon félnek, nehogy megismétlődjön. A lényeg az, hogy tavasszal a költségvetést el lehetett volna engedni, de nem tették, és azért nem – erre utalt a cikkem –, mert a ciklus közepén tartva, szigorú költségvetési politikát folytattak, a választásokra tartalékolva. Ám mostanra az a paradox helyzet állt elő, hogy mivel nem költöttek, a visszaesés is nagyobb lett, és így szembe kellett nézniük azzal a hét-kilenc százalékos hiánnyal, amit el akartak kerülni. Most pedig, hat hónap elteltével, azt látjuk, hogy míg tavasszal még lett volna mozgástér, most végképp nincs. Akkor lehetett volna családi pótlékot emelni, nagyobb bértámogatást adni…

– A keresleti oldalt stabilizálni?

– Persze. Ilyenkor olyan területekre kell költeni, amelyeknek van úgynevezett multiplikátor hatásuk, tehát ahol biztos, hogy nem félreteszik, svájci bankba helyezik a pénzt, hanem biztosan itthon elköltik. Ilyenkor az alacsonyabb rétegek jövedelem-kiesését kellene valahogy pótolni. Ehelyett a kormányzati politika a szokásos, meghatározott érdekcsoportok számára kedvező csomagot állított össze, és az így juttatott pénz nem kizárólag a magyar gazdaságban költődik el.

– Ehhez képest a magyar kormány azt kommunikálja, hogy nincs akkora baj, kétségtelenül nagyobb a vártnál a visszaesés, de a W alakú visszapattanásra mégis lehet számítani…

– A dupla W nem lenne jó, az ugyanis dupla visszaesést jelent, nem is gondolom, hogy így akarnák, mert az azt jelenti, hogy az első negyedévi visszaesést követő fellendülés után, a negyedik negyedév újabb visszaesést hoz magával. Én azt olvasom, hogy a kormányban Nike pipa alakú visszaesésről beszélnek…

– Az igazi kérdés számomra az, hogy meddig fogadja el a társadalom a kreatív, kommunikációs kormányzást? 

– Addig, amíg az emberek nem érzik a bőrükön az ellenkezőjét. A propaganda sajátos eszköz: azt mondják, hogy a védekezés egyik eszköze a határok lezárása, és aki itt van Budapesten, az ezt talán el is hiszi, de aki nap, mint nap járkál át a határon, nem feltétlen ugyanezt tapasztalja. Tavasszal a kormányzati kommunikáció működött, a kormány és az emberek is hittek abban, hogy pár hét, pár hónap és elmúlik a fejünk fölül a baj. A nyár lényegében ilyen is volt, de ez a második hullám már sokkal nehezebb. A propaganda szempontjából is; többé-kevésbé érzik az emberek, hogy a statisztikák nem valósak, hogy kevés a tesztelés, sokáig tart megkapni az eredményt, ami miatt nem tudhatjuk, hogy pontosan hány beteg van. Ez növeli a bizonytalanságot, és hozzájárulhat a bezárkózáshoz is. Ilyen szempontból tehát a dupla W megvalósulhat, bár olyan durva lezárás várhatóan nem lesz, mint tavasszal volt. 

– Azért nincs lezárás, mert akkor leáll a gazdaság…

– Ez nyilvánvaló. A társadalom többsége sem szeretne lezárást, de azért az emberek egy része eleve korlátozza magát; a társadalom magától is képes arra, hogy csökkentse az interakciókat. Azért is lenne fontos, hogy pontos információink legyenek a járványról, mert ha pontos tudásuk van az embereknek, akkor nagyobb magabiztossággal döntenek a mindennapi életükben. Ha nincsenek megbízható információk, nehéz racionálisan cselekedni – a túlzott óvatosság a gazdaságot sújthatja, a járvány alulbecslése pedig súlyos egészségügyi következményekhez vezethet. Most még inkább az utóbbi tűnik problémának, de ha múlik a járvány és a bizonytalanság miatt nem múlik el a félelem, abból is származhatnak súlyos gondok.  

– Most valóban úgy van, ahogy mondja, az embereknek sem a gazdaságról, sem az egészségügy helyzetéről nincsenek pontos információik…

– Annyi azért van, hogy ha elmennek vásárolni, pontosan érzékelik az inflációt. Meg azt is tudják, hogy a forint értéke csökken. 

– De még mindig nem tartunk ott, hogy az emberek a saját bőrükön érzik a válságot…

– Ez persze attól függ, kikről beszélünk. Aki elvesztette az állásást, vagy csak két órában dolgozik, és jelentősen csökkent a jövedelme – nos, ők bizonyosan érzik. Persze vannak olyanok, akik békésen dolgoznak otthon, online, home office-ban, és nem csökkent feltétlenül a jövedelmük, azaz a vásárlás sem okoz számukra problémát…

– Amikor a 15 közgazdász – köztük ön is – közzétett egy nyilatkozatot még tavasszal arról, hogy mit is javasol a kormánynak, akkor az egyik hangsúlyos eleme volt a memorandumnak, hogy szociális válság lesz, ha kormány nem segít a munkavállalókon. Egyesek egyenesen hamarosan bekövetkező éhséglázadásról beszéltek…

– Mi ilyenről nem beszéltünk, ilyen szavakat nem használunk… Amikor ezt a nyilatkozatot írtuk, akkor le voltak zárva az iskolák, és olvashattunk arról, hogy a gyerekek egy része az országban nem jut rendes étkezéshez. Ami a szociális válságot illeti, az arról szólt, hogy tavasszal nagyon sokan felélték a tartalékaikat, ami azt jelenti, hogy az újabb válsághullám borzasztó nagy bajokat hozhat magával. 

– Hát itt vagyunk az újabb hullámnál…

– Igen, itt vagyunk. De egyelőre kevés adatunk van, figyelni kell, hogyan alakulnak a dolgok.

– Miért nincs adatunk? 

– Mert csak szórtan kapunk. A munkanélküliségi számok nagyon furcsák, nem regisztrálnak mindenkit, aki munka nélkül marad… Miért nincs adatunk? Miért nincs adatuk az önkormányzatoknak arról, hogy mekkora a járvány náluk? Mert bizonyos kellemetlen adatokat nem szívesen osztanak meg a nyilvánossággal.  

– Meddig lehet elhazudni a valóságot? 

– Ez egy sokszereplős játék. Azon is múlik, mennyire sikerül az ellenzéknek megtalálni azt a narratívát, ami rezonál az emberek mindennapi tapasztalataira, és nem pusztán az alsó tíz százalék, hanem a középosztály tapasztalatira is. Azt például, hogy infláció van, mindenki tapasztalja, mint ahogy a forint árfolyamának esését is. A másik oldal pedig az, hogy vajon a kormány mennyire tudja megvédeni a saját válságkezelését és elhitetni, hogy minden baj kívülről jön. Ennek kommunikációját folyamatosan halljuk, látjuk. Kérdés tehát az, hogy ez a két narratíva – az ellenzéké és a kormányé – miként ütközik össze, milyen történetté formálja őket a társadalom. Most még az események közepén vagyunk, vagy még tán’ ott sem. Jövő júliusra fog tehát kiderülni, hogy mi lesz az a közös társadalmi értelmezés, ami a járványról kialakul. 

– Fukuyama azt is mondta, hogy a járvány tovább erősíti a populista politikát…

– Szerintem nem ezt mondta, legfeljebb azt, hogy igyekeznek felhasználni… Azonban Trump például úgy tűnik, ebbe belebukik, és nagyon meggyengültek a szélsőjobboldali populista pártok Nyugat-Európában is, Németországtól Olaszországig. Az viszont kétségtelen, hogy veszélyeket és lehetőségeket egyaránt tartalmaz a járvány a kormányok számára. A veszély az, hogy nagyobb válság lesz, mint a 2009-es volt, a lehetőség pedig az, hogy nagyobb korlátozásokat lehet bevezetni, illetve a járvány sikeres kezelésével támogatást lehet gyűjteni. Két párhuzamos folyamat van: amikor ilyen jelentős a stressz és a félelem, akkor az emberek bizonytalanok, ezáltal pedig a nagyobb az igényük arra, hogy valaki vegye kézbe a dolgokat és vezesse őket. A gazdasági összeomlás a kormányzattal szembeni függőségüket is növeli. A másik folyamat pedig az, hogy kit okolnak majd a nehézségek miatt. A kérdés, hogy milyen narratíva alakul ki a válságról. Az, hogy jött kívülről egy baj, de mi mindent jól csinálunk, és együtt túl fogjuk élni, vagy pedig az, hogy ezt jobban és másként kellett volna kezelni. Ismétlem: Trump ez utóbbiba valószínűleg belebukik, az ő hatalmát a járvány egyáltalán nem segítette, mások esetében viszont nem feltétlenül alakul így. A valóság, meg a valóságról való gondolkodás két különböző történet, és azt nem tudjuk, nem tudhatjuk, hogy miként fognak összeérni. Én – a bizonytalanság miatt – nem mennék bele a jóslásba, hogy melyik irányba fog eldőlni a dolog. 

– Amúgy megérett ez a rendszer arra, hogy lebontsák? 

– Hogy túl van-e a zenitjén? Szerintem igen. Ezt mindenki érzi. Amikor hatalomra jutott, akkor volt egy elfogadható üzenete, miszerint teljesítménnyel, a középosztály felemelésével, jó kormányzással magunk mögött hagyjuk a rossz korszakot; jön egy polgári kormányzás, ahol a munka, a teljesítmény, a minőség dominál. Most viszont azt látjuk, hogy ezek a kifejezések mára eltűntek, már nem is hangsúlyozzák őket. Még nem tartunk a nyers erőszaknál, de mostanra már szinte csak a hatalmi logika dominál. Azok a tényezők, amelyek legitimálták a hatalmat 2010-ben, ma már úgy érzem, nincsenek meg. A rendszer ideológiailag kiürült – éveken át hangsúlyozták a küzdelmet különféle ellenséggel az IMF-től a migránsokon át, Sorosig, de mostanra ezek az üzenetek egyre fáradtabbnak tűnnek. A nemzeti szuverenitás nevében harcolunk Brüsszellel és barátkozunk sötét diktátorokkal. És már hosszú évek óta nem hallhattunk olyan új üzenetet, amelyre azt mondhatnánk, igen, ezt szívesen hallgatjuk, és vonzó jövőképet vázol fel az ország egésze számára. Van helyette az, hogy a magyar tulajdon azt jelenti, hogy egy szűk családi és baráti kör kezébe kerül a tulajdon. Nem teljesítményelvű a rendszer, sőt, aki autonóm, az előbb-utóbb kiszorul. A legitimáció egyik legfontosabb pillére eddig a gazdasági teljesítmény volt, hiszen a növekedés alapján nem voltak rosszak a számok még úgy sem, hogy régiós szinten középszerű a teljesítmény és elsősorban az olcsó bérekkel versenyzünk, amit a forintgyengítő politika támogat. De ha már nincs tiszta, konzisztens, vonzó ideológia, és a járvány a gazdasági teljesítményt is visszaveti, akkor csak a kiépített klientúra-rendszer marad, ami a függés és kiszolgáltatottság politikája, és az ennek alapján történő szavazás. 

– Ön politológus is, ezért kérdezem: használt az előbb egy kifejezést, azt mondta, hogy nem tartunk még a nyers erőszaknál. Egyfajta erőszakot azonban már látunk, a színművészeti egyetem ügyében. Azt is mondta, hogy igyekszik a kormány minden autonómiát felszámolni. És ezt látjuk most az SZFE esetében. Amit az egyetemmel kapcsolatban tesznek, abban benne van az összes hatalomtechnikai eszköz, amit alkalmaznak. Egyetért ezzel? És főként: mi az orvosság ezzel szemben?

– Az erőszakot igyekeznek elkerülni, legalábbis péntek estig ez így volt, mert az csak a rövid távú céljaik eléréshez elegendő. Persze: ki lehet vinni a tiltakozókat az egyetemről, viszont, ha bejárják a világot azok a képek, amikor fiatal hallgatókat, diákokat kihurcolnak az egyetemről, neves tanárokat cibálnak az utcára, az sok embernek nyitja fel a szemét a rendszer valódi tartalmáról, a rezsim mibenlétéről. Ezért tehát ehhez az eszközhöz nem akartak nyúlni; egyszerűbb, ha béremeléssel megveszik őket, vagy zsarolással kényszerítik ki a változást. Az, hogy hozzányúlnak-e az erőszakhoz, kalkuláció kérdése. Most például az EU-ban a költségvetésről és a jogállamisági feltételekről folyó viták idején, bizonyosan nem hiányzik nekik egy ilyen típusú botrány.

– De az már önmagában is egyfajta erőszak, ha kikapcsolják az áramot, az internetet, vagy előrehozzák a szünetet, és kiüríttetik az egyetemet…

– Igen, de nem mérhető az olyan képekkel, amikor kihurcolják a fiatal tüntetőket az egyetem épületéből. Az ilyen megoldás nem építi a rendszer legitimációját. A legitimációnak pedig az a jelentősége, hogy a rendszer akkor működik jól, ha nem kell erőszakhoz nyúlnia, ha az emberek önként elfogadják. Ezért is figyelik annyira közvélemény-kutatásokat; be is vallják – például a járványellenes lépéseknél is –, hogy azt teszik, amit az emberek akarnak. A legitimáció  ahhoz szükséges, hogy ne kelljen minden ember mellé rendőrt állítani. Amikor az erőszakhoz kell nyúlni, akkor az azt jelenti, hogy a rezsim kifogyott az egyéb eszközökből. 

– És ott tartunk?

– A borsodi választás alapján, még nem, hiszen meg tudták nyerni. Most még a többi technika működött hatásosan; a krumpliosztás, a kormány jól ismert embereinek kampányolása és a különféle mozgósítási technikák… Most ez elég volt a győzelemhez. De még egy év pangás nagyon más helyzetet eredményezhet. És ezt ők is tudják. Most viszont még semmi nem dőlt el. 

(A cikk a HírKlikk oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/kozelet/gyorffy-dora-meg-nem-tartunk-a-nyers-eroszaknal-vagy-mar-igen/371218/)

 

Növeli a szakadékot, hogy a politika osztja a válságkezelés pénzeit

Bihari Tamás beszélgetése Bod Péter Ákossal

A Covid-19 járvány okozta válság nem gazdasági eredetű, s ezért sokkal nagyobb bizonytalansággal, és társadalmi feszültséggel jár együtt – nyilatkozta Bod Péter Ákos közgazdász, egyetemi tanár a Népszavának.

Meglehetősen nagy a bizonytalanság, hogy hova vezet a mostani válság. A tíz évvel ezelőtti kiszámíthatóbb volt?

Minden válság bizonytalansággal jár, de a 2008-2009-es esemény pénzügyi természetű volt, amit hasonló eszközökkel jól-rosszul, de lehetett kezelni. Akkor bevált a szakértők várakozása, és valóban, a mély recesszióból, bár eltérő sebességgel és mértékben, de úgymond visszapattantak a gazdaságok. Ez az a bizonyos „V” képlet. Sok elemző és politikus most is erre számított még az év elején. Ma már komoly szakember erről nem beszél. 

Mi ennek az oka?

Nem kell járványügyi szakértőnek lenni ahhoz, hogy lássuk, a vírus egyelőre kitart. Az is egyértelmű, hogy a Kínában tavaly decemberben, Európában idén februárban, míg Magyarországon márciusban kibontakozó járvány, amit most az első hullámként emlegetünk, olyan társadalmi és gazdasági következményekkel járt, amelyek egy része vélhetően a járvány remélt kifulladásával sem múlik el.   

Konkrétan?

Például a távmunka, amely korábban leginkább csak néhány szakmában, illetve kiegészítő megoldásként volt jelen a gazdaságban, mostanra a mindennapok részévé vált. A hazai közoktatásban néhány nap alatt épült be az intézmények és családok gyakorlatába a digitális képzés. Az élet szinte minden területén elfogadottá vált az online értekezlet, általában is a táv-kapcsolattartás. Nincs szükség a nemzetközi cégeknél sem a kontinensek közötti utazgatásra. Bár ez rossz hír a repülőtársaságoknak, amelyek közül sok nem éri meg az év végét, velük ellentétben a Föld klímájának és az emberiség jelentős részének nem az. 

Gazdasági értelemben ki, hogyan élheti túl ezt a válságot? 

Ki így, ki úgy. Az internetes, informatikai szolgáltató cégek például köszönik szépen, jelenleg is jól teljesítenek. Elég csak a tőzsdére pillantani. Ezek az ágazatok gyakorlatilag nem érezték meg a Covid-19 válságot. Ellentétben a turizmussal, amelyik viszont a mélybe zuhant, és belátható időn belül nem is kapaszkodik vissza a járvány előtti szintre. Talán 2021-2022-re feltápászkodhat valamennyire, de a korábbi teljesítmény elérése még hosszú éveket vehet igénybe. Változás vár a feldolgozóipar nagy részére is, lásd az egyik húzóágazat, az autógyártás jelen állapotát és kilátásait. 

Hogyan vészelte át eddig a magyar gazdaság a válságot, ha nem korai még ez a kijelentés? 

A politikát és a nagyközönséget is sokkolta a bruttó hazai termék, a GDP második negyedévi 13,6 százalékos zuhanása. A meglepődést az is előidézhette, hogy az első negyedév kedvező gazdasági számai félrevezetőek voltak, a magyar gazdaság szolidan növekedett, miközben a francia, német, olasz csökkent. A Magyar Nemzeti Bank és eleinte a Pénzügyminisztérium közleményeiből azt lehetett kiolvasni, hogy nem is akkora a baj. Pedig csak néhány hét késéssel jött minálunk a nagy leállás. Aki azt gondolta, hogy Kelet-Közép-Európa, és benne Magyarország megússza a mély recessziót, az nagyot tévedett. De pánikra nem ok a második negyedéves adat, az első félév átlagát tekintve a „csak” 6,1 százalékos visszaesés nagyjából megfelel az európai átlagnak.   

A jegybank és kormány szerint a válságból az egyik kivezető út, a beruházások növelése. Ez jó gyógymód lehet? 

Örülök, hogy az MNB szeptember végi közleményei reális képet adnak a kialakult helyzetről, de ebben a kérdésben más a véleményem. Jegybanki és kormányzati nézetek szerint nagyvállalati és állami beruházások erőltetésével lendületet lehet adni a gazdaságnak. Fel kell viszont tenni a kérdést: vajon a beruházások csökkenése okozta a gazdaság lassulását? A kínálat vagy a kereslet visszaesése okozta a válság jelenségeket? Vagy pedig az általános bizonytalanság? 

Ezekre a kérdésekre mi a válasz? 

Van egy kínálati elem: a nemzetközi termelési láncok első negyedévi szakadása tény. Csakhogy az érintett cégek osztottak, szoroztak és irdatlan gyorsasággal átszervezték a beszállítói útvonalakat. Szükség esetén készleteket halmoznak fel, technológiát változtatnak. Eklatáns példa erre, hogy Amerika már a Kínával kirobbantott vámháború során rengeteg termék gyártását átvitte Mexikóba, amelyik ebből jócskán profitált. De jutott ezekből a falatokból Vietnámnak, sőt valamennyi még talán a mi térségünknek is. Vagyis nem az áru, illetve szolgáltatás kínálati oldalán kell keresni a jelenlegi válság fő okát, inkább a keresletnél. Megjegyzem, az MNB-nek ma igen korlátozottak a lehetőségei a növekedés ösztönzésére, nem kis részben az infláció nekilódulása és a tartósan gyengélkedő forint miatt. Értem, hogy szeretne a jegybank hozzájárulni a gazdasági növekedéshez, de eszközeinek teljesítőképességét gyakorlatilag kimerítette. Akkor pedig marad a költségvetési élénkítés. Annak sem a nagyságrendje az elsődleges, bár az is fontos, hanem az összetétele. Az állam ne politikailag preferált célokra ossza a pénzt bőséggel, hanem a társadalmi kohézió fenntartására költsön. Ha ágazatonként eltérő ütemben is, de elindul a növekedés, akkor készen álljon a legfontosabb termelési tényező, az ember.   

Miért gondolja, hogy a kereslet visszaesése a hangsúlyosabb? 

Kezdjük ott, hogy a járvány miatt nagyon sokan veszítették el az állásukat. Hogy Magyarországon ez hány embert érint, az mindig is vita tárgya volt, mert a hazai statisztikai módszerek nem képesek elég életszerűen mérni azt, ami a munka világában zajlik. Ugyanis nem annyira a munkanélküliség nőtt nagyot 2020-ban, mint inkább az alulfoglalkoztatottság. Rengeteg vállalkozás jelenleg fél gőzzel működik. A nyolcórás foglalkoztatást sok helyen felváltotta a 6, vagy éppen a 4 órás munkaidő, s ezzel arányosan csökkent a jövedelem is. Jó néhány cég pedig csökkentett kapacitással is veszteséges, s egy ponton túl nem tudja fenntartani a működését.   

Hova vezethet ez a folyamat? 

Mint minden válságot követően, most is várható a piacon egy jelentős átrendeződés. Sokan a vesztes oldalra kerülnek, mások sokat nyernek a változásokon.   

Kiket fenyeget leginkább a bukás? 

Leginkább azokat a kis és közepes vállalkozásokat, amelyek nem rendelkeznek elegendő tőkével és nem állnak több lábon. Ez a szegmens a legsérülékenyebb. A nagy, tőkeerős cégek nyilván jobban és tovább bírják az ilyen nehéz időszakokat. Természetesen sok függ attól is, hogy egy vállalkozás milyen ágazatban tevékenykedik, és főként hogy mennyire képes alkalmazkodni a megváltozott helyzethez.   

És mivel járhat, ha egy szűk csoport marad nyertesként a porondon? 

Itt van a buktatója annak, ha az állam mesterségesen ösztönzi a beruházásokat. Ha minden gazdasági szereplő nagyjából hasonló feltételekkel kap támogatást, az nem mélyíti a társadalom szövetének a válság miatti szakadását. Azonban a támogatás minálunk szelektív, amint azt Petschnig Mária Zita kimutatta elemzéseiben. A válságkezelő alap forrásainak kiosztásánál láthatóan a politika döntött, ezt bizonyítják az olyan költések, amelyeknek semmi köze a válságkezeléshez: sportklubok, stadionok, presztízsberuházások.   

És kik maradtak, maradnak ki az osztogatásból? 

Akik eddig is. A kormány tíz éve nem nyúlt a családi pótlékhoz, az álláskeresési segély ideje továbbra is a legrövidebb Európában, az önkormányzatok költségvetése szűkös. Hazánkban a szelektív állami pénzosztás nem mérsékli a társadalom szétszakadását, hanem éppen ellenkezőleg, tovább növeli a szakadékot a lent és a fent élők között. A kormány tavasz óta folytatott politikája nem segít abban, hogy a társadalom egésze tűrhető állapotban jusson túl a válságon.   

A miniszterelnök történelmi nagyságrendűnek nevezte a válságkezelő programba belapátolt állítólag mintegy négyezer milliárd forintot. Mennyi volt ebben a friss pénz?

Ez egy lényeges pont: mennyi a friss pénz aránya ebben az irdatlan nagy összegben, és mire megy el. A politikusi bejelentéseket némi fenntartással érdemes kezelni. Az nagyon jól hangzott, hogy ez a csomag a nemzeti össztermék 10-20 százalékára rúgott, de hamar kiderült, hogy a csomagnak számos eleme nem jelent friss pénzt, csak a költségvetési fejezetekben már szereplő összegeket mozgatta a kormány, illetve időbeli eltolásokkal operált. Így például a hiteltörlesztéseket az év végéig felfüggeszthetik az érintettek. Csakhogy ezek a törlesztések 2021-től ismét ketyegnek. A vállalkozások bértámogatása valóban többletpénz, de a konstrukció nehezen született meg, túl bonyolultra sikeredett. Viszonylag kevesen élhettek vele, de ez a támogatási elem is lejár.   

A hivatalos propaganda tévedne, amikor sikeresnek véli ezeket a lépéseket? 

Remélem, a döntéshozó nem hiszi el a saját derülátó szövegét, mert az nagy baj lenne. Mert ha igen, az azt jelentené, hogy álláshely-támogatásra már nem lát indokot a kormány. Márpedig sokan éppen attól tartanak, hogy az őszi második hullámot jó néhány cég, amelyik eddig kitartott, már nem éli túl. Költekezni persze óvatosan kell, hiszen minden állami mentőcsomag a következő generáció adóterheit növeli.   

Milyen nemzetközi gazdasági viszonyok között evickél Magyarország? 

 A világban nem tűnt el a járvány okozta bizonytalanság. A tavaszi sokkot máig nem követte stabilizálódás. A világkereskedelemben maradtak a jelentős feszültségek. Bár a járvány miatt kikerült a reflektorfényből a brexit, de fenyegető hatásai igen csak jelen vannak. Ami azonban a legijesztőbb: a járvány első hullámának berobbanásakor az Európai Unió több közös vívmányát hetek alatt félre tették a tagállamok, így sérült az uniós polgárok és az áruk szabad mozgása, megszegték az állami támogatások tilalmát, számos kormány, köztük a magyar is, megtiltotta stratégiainak gondolt gyógyszerek exportját. Ez egy rémisztő, régebbi időket felidéző, atavisztikus reflex volt Európában. Követte szerencsére az uniós költségvetés elfogadása, és azon felül a 750 milliárd euróra tervezett mentőcsomag, de az sem oldja fel az európai Észak és Dél, illetve a Kelet és Nyugat közötti feszültségeket. Az unió továbbra is nagy politikai, gazdaság és biztonságpolitikai kockázatokkal kénytelen szembenézni. Ennek gyakorlati következményeként, a bizonytalanság miatt sok iparágban befagyasztják a tervezett beruházások egy részét.   

Mi várható 2020 végéig? 

Reménykedni lehet a helyzet javulásában, de a folyamatok elemzése alapján attól tartok, még várni kell a konjunktúrára. A krízisnek nincs vége, és folytatódhat a társadalom szövetének bomlása. A történeti tapasztalat az, hogy ilyen mély krízis után nem áll helyre a korábbi állapot. Azok maradnak talpon, akik rugalmasak és kooperatívak. Aki nem az, bajban lesz.  

(A cikk a Népszava.hu oldalán jelent meg https://nepszava.hu/3095716_noveli-a-szakadekot-hogy-a-politika-osztja-a-valsagkezeles-penzeit--interju-bod-peter-akossal)

 

Petschnig Mária Zita: A gyeplő közénk van vetve

Itt lenne az ideje, hogy Orbán Viktor ne zavaros esszéírással múlassa az idejét. Ne a brüsszeli libernyákokkal foglalkozzon, előkészítve az ideológiai terepet arra, hogy ha nem az elképzelése, ízlése szerint alakulnak a dolgok (lásd brüsszeli pénzáramlás), akkor meghirdethesse a huxitet. Ne választói bázisának felélesztésével foglalkozzon a 2022-es választások megnyerésére fókuszálva, hiszen itt és most, 2020 őszén, bőven akadna más teendője az egészségügyben és a gazdaságban egyaránt. Kénytelen vagyok mindent neki címezni, mert olyan rendszert épített ki, amelyben ő a fődöntnök.

A „pénzt vagy életet” kérdés, amit a Covid-19 élesített be, tavasszal az élet javára dőlt el.

A „Maradj otthon” jelszava hatásosnak bizonyult az olaszországi képektől is megrémisztett lakosság körében. Az alkalmazott korlátozásokkal, főleg az iskolák bezárásával együtt, sikerült az érintkezések számát drasztikusan lecsökkenteni, és ez volt a nyitja a megbetegedések visszaesésének. Augusztus vége óta azonban három számjegyűvé duzzadt a napi igazolt (!) megbetegedések száma, és lesz ez még rosszabb is – jósolta a miniszterelnök. Orbán ekkor valószínű az előrelátó-képességével akart dicsekedni, valójában a felelőtlenségéről tett tanúbizonyságot. Mert úgy hirdette meg az új csapásirányt, hogy ennek nem voltak meg a feltételei: zárások és erős korlátozások helyett, a működőképességét megőrzendőn, Magyarországon majd egyszerre lesz gazdaság- (pénz) és egészségvédelem (élet).


Az egészségügyben egyáltalán nem teremtették meg e program feltételeit a nyári kegyelmi időszakban. Az egészségügyi személyzet nem kapott és még csak kilátásba sem helyeztek számukra olyan anyagi megbecsülést, ami megtartotta volna, sőt, külföldről is hazacsábította volna az orvosokat, ápolókat. Nem szélesítették ki kellőképpen a tesztkapacitást, amivel a kontaktokat zárni lehetne. És úgy indították el a tanítást, mintha nem lenne járványveszély, mert azt külföldről hurcolják be, de a határok lezárásával (szelektív!) már ez is megoldódott. Ám ha baj lenne, azt oldja meg a szülő és az iskola – miközben egyiknek sincs hozzá eszköze. Majd október 1-jétől lesz valahogy lázmérés az iskolába való belépés előtt, de szeptember 21-én erről még csak egy Kásler-levél ment ki, lázmérő sehol. Valaki nagyon elnézte a naptárt.

Ha ma egy osztályban covidos lesz valaki, persze nem teheti be a lábát a tanintézménybe – ez természetes. De mi van a többi gyerekkel és a tanárokkal? Jobb esetben elrendelik a digitális oktatást a lappangási időre. Ami azt is jelenti, hogy az egészségesnek tűnő, ám fertőzött gyerek otthon és valamennyi előfordulási körében tovább adja a vírust, és így gyűrűzik rendre újabb körökbe a betegség. Ausztriában ebben az esetben mindenkit azonnal letesztelnek, kiemelik a gócpontokat, fertőtlenítik az iskolát, és a negatívok járhatnak rendesen tovább. Nálunk – az adott tesztkapacitás mellett – ez a megoldás szóba nem jöhet, vagyis a járvány terjedése szabadjára van engedve.

Igaz, mindannyian Isten kezében vagyunk. De a jó Isten is úgy gondolja, hogy a kezében lévén nekünk is kell tennünk magunkért. A járvány alatt mi is sok mindent tudunk tenni, de mindent nem. Ismerős kisvállalkozó mesélte, hogy augusztusban munkatársai tesztelésének megszervezése egy hetet vett igénybe a legjobb egészségügyi kapcsolatok ellenére is, aminek a tanulságát így foglalta össze: „elértük azt a szintet, hogy már akkor sem működnek a dolgok, ha fizetsz érte”. A tesztelési helyzet azóta csak romlott.

Felmerül a kérdés:

vajon mekkora emberáldozatra van szükség

 ahhoz, hogy Orbán Viktor a harcot az országlakók egészségének megvédéséért is felvegye? Ténylegesen, érdemben és ne csak a kommunikációjában?

S akkor lássuk, mi van a „pénzzel”?

Ha szűken, csak a forintunkat nézzük, azt látjuk, hogy annak értéke és árfolyama romlik. Augusztusi inflációja a legmagasabb volt Európában, s ezt a rangot annak ellenére értük el, hogy a külső, importált infláció jelentősen zsugorodott. Recesszióban, kereslethiány esetén, süllyedő infláció és/vagy áresés szokott bekövetkezni, amint ez az európai országok zömében meg is történt. Nem így minálunk, ahol az MNB – növekedési prognózisának minapi jelentős lerontása mellett – megemelte inflációra vonatkozó előrejelzését az idei és a jövő évre egyaránt.

A forint árfolyama augusztus második felétől – nagyjából a járvány második szakaszának berobbanásával egyidejűleg – romlik. Az euró árfolyama augusztus végén már meghaladta a 350 forintot, szeptemberben aztán kúszott 360 felé, majd huszadika után a 370 forintot vette célba. Ennek elérését megakadályozandó, az MNB az utolsó percben csendben megemelte az egyhetes betétek kamatát, amivel a nyári kamatvágás felét visszavette. Úgy látszik, a tények meghátrálásra késztették a jegybankot, amely most hallgat arról – amitől társai a világban hangosak, a konjunktúra élénkítésének feladatáról. Talán belátta, hogy erre kevés lehetősége van abban a pozícióban, ahova az elmúlt években belavírozta magát, és már a verbális intervenció (Virág Barnabás fogadkozása az infláció kordában tartása mellett) sem segít. Naná, hogy nem, hisz' akkorát kellett korábbi, ez évi növekedést jósló prognózisán módosítani, hogy az nem úszható meg jelentős hitelességvesztés nélkül. Így míg másutt monetáris és fiskális eszközökkel együtt lépnek fel a recesszió mélységének csökkentéséért és a gazdaság élénkítéséért, ez idő szerint nekünk csak a fiskus maradt.

A mi fiskusunk azonban nem csinál semmit, illetve amit csinál, azt rosszul teszi.

 Így van hangszerelve. Szeptember közepére be volt ígérve egy új, nagy, hatásos gazdasági akcióterv – ám ennek ez ideig se híre, se hamva. Úgy látszik, márpedig ez már látszik, az áprilisban bejelentett, és a GDP 20 százalékára taksált csomag, amely Európában méretét tekintve, akkor a harmadik legnagyobb volt (a német és a cseh után), nem sokat hozott a konyhára. Hiszen a második negyedévi visszaesés mélységét tekintve, mi a legfertőzöttebb országok nyomában voltunk, holott nálunk a vírus akkor, az első szakaszban, igen visszafogottan viselkedett. Friss pénzt ugyanis, ami a keresletet élénkíthette volna, alig engedtek a gazdaságba. A fogyasztás visszaesését feltartóztatni hivatott „kurzarbeit” más országokénál sokkal spórolósabb volt, és augusztus végével be is végeztetett. Mert Orbán spórolni akart a költségvetésnek, hogy ne szaladjon el a hiány és ennek nyomán az államadósság. Ám mivel nem adott pénzt a munkájukat vesztőknek oda, ahol lett volna fogyasztóképesség, a kereslet zuhanása a kínálatot is visszavetette, és a költségvetés fogyasztási adóbevételei is lecsökkentek. A költségvetésben előállt a „róka fogta csuka, csuka fogta róka” szindróma: mivel féltették a kiadásokat, vesztették a bevételeket. A bevételek zuhanása a deficit kiszakadásától való félelem okán, viszont korlátozza a kiadásokat és így tovább, és így tovább…

Orbánék a munkaalapú társadalmat építünk lózungját hangoztatva, fordítva ülnek a lovon.

Mindenki tudja, hogy a válságból úgy és akkor lehet kijönni, ha megélénkül a fogyasztás. Ennek érdekében, a világ több államában még a „helikopterpénz” kiszórásától sem riadtak vissza. Nálunk meg úgy gondolják, hogy a beruházások erősítésén keresztül fog majd lecsorogni a pénz a fogyasztásba. Ám a beruházások üteme a magyar gazdaságban már tavaly negyedévről negyedévre erősen mérséklődött, az idei első negyedévben pedig csökkent, noha a járvány akkor még nem befolyásolhatta a visszaesést. Az idei év egészében az MNB tíz százalék feletti zuhanásukat prognosztizálja, amivel sajnos egyet kell értenünk. Ha ugyanis bizonytalanok a piaci kilátások, hiába olcsó a beruházási hitel, a cégek nem kezdenek fejlesztésekbe. Ha csak nem kapnak nagy ingyenpénzeket. Most már ennek a lehetősége is adott, mert Brüsszel feloldotta a vállalati támogatások tilalmát, és eltörölte azok felső korlátját. A kormány több-százmilliárd forintos alapot hozott létre erre a célra, amiből jó szocialista módra megy majd az osztogatás. Márpedig, ha egy beruházó a más pénzét költve, kockázatmentesen használhatja a finanszírozási forrásokat, akkor annak a társadalmi megtérülése is olyan lesz, mint amit az előző rendszerben megtapasztaltunk. A gazdaság versenyképessége nem javul, noha ezeket a pénzeket a versenyképesség javításának címszava alatt főként a nagy cégeknek kívánják odaadni.

Momentán százmilliárdok elherdálása folyik

 a válság enyhítésére szolgáló helyes gazdasági koncepció nélkül akkor is, amikor sporteseményeket, klubokat, stadionokat, egyházakat, határon túli szervezeteket finanszíroznak, hadászati felszereléseket vásárolnak, határ- és rendvédelmi szerveket erősítenek meg, építik vissza az egykori királyi várat, vásárolják vissza a felszámolásra érett Mátrai erőművet, százmilliárd forint feletti összegeket folyatnak ki kastélyprogramokra, a turizmus szeretteinek, az állami végrehajtó szervek (MEH, minisztériumok) beruházásaira, kormányzati kommunikációra, és ne feledkezzünk meg a két, soha meg nem térülő, ám döntnökeinek jó hasznot hozó beruházásról, Paks 2-ről és a kínai vasútépítésről.

Összességében úgy szakad ki a költségvetés és nő vissza – lehet, hogy 2010. évi szintjére – az államadósság rátája, hogy annak hozamából csak kevesen részesülnek. Miközben százezreknek nincs munkájuk és milliók nyomorognak – pedig a világjárvány második szakaszának még csak az elején tartunk.

Orbán Viktor, miniszterelnök úr! Lenne itt tennivaló bőven,

azon túlmenően is, hogy az életszínvonal védelmére minisztert tetszett kinevezni...

(A cikk a HírKlikk oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/kozelet/a-gyeplo-kozenk-van-vetve/370169)

 

Győrffy Dóra: Gazdaság a gyök alatt

Lakner Zoltán interjúja

 

Augusztus végén tették közzé új javaslataikat a Közgazdászok a válságkezelésről elnevezésű csoport tagjai. Nyilatkozatukat a nemrégiben napvilágot látott gazdasági mutatók ösztönözték, amelyek szerint a GDP-visszaesés mértéke, az infláció növekedése és az államháztartás hiánya egyaránt a kormány által vártnál rosszabbul alakult. A közgazdászcsoport egyik tagját, Győrffy Dórát kérdeztük a családi pótlék emelését, a munkanélküli-ellátások meghosszabbítását, a kis- és középvállalkozások támogatását tartalmazó javaslatok kapcsán a magyar gazdaság és társadalom tágabb kilátásairól is.

 - Hogyan jött létre ez a közgazdászcsoport, amelyben eléggé eltérő szakmai karakterű személyiségeket találunk?

 - Amikor a magyar kormány beharangozta a válságkezelő intézkedéseket áprilisban, akkor a valaha volt legnagyobb gazdaságvédelmi intézkedéscsomagot helyezte kilátásba. Mellár Tamás szervezett egy csapatot, hogy ezt a programot értékeljük. Csoportunk előnyére válik a sokszínűség, hiszen vannak közöttünk korábbi gyakorló jegybankárok, elméleti közgazdászok, illetve olyanok is, akik politológiával és közgazdaságtannal egyaránt foglalkoznak. Amit a megszólalásainkban megfogalmazunk, az egy közös minimum, miközben sok témát másképp ítélünk meg. Az elmúlt hónapokban elég jól megismertük egymás gondolkodását, és folyamatosan megvitatjuk az aktuális történéseket.

 - Az augusztus 27-én közzétett véleményük és javaslatcsomagjuk a kormány várakozásaihoz képest rosszabb gazdasági mutatókhoz kapcsolódik?

 - Igen, egyértelműen, a kormány irányából ugyanis sok kritikát kaptunk tavasszal, hogy túlságosan pesszimisták vagyunk, nem jól ítéljük meg a folyamatokat, nem értékeljük a biztató jeleket. A második negyedévi adatok láttán azonban azt kellett megállapítanunk, hogy mégsem mi ítéltük meg hibásan a magyar gazdaságban zajló folyamatokat. Mi azonban nem azt kívántuk közzétenni, hogy tessék, igazunk volt, ehelyett javaslatokat fogalmaztunk meg. Mi abból indulunk ki, hogy a hatékony válságkezelés az egész ország érdeke, és szükség van az eddigi gazdasági lépések korrekciójára.

 - Az világos, hogy mások mellett önökkel sem konzultál a kormány, de azt például meg tudják ítélni, hogy a Pénzügyminisztérium és a Nemzeti Bank közül melyiknek van nagyobb ráhatása a válságkezelési döntésekre?

 - A mi álláspontunkat nyilvánvalóan olvasták kormányzati döntéshozók, hiszen kritizáltak érte minket. A döntéshozatal módjáról viszont én is csak spekulálni tudok. Érzékelhető, hogy vannak egymással versengő döntéshozási központok. Jelen van továbbá egy olyan hozzáállás, miszerint a várakozások formálják az eseményeket, és pontosan emiatt gondolják azt, hogy a pozitív adatok pozitív hangulatot keltenek, ettől a gazdasági szereplők is optimistábbak lesznek és ennek megfelelő döntéseket hoznak.

 - Ennek biztos van valami alapja, csak kérdés, nem jelent-e ez egy ponton már teljes elrugaszkodást a valóságtól.

 - Sokan elhiszik, hogy ha tele van a Balaton, akkor meglódul a belföldi turizmus és minden a legnagyobb rendben van. Csak eközben a nemzetközi hangulat nem jó, hogyan is lehetne jó, hiszen mindenki bizonytalan. Nálunk a nemzeti össztermék nyolcvan százalékát az export adja, tehát ha mínusz nyolc-tíz százalékos a visszaesés az exportpiacainkon, akkor ennek a hatása nem áll meg a határainknál. Innen nézve nem is annyira nagy meglepetés a második negyedévi 13,5 százalékos GDP-visszaesés.

 - Ön még egy áprilisban írt arról, hogy miközben a kormány – ahogy azóta is – egy V-alakú válságról beszél, valójában jó, ha egy U-alakúval megússzuk, vagyis hosszabb időt töltünk a gödör alján. Milyennek látja ma a válság alakját?

 - Páratlan a gazdaságtörténetben, ami most történik. Nem tíz-húsz százalékos vagy ötven százalékos a visszaesés egy-egy ágazat esetében, hanem akár kilencven-száz százalék. Mivel régóta lehet tudni, hogy a koronavírus elleni vakcinára csak a jövő év közepén lehet számítani, eleve irreális volt V-alakú válságra készülni. Emellett, a válság során megváltoznak a fogyasztói szokások, az emberek átértékelik a szükségleteiket, ezek rögzülhetnek a válság utáni időszakra is. Nem ugyanott folytatjuk majd az életünket, ahol a válság előtt tartottunk. Ezen kívül sok cég nem tudja kihúzni, hogy akár egy éven át nem működik rendesen a gazdaság, és hát éppen nálunk a kormány nem is ad túl sok segítséget ehhez a vállalkozásoknak. Tehát felbomlanak szervezetek és információs csatornák, kooperációs hálózatok, amelyeket nem lehet gond nélkül visszaépíteni a válság elmúltán.

 - És akkor ettől lesz U-alakú a válság?

 - Ezt az álláspontomat némileg revideálom, ma inkább már a gyökjel alakú válság mellett foglalnék állást. Tehát a lezárások idején a gazdasági tevékenység lemegy ötven-hatvan százalékra, és bár utána tényleg van egy visszapattanás, de csak nyolcvan-kilencven százalékra, majd pedig onnan hosszabbodik meg az egyenes. Az Economistban már tavasszal megjelent egy cikk, amely a kilencven százalékos gazdaságról szólt, tehát hogy lesz majd egy visszapattanás, de azt a tíz százalék mínuszt, ami a korábbi teljesítményhez képest hiányozni fog, nagyon megérzik majd az egész világon. Magyarországon szinte biztosan nem érjük el 2022-nél előbb a 2019-es gazdasági szintet, és mivel nem tudjuk, miként alakul a járvány, lehet, hogy még akkor sem. De ilyen messzire nem akarok előretekinteni, mert tényleg teljesen bizonytalan minden.

- Mennyire alkalmas a magyar gazdaság szerkezete a válság utáni, akár csak kilencven százalékos visszapattanásra?

 - Három szektort említenék, amelyek problémát okozhatnak. A turizmusba temérdek pénzt öntöttek és fel is lendült az elmúlt évtizedben, de az újabb szállodák építése most, amikor nem is tudjuk, visszatér-e valaha a korábbi szintre a turizmus, nem a válságkezelés leghatékonyabb módja. A másik az építőipar, amelybe szintén rengeteg forrás áramlott, de a leggyorsabban fejlődő országokban éppen hogy nem ez a húzóágazat. A korábbi válság idején Írország éppen azért került bajba, mert a korábbi exportvezérelt modelljét leváltotta egy építőipar-vezérelt modellre. A harmadik tényező pedig az autóipari függés. Válság idején a személygépkocsi tipikusan az a tartós fogyasztási cikk, amelynek a cseréjét könnyű elhalasztani. Eközben pedig például az elmúlt évtizedben nem fordítottak elég figyelmet a digitális átalakulással összefüggő beruházásokra. Az uniós „ingyenpénz” és a negatív reálkamatok sokáig elfedték a magyar gazdaság problémáit, bár azt végig lehetett látni, hogy a termelékenység az elmúlt évized egészében jóval kevésbé nőtt, mint a régió többi országában. 

 - Mára a Pénzügyminisztérium elfogadta, hogy messze kerültünk még a módosított hiányszámtól is, és már a GDP 7-9 százaléka közé várja a hiányt. Történik mindez úgy, hogy a kormány éppen azért nem juttatta készpénzhez a háztartásokat és a vállalkozásokat, mert nem akarta a központi hiányt növelni. Most ilyen kifizetések nélkül is elszáll a deficit. Miért?

 - Ilyen hiánymérték közel másfél évtizede nem volt, és tudjuk, hogy akkor ez mekkora károkat okozott. Ennek most az egyik oka az elmaradt bevételek nagy tömege, ami a visszaesésből következik. A másik az úgynevezett nevezőhatás: a költségvetési hiány összegét a válság miatt a nemzeti össztermék alacsonyabb értékével kell elosztanunk. Itt mutatkozik meg az elmaradt kormányzati intézkedésekből adódó csapdahelyzet, ugyanis a nevező, tehát a nemzeti össztermék azért is süllyedt ilyen mértékben, mert a kormány nem adott forrásokat a háztartásoknak, nem tompította a visszaesés hatásait, így emiatt a kereslet is sokkal nagyobb mértékben esett vissza.

 - Nem az volt a 2008-2009-es válság egyik fő tanulsága, hogy nem szabad hagyni lezuhanni a háztartásokat, mert az nekik sem jó, meg az egész gazdaságnak sem?

 - Ez már ennél sokkal régebbi tanulság. Ha a gazdaságpolitika kellően prudens a gazdasági ciklus felívelő szakaszában, akkor visszaesés esetén anticiklikus lépésekkel lehetőség van tompítani a visszaesés mértékét. 2009-ben erre nálunk kevés lehetőség volt, de a mostani helyzetben lehetett volna tere annak, hogy támogassák a leginkább rászorultakat. Voltak is ezzel kapcsolatos figyelmeztetések, például a mi részünkről, hogy jobb lenne, ha a háztartások a válság idején is költeni tudnának. Csakhogy a kormány a rendelkezésre álló forrásokat másképp és másoknak osztja el. A magas hiány harmadik tényezője ezzel függ össze: a válságkezelésre fordított pénzeket olyan célokra fordították, amelyeknek nincs úgynevezett multiplikátor hatása, azaz nem igazán növelik a keresletet.

 - Milyen kiadásokra gondoljunk?

 - A közvetlenül járványkezelésre fordított pénzek közel fele ment lélegeztetőgépek vásárlására. Tizenhatezer gépet vásárolt a kormány, öt-tízszeres áron más országokkal összevetve, miközben – erről Lantos Gabriella írt korábban – kétezer-hétszáz ilyen eszköz működtetéséhez áll rendelkezésre szakszemélyzet. Az így elköltött 300 milliárd forinthoz képest három hónap plusz családi pótlék kifizetése 90 milliárd forintos kiadást jelentett volna. Futotta volna a feleslegesen elköltött pénzből a munkanélküli-ellátások meghosszabbítására is.

 - És ez csak egyetlen tétel a sorban.

 - Ott van a két nagy infrastrukturális beruházás is, az egyik a Paks 2., amiről nagyjából tudjuk, hogy soha nem fog megtérülni, a másik a Belgrád-Budapest vasútvonal, amelynek a megtérülésére vonatkozó becslések 130 és 2400 év között ingadoznak. Ezek a beruházások éves szinten legalább 200 milliárd forintot emésztenek fel. Hiába van tehát válság, a kormány a forrásokat ugyanazoknak a csoportoknak, ugyanolyan mechanizmusok alapján juttatja, mint ahogyan eddig tette.

 - Be tudná azonosítani, mi az a válságkezelési stratégia, amiben a kormány gondolkozik vagy reménykedik?

 - Azt hiszem, szerették is volna elhinni, meg el is hitték, amit ők maguk mondanak a válságkezelésről.

 - A saját hatásuk alá kerültek?

- Részben igen, valahogy úgy, hogy hát rendben, a valóság egy kicsit talán rosszabb a hivatalos közlemények által tükrözött helyzetnél, de majd valamit kezdünk vele. Másrészt, amiben még reménykedhetnek az az uniós támogatások felpörgése. Az viszont komoly kérdés, hogyan alakul végül a jogállami kritériumok és a pénzügyi támogatások összekapcsolása. Az Európai Parlament meghatározó frakciói jelezték, hogy ilyen mechanizmus nélkül nem fogadják el a hétéves európai költségvetést. Ezen kívül pedig a kormány improvizál, sodródik az eseményekkel. Nincs hosszú távú terv, amit tartani kell, így viszont a pénzosztás megszokott rutinjai dominálnak. Ezekhez gyártanak ideológiát, hogy például a munkaalapú társadalmat építik, meg majd közmunka lesz és toborzás a honvédségbe. Mintha nem éreznék a helyzet súlyát.

 - Az önök közgazdászcsoportja mely társadalmi csoportokra célozná a válságkezelésre szánt forrásokat?

 - Az első ilyen csoport a gyereket nevelő családok. A gyerekek fele a társadalom alsó három tizedében nevelkedik, olyan családokban, ahol eleve nagyon kevés a pénzügyi tartalék. Hosszabb távon a gyerekekre lehet a legsúlyosabb hatása a válságnak, például azáltal, hogy egy részük kiesik a közoktatásból, ami az egész későbbi életüket meghatározza. Ezért is tartanám nagyon fontosnak a családi pótlék emelését. Szintén nagyon lényeges azoknak a civil szervezeteknek és önkormányzatoknak a támogatása, amelyek a bajba került családokkal foglalkoznak. A második csoport a munkanélkülieké, közöttük is különösen a fiatalok, ezért mondjuk, hogy hosszabb ideig kellene folyósítani a munkanélküliek támogatását. Nem lehet három hónap alatt munkát találni válság idején. A munkanélküliség ezen kívül súlyos pszichés hatásokkal is jár, amelyeket kezelni és főként kivédeni kellene, különben a későbbi elhelyezkedésnek is akadályává válnak. A kiemelt védelemre szoruló harmadik csoportot azok a kis- és középvállalkozások alkotják, amelyek még talpon vannak, még nem bocsátották el a dolgozóikat. Munkahelyeket létrehozni sokkal több pénzbe kerül, mint a meglévőket megőrizni. Ha ezeket a csoportokat, amelyek biztosan itthon költik el a pénzüket, az állam támogatná, a visszaesés is kisebb lenne.

 - Oblath Gábor még májusban vitatkozott a Pénzügyminisztériummal annak kapcsán, hogy nem a háztartásoknak, vállalkozásoknak, hanem az államnak kellene hiteleket felvenni. Meddig tudna elmenni az állam egy olyan országban, ahol az államadósság szintje több évtizedes probléma?

 - Nagy híve vagyok a költségvetési fegyelemnek, ebből írtam a doktorimat, tizenöt éve foglalkozom a témával, tehát én biztosan nem tartom jónak, ha 9 százalék a hiány és 80 százalék az adósság a GDP-hez mérten. Ha viszont baj van, akkor az állam van abban a pozícióban, hogy hitelt vegyen fel. Olcsóbban is tudja megtenni, mint a háztartások és a vállalatok. Egy cégnek fejlesztési hitelt felvenni egy olyan helyzetben, amikor jön a járvány második hulláma – és ki tudja, ennek a hatására milyen újabb korlátozásokat vezetnek be –, teljesen irreális. A bankoknak is kockázatos ilyenkor hitelt nyújtani. A legtöbb uniós országban hitel helyett bértámogatással segítik a vállalkozásokat – ez a forma nálunk szűkmarkú és bürokratikus –, ami azt jelenti, hogy hozzájuk képest a hitellel agyonnyomott magyar cégek versenyhátrányba kerülnek.

 - Nyilatkozatukban a válságkezelés vezérelveként hivatkoznak a szolidaritásra. Mit értenek ez alatt, és milyen konkrét lépésekre gondolnak, amikor arra utalnak, hogy a társadalom felső rétegeinek érdemi részt kell vállalniuk a válságkezelés terheiből?

 - A szolidaritás alatt egyfajta sorsközösséget értünk: a bajbajutottakon segítenek azok, akik ezt megtehetik. Azok az intézkedések, amelyeket mi javaslunk, maguk is a szolidaritás megnyilvánulásai lennének. A felsőbb rétegek hozzájárulását illetően a mi csoportunkban a legkisebb közös többszörös az, hogy ha létrejött a magyar gazdaságban egy erős magyar tulajdonosi réteg, akkor a tagjainak úgy is kellene eljárniuk, mint akik egyek közülünk. Egy évtizeddel ezelőtt a kormány kreatívan adóztatta meg a korábbi időszakban keletkezett „extraprofitokat”. Ezt most megtehetné azokkal is, akik elmúlt tíz évben az uniós támogatásokból és a közbeszerzésekből milliárdokat nyertek. Nincsenek illúzióink, hogy ez megtörténik, hiszen a válságkezelésre fordított pénzek is éppen őket támogatják, nem pedig a rászorulókat. Mégis, fontos jelezni, hogy egyáltalán nem törvényszerű a visszaesés mostani mértéke, és lehetne kezelni a válságot másképp is.

 

[Névjegy: Győrffy Dóra]

2001-ben az amerikai Harvard Egyetemen szerez politológia szakos diplomát

2003-ban a CEU-n végez nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok szakon

2006-ban a CEU-n doktorál

2008-ban a Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Karán habilitál

2015-ben az MTA doktora közgazdaságtudományból

2016 óta egyetemi tanár

a Budapesti Corvinus Egyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora

 

[A Közgazdászok a válságkezelésről csoport tagjai]

Bihari Péter, Bod Péter Ákos, Chikán Attila, Felcsuti Péter, Győrffy Dóra, Király Júlia, Mellár Tamás, Nagy Zoltán, Oblath Gábor, Palócz Éva, Petschnig Mária Zita, Prinz Dániel, Riecke Werner, Scharle Ágota, Vértes András

 

[A közgazdászcsoport válságkezelő javaslatai]

  1. A bérgarancia program bővítése, hozzáférésének egyszerűsítése és átláthatóvá tétele.

 

  1. A munkakeresési járadék időtartamának meghosszabbítása 6 hónapra és az aktív munkaerő-piaci programok jelentős megerősítése.

 

  1. A társadalmi válsághelyzetet és a növekvő szegénységet érdemben és célzottan kezelő programok bevezetése, például a családi pótlék érdemi emelése. A társadalmi válságkezelés az önkormányzatokkal és a civil szervezetekkel partneri viszonyban való megvalósítása.

 

  1. A rosszul célzott, pazarló és korrupciós kockázatokat tartalmazó támogatási programok kivezetése, a megtakarított források átcsoportosítása az érdemi válságkezelésre. A kis-és közepes vállalkozások támogatása a terhek csökkentésével, az EU-támogatásokat felhasználó valós és differenciált fejlesztési programokkal.

 

  1. A gazdasági és szociális helyzettel kapcsolatos adatok átláthatósága.

 

  1. A szolidaritás érvényesítése, az összetartozás érzésének erősítése a társadalmi csoportok között. A jelenlegi rendszer nyerteseinek, a társadalom legfelső rétegeinek, érdemi szerepet kell vállalniuk a válságkezelés terheiben.

 

(A cikk a Jelen című hetilap 2020/15. számában jelent meg.)

Bod Péter Ákos: A kormány takarékosan és logikátlanul kezelte a válságot

Jásper Ferenc interjúja

Ön azt nyilatkozta, hogy furcsán kezelte az Orbán-kormány a járvány nyomán berobbanó válságot. 2020 előtt lehetett unortodox eszközöket alkalmazni, mert pénzbőség, növekedés volt világszerte, most viszont olyan válság van, amellyel ez a kormány még nem kellett, hogy szembenézzen. Mitől furcsa a válságkezelés nálunk?

 

–  A mai viszonyok megítéléséhez valóban érdemes visszatekinteni a mögöttünk hagyott időszakra. A 2010 előtti két évtizedben tizenkét évig szocialista-szabaddemokrata kormányok voltak hatalmon, és bár neoliberális szóhasználattal éltek, de mondhatjuk, hogy különösen 2002-től populista gazdaságpolitikát alkalmaztak: pénzosztogatással, költségvetési hiánnyal, a munkanélküliség tolerálásával, várva a külföldi működőtőkét, majd az uniós pénzbőséget.

2010-ben hatalomra került az a politikai erő, amely szerint ez nem volt jó, és ebben igaza volt. Ám ezután a szükséges korrekciók hamar átváltottak egy szűk kör gazdasági érdekeinek szisztematikus érvényesítésébe, nagyrészt az EU pénzéből. Ne feledjük, a 2010-es politikai fordulat nem sokkal a pénzügyi világválság után jött, amelynek során megtört az addigi gazdasági ortodoxia, és mindenfelé sok rendhagyó megoldást láthattunk, így az Orbán-kormány szokatlan intézkedései is elmentek a válság utáni zavaros időszakban, amikor az egész piacgazdasági világkép megrendült.

Nekem most a hallgatóimat meg kell győznöm arról, hogy a piacgazdaság igenis képes a működésre, a korrekcióra, az alkalmazkodásra. Mert ők 2008 után a válságban nőttek fel, abban szocializálódtak.

A válság nyomán születtek nálunk azok az intézkedések, amelyeket nemcsak az orbáni kurzus kritikusai, hanem annak hirdetői is unortodoxnak mondanak. A magánnyugdíjpénztárak államosítása, a hatósági árszabályozás kiterjesztése, a verseny korlátozása, az extrém mértékű állami centralizálás, a nyugati pénzek elfogadása és a keletre kacsintgatás: ez mind veszélyes és a magyar modernizációt kockáztató lépés, de a gazdasági növekedést rövid és középtávon nem fojtotta le. Ugyanis a világgazdaság, Európa, és benne hazánk az évtized elejétől 2019 végéig kegyelmi időszakot élt át: mérséklődő olajárak, erős nemzetközi kereslet, alacsony kamatok, a mi térségükben soha nem látott méretű pénzügyi támogatás az EU-tól. Ilyen körülmények között a piacgazdasági normákat fokozatosan félretevő, a versenygazdaság hajtóerejét kiiktató, erősen centralizáló államkapitalizmus felé csúszott el Magyarország; ez a modell európai viszonyok között hosszútávon nem tartható, ám a makrogazdasági számokban a bajok csak részben mutatkoztak meg 2020-ig.  

 

Mert a számok jók?

 

– A magyar gazdasági növekedés ingadozó, hiszen 2009 után 2012-ben is volt recesszió, és amikor az EU-pénzek beáramlása technikai okok miatt fél évre leállt, rögtön gyenge lett a 2016-is év. De az európai átlagot némileg meghaladja egy évtizedes távon a magyar adat. Ami nem csoda: amikor dől az uniós pénz, az megtolja az aggregált keresletet, nőnek a jövedelmek.

Ez a pénzbőség függetlenítette a kormányt a külső tényezőktől, hiszen a külső mérleg javult, nem kellett a tőkepiachoz vagy a Nemzetközi Valutaalaphoz fordulni. A 2020-ig tartó időszakban a lakosság tehetősebb ötödében érezhető jövedelemnövekedés ment végbe, annak minden politikai hozamaival együtt a kormányra nézve.

De a társadalom alsó rétegei nagyobbrészt kimaradtak ebből az egykulcsos személyi jövedelemadózás, a fogyasztási adók meredek megemelése, a családi pótlék fokozatos értékvesztése nyomán. Őket a külvilágtól, a menekültektől való félelem felkorbácsolásával, a kormánytól függő biztonságérzetük hamis mítoszával pacifikálták. A dolog idáig működött is: akik egyébként morognának vagy kritikusak lennének, inkább várakozással fordulnak a kormány felé.

 

Elmúlt a kegyelmi időszak. Amúgy is vártunk egy válságot, nem?

 

– Igen, vártunk, de persze nem ilyet. 2019 végén, és az idei év legelején rengetegszer megkérdezték, hogy mikor jön és mit hoz a válság. Akkor azonban csak a 2010 és 2019 közötti hosszú és rendkívül kedvező konjunktúra szinte törvényszerű végéről, és egy korrekciós szakaszról volt szó. Világjárványra nem lehetett gondolni, az csak februárban vált mindent felülíró tényezővé Ázsiában, Nyugat-Európában. Így jutottunk el a jelenhez.

A járvány egyébként aktivizálta a kormányokat, sok helyen a törvényhozás erős eszközöket adott a kormányok kezébe. Európában 2020 márciusában a védekezési pánik jelei is látszottak, és ijesztő nemzeti megoldások is teret nyertek: leállítottak gyógyszerkivitelt, konzultáció nélkül lezártak határokat, megsértve uniós jogot. Erre egyébként – és ezt is el kell mondani – kis időn belül szerencsére újabb fordulat állt be az európai felfogásban, legfőképpen a német és francia tandem hatására, és nyárra már más szelek fújtak. Talán ráeszméltek, hogy milyen káros és távlat nélküli irány az európai viszonyok között az „első a szuverenitás” ideológiája.

 

Mitől volt ijesztő márciusban, ahogy a járványra reagáltak a bezárkózó kormányok?

 

– Engem meglepett és aggodalommal töltött el a reflex: a határzár, a kivitel megtiltása, hiszen a több évtized összecsiszolódása utáni Unió lényege kérdőjeleződött meg a politikai pánikban.

De talán a beálló gazdasági visszaesés és számos nemzetgazdaság hirtelen pénzügyi zavara egyfajta vakcinaként hatott, mindenesetre nyárra a németek, franciák, skandinávok rádöbbentek, hogy jaj, mit tettünk. A krízist most már másképp kezelik.

Most csak az izgága és gyenge kormányok zárnak le határt belső egyeztetés és a külső konzultáció nélkül: ez a magyar eset. Az Orbán-kormány ismét szembement a formálódó uniós gyakorlattal, és ez a gyengeség jele. Pedig valójában most lépünk be egy zivatarzónába, hiszen míg a februári európai járványhullám késve és tompítva érte el a térséget és benne hazánkat, most valóban ideért a pandémia, annak súlyos egészségügyi, társadalmi és gazdasági hatásaival. Ezeket most próbáljuk értelmezni. Az első félév gazdasági, társadalmi folyamataiból semmiképp sem lehet trendszerűen levezetni a következő hónapok várható fejleményeit.

 

-– Mi a helyzet a kormány kommunikációjával? Az előrejelzések hónapról hónapra változtak, a jegybank egészen különös, 3 százalékos növekedésétől lefelé…

 

– A túlfűtött, uniós pénzekkel és a hazai költekezéssel, olcsó hitelekkel felpumpált üzleti konjunktúra még kitartott 2020 első negyedévében, így a kezdeti adatok nem jelezték a baj súlyosságát.

Hogy a kormány és a Nemzeti Bank vezetői is elhitték-e, hogy minket majd nem is érint gazdaságilag keményen a járvány, azt nem tudom, de valóban, a beszélgetésünk idejéig nem tett közzé olyan előrejelzést a jegybank, amely reagálna a valóságra.

A kormányszervek is kezdetben nyilvánvalóan túl optimista számokat közöltek, főként országon belül. Pedig sorra jöttek a kutatóhelyek, a nemzetközi intézetek előrejelzései tavasszal, és abban mínusz 3 és mínusz 7 százalékos GDP-adatok álltak 2020-ra. Egyébként állami szerv áprilisban kért elemzést az egyetemünktől; mi akkor 5% körüli GDP-csökkenést prognosztizáltunk idénre, az akkori első negyedéves adatok és a gazdasági sokkok történelmileg ismert lefutásai alapján. A második negyedéves adatok sokkolták a magyar társadalmat, hiszen a megelőző év hasonló időszakhoz képest csaknem 14 (!) százalékkal csökkent a GDP – ez messze a legrosszabb adat a visegrádiak térségében.

A járványhelyzet romlása, valamint a kormány védekezési politikájának a hibái miatt ma már erre az évre valószínűleg nagyobb visszaesés jönne ki a modelljeinkből.

De vissza a kommunikációhoz: a politikusok állandó öndicsérete mellett a pénzügyminisztérium hivatalos közlései jelentős késéssel ugyan, de mindig a valóság irányába módosították a várható helyzetet leíró számokat. Ennyi késés egy kormányszervnél még belefér az elfogadható kategóriába. A Nemzeti Bank eddigi kommunikációja viszont teljesen érthetetlen, az éves gazdasági teljesítményre vonatkozó hivatalos száma még mindig a pozitív tartományban van. A gazdaság szereplőinek ez nem jó, hiszen irreális állami prognózisra nem lehet, nem szabad üzleti tervet építeni. Ráolvasással nem kúrálhatja a jegybank az érintett iparágak súlyos bajait. Aki a jegybankon belül más véleményt képviselt az idei év várható lefutásáról, az elvesztette az állását. De talán felülkerekedik a józan ész.

 

A járvánnyal kapcsolatos kommunikációval sem elégedett?

 

– A hatóságok közlései erősen hiányosak és ellentmondásosak voltak, holott a nagyfokú bizonytalanság mellett az emberek nagyon is várják a tájékoztatást. Tavasszal, amikor talán nem volt elég maszk az országban, lekicsinyelve szólt a hivatalosság a maszkviselésről, és a közszereplők látványosan kerülték a használatát, viszont nyugodtan szorongatták egymás kezét.

Amikor nem volt elég teszt-kapacitás, amint ma sincs, akkor teljesen értelmetlenül tagadták a rendszeres tesztelés hasznosságát. Rengeteg improvizálást látok a politikai szférában. Jött az üzenet, hogy a tengert látni kell, menjünk nyugodtan az Adriára nyaralni. Amikor a nyaralók már hazajöttek, beleértve a hatalmi elitet, akkor hirtelen kiderült, hogy a járvány nagyfokú elterjedtsége miatt nem volt ajánlott az Adria.

És akkor most nem is említem a tragikomikus erőfeszítést, amellyel a futballszurkolók és vadászok szabad jövés-menése mellett érvelnek, miközben a gazdaságot roppantmód sújtó szeptemberi határzárral tízezrek munkavégzését, ügyeinek intézését nehezítették meg.

 

A válságkezelést hogy látja? Ahogy látom, Európában aki tudott, sok pénzt pumpált a gazdaságba, a lehető legtöbbeket átmenteni a válságon, főleg azokat, akiket a leginkább sújtotta. Nálunk kissé szűkmarkú volt ez a támogatás.

 

– A nyugat-európai, amerikai reflexiók mögött az a felfogás és tapasztalat állt, hogy a járvány egyszerre okoz kínálati sokkot, majd keresleti válságot, amelyet nyomán egy bizonytalan időre rengeteg ember elveszti a munkahelyét, jövedelmét. A nyugati felfogás szerint a kínálati válságot, tehát például bizonyos alkatrészek kimaradását, vagy néhány határ ideiglenes lezárása miatti termeléskiesést meg tudja oldani a piac, nem kell a vállalatok helyett az államnak cselekednie.

Viszont arra az időre, amíg a piaci szereplők megtalálják a megoldásokat, – és meg is találták, Kurzarbeit és más munkaerőpiaci eszközök révén – segíteni, hogy a cégek legfőbb tőkéje, nevezetesen a munkaerőállománya, ne sérüljön, ne essen szét, összetartható legyen addigra, amíg a termelés újraindulhat.

Tehát az államok inkább a keresleti válságot enyhítik, még az elég kapitalista Egyesült Államokban is csekkel küldött a republikánus központi kormány a lakosságnak, hogy a nehéz átállási időszakban ne essen vissza kényszerűségből a fogyasztás. A magyar kormány valamiért bizalmatlan a piacgazdasággal, a versennyel és a vállalkozásokkal szemben. Jogászkormány, mondhatnám, szinte mindenki jogász. A reflexeik, neveltetésük és a sajátos világképük szerint „majd az állam megoldja”. Ebből viszont rendre bürokratikus megoldások jöttek ki.

Ahelyett, hogy azonnal átvették volna a németek jól bevált állásmegőrző támogatását, megemelték volna a családi pótlékot, és meghosszabbították volna az álláskeresési támogatás idejét, bonyolult munkahelymegtartó eljárást dolgoztak ki elég lassan, amiről roppant gyorsan kiderült, hogy a valóságban alig lehet felhasználni, így sok cégnél inkább elküldték az embereket, vagy szabadságot vetettek ki velük, vagy részállásba tették őket.

A magyar költségvetés állásmegőrzésre nem fizetett eddig sokat. Erre még azt lehetne mondani, hogy a kormányunk takarékos. Ugyanakkor óriási hitelkereteket nyitottak meg, fejlesztésre és cégfelvásárlásra. Ez a gazdaság megvédésének szemszögéből nézve teljesen logikátlan. Ma a cégek ugyanis a bankoktól kapnának hitelt; hitelkeret van bőven, a bankok utána dobják a pénzt a növekedni képes cégeknek! De tudnak-e növekedni? Lesz-e keresletük?

Egyébként még mindig nem késő megtámogatni a munkájukat elvesztőket, a töredék időben foglalkoztatottakat. A bizonytalan munkaügyi adatokból nem látszik világosan a válság mélysége, és azzal kell sajnos számolnunk, hogy sokan vannak ellátatlan helyzetben, hiszen hogyan tudnának 90 nap alatt elhelyezkedni ennyire bizonytalan üzleti környezetben.

Az állami munkahelytámogatás nem kidobott pénz, hanem befektetés a termelőképesség fenntartásába. Ha visszatér a kereslet, akkor a gazdasági élet kitermeli az állami ráfordítást. 

 

Kire számíthat ma egy gazdasági szereplő, amikor a következő hónapjait vagy évét tervezi?

 

– Magára, meg talán a hasonló helyzetűekre.

 

A magyar polgár és vállalkozó megszokta, mert többször megélte, hogy ami felülről jön, az nem úgy van, de mindenképpen fenntartással kezelendő. A világnak ezen a felén elég gyakori emiatt, hogy az emberek egyéni alkalmazkodási pályát követnek.

Láthattuk az előző válság idején is, hogy munkahelyet, szakmát váltottak az emberek, a tulajdonosok átstrukturálták a vállalkozásokat, mert nem bíztak az állami instrukciókban. Ugyanakkor arra is látni példát a világban, hogy amikor a központi hatalom elfeledkezik az emberekről, azok alulról kezdenek szerveződni. Például Belaruszban, ahol egy fuvolatanárnő bukkant fel, és lett kényszerűségből az utcán tiltakozó ellenzék egyik első embere. A belorusz nők az utcán vannak, szembe szállva rohamrendőrökkel. Szerencsés esetben a társadalom meg tudja magát szervezni békésen és hatékonyan.

 

Hogy látja, hova fut ki a válság? Ha tanult az unió a válságból, ez majd a kohézió vagy a szétesés felé nyomja az EU-t?

 

– Az a felismerés, hogy az EU-ban egymásért felelősek vagyunk, márpedig a közös pénzügyi mentőalap ezt fejezi ki, nem teljesen új. Történt hasonló, – noha kényszerből – a görögök esetén 2010-ben, vagy amikor az európai központi bank, az ECB, olasz és spanyol államkötvényeket vásárolt, mikor nem volt ezekre piaci kereslet. Ám az a gyakorlat szembement az akkori joganyaggal, de legalábbis a szürkezónában volt. Most viszont itt a 7 éves költségvetés, és mellé téve a pénzügyi mentőalap terve. Ez utóbbi alapvetően Dél-Európa miatt történt, de a mentőalap mindenkinek jó, aki válságba zuhan.

Ám mind a hétéves pénzügyi keret, mind a mentőcsomag esetében igaz, hogy a nagy és gazdag országok aránytalanul nagy költségeket vállalnak, és ott a közvélemény nem fog elfogadni lazaságot.

Korábban talán nem minden visszaélés érte el a nettó befizető országok társadalmának ingerküszöböt. A görögök azonban roppant sokba kerültek a 2010-es évek elején, és ez sok érzelmet felkorbácsolt akkor.

A lengyel és a magyar jogbizonytalanság, a néhány országban létező, köztük a cseh és a magyar korrupció elfogadhatatlan azoknak, akik a számla zömét fizetik.

A mentőalap és ezzel a számla ráadásul igen nagy, az új tagországok is olyan sokat kaphatnak belőle, amit akárcsak néhány hónapja a legprogresszívebb (értsd: legbaloldalibb) körök és szolidaritás-pártolók sem mertek remélni. Az alap hosszú lejáratából következik, hogy ez nem konjunkturális kérdés, a visszafizetéséhez az európai közösség belső harmóniát fent kell tartani.

Ha a magyar kormány az uniós pénzek eddig szabad, szabados elköltéséhez jobban ragaszkodik, mint hazánk alapvető nemzeti érdekeihez, akkor sok kárt tud tenni az európai integrációban, de még többet a jövőnk ellen.

És ezzel kezdtük beszélgetésünket: a kelet-nyugat közötti pávatánc, a piacgazdasági normákkal szembe menő újra-centralizálás – teljes biztossággal kimondható – zsákutcás politizálás. Eddig is csak igen sajátos okok miatt volt folytatható. 2020 azonban sok mindenben választóvonal. A válságnak lehet olyan hatása, hogy – és én ebben optimista vagyok – a poszt-covid időszak rákényszeríti a politikai szereplőket a stratégiai döntésekre. Rengeteg ma a bizonytalanság a világban a járványon kívül is.

Nem tudjuk, mi lesz az amerikai választás eredménye és annak következménye, nem tudjuk, mi lesz Kínával, az európai és amerikai választásokba való orosz beavatkozásokkal, nem látható világosan, mit hoz a technológiai fejlődés, és milyen biztonsági kockázatokkal és társadalmi veszélyekkel jár az egyébként ígéretes új ipari forradalom.

Ezekben a zavaros időkben az európai egység még fontosabbá válik. A különutak, Sonderwegek egyre kockázatosabbak lesznek. A görögöknek is 30 évig sok mindent elnéztek, aztán nem lett olyan szép a vége. Legyen ez tanulság a mai magyar kormánynak, és az ellenzékben levő szervezeteknek, mozgalmaknak.

 

(A beszélgetés a szeretlekmagyarorszag.hu oldalán jelent meg: https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/bod-peter-akos-a-kormany-takarekosan-es-logikatlanul-kezelte-a-valsagot-de-meg-mindig-nem-keso-megtamogatni-a-munkajukat-elvesztoket/)

Petschnig Mária Zita: Mélyrepülésben

Bekerültünk az unió első öt országába. Igaz, nem akkor és nem úgy, ahogy Orbán Viktor tavaly februárban vizionálta, hogy ti. 2030‑ban Magyarország az unió öt legversenyképesebb és legjobban élhető országa lesz. Az ötöst merőben más dimenzióban értük el: ez év második negyedévében a magyar gazdaság volt az unión belül az ötödik legnagyobb visszaeső. A hivatalos értékelés persze most is talált sikerágat, nevezetesen, hogy még mindig tartani tudtuk az előnyünket az unió átlagához képest. Hm. Igen, kérem szépen, kb. fél százalékponttal kevésbé zuhantunk, mint az unió, aminek adatát a nagy spanyol, olasz, francia, belga bedőlések turbósították fel – persze a magyar 13,5 százalékos eséssel együtt.

Hazai összevetésben ekkora teljesítménycsökkenést az 1995 után mért GDP-ben egyszer sem szenvedtünk még el, sőt – éves összevetésben – a transzformációs válság során sem, pedig akkor, a rendszerváltás hajnalán nagy cégösszeomlások történtek.

 A visszaesés területei

Ágazati bontásban tekintve a pénzügyi, biztosítási területeken kívül mindenütt visszaesett a bruttó hazai termék. Legkevésbé a főként természeti folyamatoktól függő mezőgazdaságban, legnagyobb mértékben a szórakoztatóiparban és a szállítmányozási, raktározási cégeknél. Persze, mert bezárt az ország. Ám arra nincs magyarázat, miért csökkent a szolgáltatások átlagos mértékénél jobban a közigazgatásban, társadalombiztosításban és a védelmi területeken dolgozók teljesítménye – ha csak nem a kormányzati létszámleépítéseknek betudhatóan. Az ipar és ezen belül a feldolgozóipar több mint húszszázalékos zuhanásában meghatározó szerepe lehetett annak a termelési szerkezetnek, amelyet az autóipari egy lábra állás miatt már oly sokan elmarasztaltak, ám aminek a további támogatását az Orbán-kabinet kiemelkedően fontosnak tartja.

A GDP-termelést keresleti oldalról húzó valamennyi tényező bedőlt, a belső fogyasztás, felhalmozás és a külső piacok is. A háztartások vásárlásai több mint nyolc százalékkal zuhantak, ami azért volt különösen éles fordulat, mert a megelőző több mint négy éven át a lakosság pénzkiadásai közel öt százalékkal emelkedtek, meghaladva a GDP termelését. Nem beszélve arról, hogy még ez év első negyedében is tartotta magát ez a polgároknak szimpatikus ütem. A második negyedévi fogyasztászuhanás értékeléséhez csak két adat: még a Bokros-csomag sem váltott ki ekkora mélyrepülést, hasonló mértékű zsugorodást pedig csak a globális válság 2009. évi mélypontján élhettünk meg az elmúlt harminc évben.

A felhalmozás csak öt százalékkal fogyatkozott, noha az annak zömét jelentő állóeszköz-fejlesztések ennek közel a háromszorosával estek vissza. A feltűnő különbségre – mint rendesen – a KSH most sem ad magyarázatot. Feltételezésem szerint a termelés leállása és a piacok befagyása miatt rendkívüli mértékben felhalmozódhattak a készletek – ezek felszívódásában csak reménykedni lehet.

Az export nagyobb mértékben zuhant, mint a tíz évvel ezelőtti világgazdasági válság mélypontján, az import viszont ennél kevésbé, aminek következtében a nettó export nemcsak a GDP-t rontotta, de kb. kilencszázmillió euróval rosszabb külkereskedelmimérleg-egyenleget is hozott létre a félév folyamán, az előző évihez képest.

 A visszaesés okai

Kétségtelen, hogy a GDP zuhanásának fő oka – akárcsak a világgazdaság egészében – a koronavírus-járványra adott reakciók kiváltotta kínálati és keresleti sokk. Ám a hazai mélyrepülést mégsem írhatjuk maradéktalanul ennek a számlájára.

A magyar gazdaság lassulásának jelei már a múlt év végén feltűntek. Kivéve azokat a területeket, amelyeket a lakosság költekezései hajtottak. Az utolsó negyedévben – a nem kevésbé politikai okokból fűtött expanzív kormányzati politika következtében – jelentős jövedelemtöbbletek kerültek ki. Felpörgött a bérkiáramlás, emelkedett a foglalkoztatás (megugrott a szezonálisan külföldön dolgozók száma is), esett a munkanélküliség, a nyugdíjasok rezsiutalványokat és nyugdíjprémiumot kaptak azon túl, hogy visszamenőleg hozzájutottak a nagyobb infláció miatt őket megillető, addig meghitelezett nyugdíjemelésükhöz is. Az alacsony kamatok is vásárlásra ösztönözték a családokat. Volt tehát, ami a háztartások fogyasztását, így a kiskereskedelmet, vendéglátást, szórakoztatóipart a korábbiaknál is jobban pörgette. A termelőágazatok dinamikája ugyanakkor lefelé mutatott, így az iparé és az építőiparé. De az év végére elgyengült a beruházások és az export húzóereje is. Nyilvánvaló, hogy tartósan nem lett volna büntetlenül fenntartható a termelés és a fogyasztás ilyen ellentétes tendenciája.

A világgazdasági konjunktúra lassulására és az uniós források elgyengülő erejére tekintettel valamennyi hazai és külföldi előre jelző a magyar gazdaság három éve tartó 4-5 százalékos növekedésének a megtörését jósolta 2020-ra – csak a kormányprogramban szerepelt változatlanul a négyszázalékos ütem. A lassulásra várakozás ez év első negyedévében vissza is igazolódott: a GDP csak 2,2 százalékkal nőtt az egy évvel korábbi 5,3 százalékkal szemben. Minthogy a járvány miatti leállások az első negyedévnek legföljebb csak az egyhatodát érinthették, az első három hónapban bekövetkezett növekedéslassulást semmiképpen sem írhatjuk a vírus számlájára. Sokkal inkább a növekedés legerősebb tényezőjének, a beruházásoknak a visszaesése okozta a GDP-ütem esését amellett, hogy az export – az import emelkedésével kísérten – stagnált. A beruházások mint távlatos döntések eredményei nem zuhanhattak a járvány megjelenése miatt, de akkor miért estek? Az volt a helyzet, hogy az állóeszköz-fejlesztések üteme már 2019 végére az év eleji dinamika negyedére zsugorodott, ami nagy fordulatot jelentett. Ezen belül az ötven főnél nagyobb cégek beruházásai lényegében már csak stagnáltak, a feldolgozóipariak pedig – a romló piaci kilátások okán – visszaestek. Az idei első, de még inkább a második negyedévi beruházási visszaesésben aztán vastagon megjelent az uniós források – korábbi előrehozott kiszórásuk miatti – elapadása. Ez tükröződött a költségvetésből finanszírozottak húszszázalékos esésében és mindazoknak a termelő ágazatoknak a dinamikacsökkenésében, amelyek fejlesztéseikhez uniós pénzeket is felhasználtak (vízgazdálkodás, építőipar, szállítás, raktározás).

Mindezzel csak arra kívántam rámutatni, hogy a magyar gazdaság növekedési alapjai – a járványtól függetlenül – korántsem voltak olyan erősek, mint amilyennek a kedvező külső konjunktúrának, az uniós ajándékpénzek intenzív bevonásának és a választásokra figyelő expanzív gazdaságpolitikának köszönhetően látszódtak a 2016 utáni 4-5 százalékos bővülési dinamikában. (Itt most nincs lehetőség azokat a strukturális problémákat kifejteni, amelyek adódnak a magyar gazdaság intézményi feltételeinek gyenge versenyképességéből, a munkaerő munkavégző-képességét kondicionáló oktatási, egészségügyi, környezeti feltételek miatti alacsony termelékenységből, valamint a gazdaság duális szerkezetének feszültségeiből. Ezeket egyébként is mind elfedik most a járvány okozta gondok.)

 A kormány szerepe

Mindezeken túlmenően a magyar gazdaság második negyedévi két számjegyű visszaesésében meghatározó szerepet játszott a kormány válságkezelése, pontosabban nem hatékony, úgy is mondhatjuk, hogy téves kezelése. Mert nem a válság okozta mélyrepülés feltartóztatására és nem is a magyar gazdaság versenyképességének távlatos javítására folytak el a százmilliárdok. Kissé megkésve és alapvetően kidolgozatlanul, ám teljes mellszélességgel kérkedve harangozták be április elején a válság legyűrésére szolgáló, a GDP húsz százalékára rugó (9200 md Ft) csomagot, ami Európában akkor a német és a cseh kormány intézkedéseit követően a harmadik legnagyobb válságkezelésre fordított összeget jelentette. Ám pillanatokon belül kiderült, hogy a kormánysegítség ténylegesen ennek csak a töredékét teszi ki. A járvány elleni védekezésre és a gazdaság védelmére kialakított alapokba mindössze 2000 milliárd forintot kapartak össze (a GDP négy százaléka!), a többit „kiszervezték” a bankokra. Márpedig az ideiglenes hiteltörlesztési moratórium, illetve a hitelfelvétel a növekedés szempontjából messze nem egyenértékű a „cash”-sel, viszont garantáltan nem tud segíteni a válságban bajba került rászorultakon. Ők pedig megszaporodtak. Becslésem szerint a második negyedévben kb. 350–400 ezer fő veszíthette el a munkáját. (A munkaügyi statisztikából kivehetően 217 ezer főről volt szó, de ebben nincsenek benne az öt főnél kevesebbet foglalkoztató, kb. 700 ezer vállalkozás adatai.)

Munkanélküliként a negyedév átlagában 357 ezer fő regisztráltatta magát, tudjuk azonban, hogy a tényleges munkanélküliség ennél jóval nagyobb lehetett. Hiszen sokan nem jelentkeznek a foglalkoztatási szolgálatoknál (nincs pénzük odautazni, elveszített fekete v. szürke munkájukról nem akarnak számot adni, munkához jutásban nem reménykednek már stb.), az ő számuk a COVID alatt megszaporodhatott, hiszen a vírus tovább nehezítette az otthonról való kimozdulást és a szolgálatok ügyfélfogadását is. Erről a több százezerre tehető magyar állampolgárról nem vett tudomást a kormány. Márpedig tudjuk, hogy az állásvesztés leginkább a képzettség nélkülieket vagy alacsony végzettségűeket sújtotta, s ráadásul az ország kevésbé fejlett térségeiben. A leginkább rászorulókkal szemben tagadta meg a magát keresztény erkölcsűnek mondó kormány a segítséget. Szemernyit sem változtatott az általa korábban erősen megfaragott szociális rendszeren, sőt, megvágta a közmunkára fordítható pénzeket és a szociálisan érzékenyebb önkormányzatokat is. Vagyis felülről minimális pluszt adott, viszont megsarcolta a lent segíteni tudó önkormányzatokat.

Amit a munka frontján a kabinet tett, az édeskevés. Egyfelől – német mintára hivatkozva – három hónapig bértámogatást nyújtott a csökkentett munkaidőben dolgozóknak (az erre való jelentkezés augusztusban lejárt), másfelől a K+F területeken kutatóknak fizetéskiegészítést adott, ha a járvány érintette őket. Az ITM szerint ezekkel a módszerekkel 226 ezer munkahelyet tudtak megmenteni, ami a teljes foglalkoztatotti kör öt százaléka, míg a németeknél elérte a húsz, az osztrákoknál pedig a harminc százalékot. Ennek az egyetlen, fogyasztást közvetlenül serkentő bércsomagnak a várható ráfordítása nem fogja elérni a GDP fél százalékát sem. Mondhatnánk azt is, hogy bakfitty a háztartások éves szintű kb. 21 ezer milliárd forintos költéséhez képest.

Az Orbán-kormány nem véletlenül volt ilyen smucig, valószínű, Európában a legsmucigabb. Féltette az államháztartást és az államadósságot. Valójában ezek mögött magát. Mert igaz, hogy most az EU eltekint a szigorú költségvetési szabályozástól, de ha később netán vissza kell állni, és rendezni kell a sorokat, az a 2022-es választások előtt nagyon rosszul jönne ki a kormánynak. Másrészt meg a kiszakadt költségvetést, államadósság-növekedést finanszírozni is kell, amihez ki kell lépni a nemzetközi pia­cokra is, ezek „diktátumaiért” pedig Orbán valahogy nem lelkesedik. Így aztán a rászoruló, fogyasztóképes rétegek nem kaptak szinte semmit, és így nem is tudták a fogyasztáson keresztül a GDP-zuhanást feltartóztatni. El is apadtak a költségvetés bevételei – a kiadások elfutása mellett –, vagyis bekövetkezett az, amit Orbán el akart kerülni. Pénzügyminisztere szerint a hiány elérheti az eredetileg előirányzott akár több mint tízszeresét is. Ebben a számban – ami az adósságrátát is meglöki – benne van az is, hogy a költségvetési kifizetések nagy része továbbra is úgy folyt, mintha itt nem lenne semmiféle válság. Mintha nem kellene átgondolni – az erőforrások koncentrációja érdekében – a korábbi kötelezettségvállalásokat, mintha minden mehetne továbbra is úgy, mint a világjárvány megjelenése előtt. A Magyar Közlönyökben megjelent döntések láttán az volt az érzésem, hogy a kormány egyáltalán nem veszi komolyan a válságot, átmeneti felhőátvonulásnak tartja, amikor is a legfőbb szempont az övéinek, támogatóinak, lekötelezettjeinek, oligarcháinak a védelme.

– 249 milliárd forintos alapot képzett a félmilliárd forintnál nagyobb beruházások támogatására – s ehhez elérte Brüsszelnél a korlátlan cégtámogatást. (Na és lehet találgatni, kik fognak ehhez az ingyenpénzhez hozzájutni.)

– Bár a Gazdaságvédelmi Alap felállításakor ágazati programokat ígértek, ebből valahogy csak a turizmusra készült valami. Gondolom én, hogy készült, különben mire szavaztak volna meg 2030-ig szólóan közel 600 milliárd forintot azon túlmenően, hogy már idén is több mint 100 milliárd forintot kiosztottak kastélyprogramokra, szálláshelyfejlesztésekre (nem kérdéses, hogy kiknek az érdekeit szolgálva).

– Több száz milliárd forintot szórtak el a tömeges bevándorlás elleni védekezésre, a katasztrófavédelemre, honvédelmi eszközök vásárlására (hogy jó fiúk legyünk a németeknél és Trump előtt), terrorelhárításra, büntetés-végrehajtásra.

– Hasonló összegek folytak el sportcélokra, úgy, mint mindenféle stadio­nok építésére, sportközpontokra, olimpiai felkészülésre, kiemelt sportegyesületeknek stb.

– A magyar Gazdaságvédelmi Alapból bőségesen jutott a határon túliaknak és az egyházaknak is – beleértve a belarusz és a mexikói templom, valamint a szíriai kereszteslovag-vár felújítását is.

– Könnyen pörögtek ki a milliárdok nemzeti konzultációra, presztízsberuházásokra (Várkapitányság, Liget-projekt), egyéb szívügyekre, mint például a Vadászati Világkiállítás előkészítésére, a Petőfi Irodalmi Múzeum projektjeire, a Lakitelek Alapítvány céljaira.

– S nem utolsósorban a kormánynak esze ágában nem volt legalább felfüggeszteni a magyarok jövőjét rendesen emésztő gigaberuházásokat, mint a Budapest–Belgrád vasút és Paks II. építését. Pedig a járvány elégséges alapul szolgált volna e projektek újragondolására.

A vázlatosan felsoroltakból látható, hogy a kormány sok mindent tett, sokféle elképzelést finanszírozott. Csak éppen a válságot nem kezelte, pontosabban amit tett és amit nem tett, rosszul tette. S mindezt a magyar gazdaság gigantikus visszaesése vissza is igazolta. A legutóbb napvilágot látott – és sokakat kellemetlenül meglepő – adatok részleteiben való kutakodásaink eredményeképpen nem látunk komoly okot arra, hogy a médiu­mokból áradó kormányzati önünneplést indokoltnak tartsuk.

Egyfelől nem vitatható, hogy kivételesen válságos körülmények között a megszokottól lényegbevágóan eltérő utakon kellene járnunk, és sokak számára kedvezőtlen következményekkel járó döntéseket is meg kellene hozni. Másfelől viszont éppen az a leginkább elképesztő, hogy a jelenlegi magyar kormány ilyen körülmények között is változatlanul kitartott korábbi preferenciái és kedvezményezett csoportjainak előnyben részesítése mellett. Ilyen páratlanul mély válság közepette sem volt hajlandó azon a gazdaságpolitikán változtatni, amely eddig is legfeljebb a csalóka látszatok szintjén és leginkább a hozzátartozói­nak körében volt sikeres, miközben felerősítette a szegények és a gazdagok közti különbségeket. A COVID alatt alkalmazott eszközeinek még inkább ez lesz a következménye. Ha minden így folytatódik, akkor tényleg tartósan verhetünk tanyát az első öt ország sorában: a legnagyobb veszteséget elszenvedők élcsoportjában.

(A cikk az Élet és Irodalomban jelent meg 2020. szeptember 11-én: https://www.es.hu/cikk/2020-09-11/petschnig-maria-zita/melyrepulesben.html )

 

Vélemény és javaslat II.

Április 10-én közzétett közös nyilatkozatunkban azt javasoltuk a magyar kormánynak, hogy a koronavírus-járvány nyomán kibontakozó gazdasági válság kezelése során elsősorban közvetlen költségvetési juttatások biztosításával törekedjen a munkahelyek megőrzésére, a kibontakozó szociális válsághelyzet kezelésére és a széleskörű szolidaritás érvényesítésére.

Csak találgatni lehet, hogy a kormány az országoknak Romániától az Egyesült Államokig húzódó konszenzusával ellentétben miért nem a legnehezebb helyzetbe kerülteknek segített. Az eredmény ismert: a térségben a magyar gazdaság esett vissza a legnagyobb mértékben, a második negyedévben 13,6 százalékkal. Mindeközben megugrott az infláció (júliusban megközelítette a 4 százalékot), különösen a létszükségleti cikkek árai nőttek (például az idényáras élelmiszereké 17,1 százalékkal). A dolog természetéből adódóan a visszaesés a legrosszabb helyzetben élőket sújtja a legnagyobb mértékben és bár nem tudhatjuk, milyen változásokra kerül sor az előttünk álló hónapokban, ezeknek a százezreknek a folytatódó nélkülözését és szenvedését már nem lehet meg nem történtté tenni.

A hiányos intézkedések és az ezek következményeként az eltelt időben előállt helyzet szűkíti a kormány, a költségvetés mozgásterét, miközben a járványhelyzet és a gazdasági visszaesés súlyos kihívások elé állítják az országot.

Meggyőződésünk azonban, hogy még ilyen körülmények között is van lehetőség a választásra: a szolidáris, a közösség egészének érdekeit szolgáló válságkezelés vagy a politikai haszonlesést és a magánérdekek kiszolgálását célzó kormányzati politika között.

Az alábbiakban értékeljük az elmúlt hónapok válságkezelését és ismét javaslatokat fogalmazunk meg a gazdaság- és társadalompolitika módosítására:

Az elmúlt hónapok válságkezelésével kapcsolatban a következő észrevételeket fogalmazzuk meg:

1️. A kormány alig költött a munkahelyek megőrzésére, a kisebb cégek és munkavállalóik támogatására. Emiatt tömegesen vesztették el az emberek a munkájukat vagy kénytelenek azóta is jelentősen csökkentett bérekért dolgozni. A munka nélkül maradók egy jelentős része semmilyen támogatást nem kap az államtól.

  1. A válság következtében tömegesen kerülnek a szegénységi küszöb alá eddig stabil megélhetéssel rendelkező állampolgárok. A bevezetett intézkedések közül szinte teljesen hiányoznak a kibontakozó társadalmi válsághelyzetet, a tömeges elszegényedést enyhítő lépések. A szegényebb családoknak érdemi kormányzati segítség nélkül egyszerre kell a munkahelyek elvesztésével, a leépült egészségügyi és szociális rendszer következményeivel küzdeniük.

3️. Eközben a kormány által a válságkezelésre költött összegek jelentős részben néhány rosszul kiválasztott iparágba, illetve gyakran kormányközeli üzletemberek cégeibe kerültek. Ez a forráselosztás egyrészt jelentős korrupciós kockázatokkal jár, másrészt kevéssé alkalmas a teljes gazdaság élénkítésére. Az elhúzódó koronavírus-válság miatt az idegenforgalomba fektetett százmilliárdok más területeken sokkal jobban hasznosulhatnának. Jelentős összegek mentek el teljesen értelmetlen propagandára (pl. a válságkezelő intézkedések reklámjaira, nemzeti konzultációra).

4️. A kormány az elmúlt hónapokban folyamatosan titkolta a válsággal kapcsolatos valódi adatokat: nem adott naprakész tájékoztatást a munkanélküliség alakulásáról, a visszaesés területi és elosztási hatásai, a bércsökkentések mértéke, a bevezetett programok hatásai ma sem ismertek. A jelenlegi adatszolgáltatási rendszer nem alkalmas arra, hogy reálisan megítélhető legyen a válság által sújtott gazdaság állapota, és a különböző társadalmi csoportok helyzetének alakulása.

5️. Az államháztartás hiánya minden bizonnyal lényeges mértékben haladja meg a kormány által korábban prognosztizált 3.8%-os mértéket (a Pénzügyminisztérium ma már 8 százalék feletti hiánnyal számol), és ezzel összhangban az államadóssági ráta további emelkedése várható. A magas hiány nem elsősorban a feltétlenül szükséges, a válságot kezelő kiadások megugrása, hanem a válság miatti bevételkiesés következménye.

A válságkezelés javítása érdekében a következő lépéseket javasoljuk:

1️. A bevezetett bérgarancia program bővítése, hozzáférésének egyszerűsítése és átláthatóvá tétele.

2️. A munkakeresési járadék időtartamának meghosszabbítása 6 hónapra és az aktív munkaerőpiaci programok jelentős megerősítése.

3️. A társadalmi válsághelyzetet és a növekvő szegénységet érdemben és célzottan kezelő programok bevezetése, például a családi pótlék érdemi emelése. A társadalmi válságkezelés az önkormányzatokkal és a civil szervezetekkel partneri viszonyban való megvalósítása.

4️. A rosszul célzott, pazarló és korrupciós kockázatokat tartalmazó támogatási programok kivezetése, a megtakarított források átcsoportosítása az érdemi válságkezelésre. A kis-és közepes vállalkozások támogatása, stabilitásának elősegítése a terhek csökkentésével, az EU támogatásokat felhasználó valós és differenciált fejlesztési programokkal.

5️. A gazdasági és szociális helyzettel kapcsolatos valós és részletes számok rendszeres közzététele átlátható formában. A kormány haladéktalanul alakítson ki egy olyan adatfelvételi és -szolgáltatási rendszert, amely a gazdasági és munkaerőpiaci helyzet alakulását hitelt érdemlően képes bemutatni.

6️.  És végül korábbi állásfoglalásunkkal összhangban hangsúlyozzuk a szolidaritás fontosságát, ami erősíti az összetartozás érzését az egyes társadalmi csoportok között.

A szolidaritás nem merülhet ki egyes ágazatok ötletszerű megadóztatásában és más ágazatok nagymértékű támogatásában. A jelenlegi rendszer nyerteseinek – a társadalom legfelső rétegeinek – érdemi szerepet kell vállalniuk a válságkezelés terheiben.

 

Bihari Péter, Bod Péter Ákos, Chikán Attila, Felcsuti Péter, Győrffy Dóra, Király Júlia, Mellár Tamás, Nagy Zoltán, Oblath Gábor, Palócz Éva, Petschnig Mária Zita, Prinz Dániel, Riecke Werner, Scharle Ágota, Vértes András

Petschnig Mária Zita: Felzárkózásunk és az uniós pénzek

Az uniós pénzek áramoltatásának fő elve ez ideig az volt, hogy a befizetett közös költségvetésből segítsék a gyengébb tagországok felzárkózását a többiekhez. A kiegyenlítettebb teljesítményű gazdaságokkal jobban bővíthető az Unió piaca, és erősebbé, versenyképessé tehető kifelé is a gazdasági övezet, ami mindenki számára kedvező. E kívánatos helyzet eléréséért vállalták a nettó befizető szerepét a gazdagabb országok, amelyek közvetlenül nem, csak a bővülő piaci lehetőségeken keresztül részesülhettek a közös gazdasági tér előnyeiből.

Lemaradó felzárkózásunk

A többi kelet-közép-európai országgal együtt mi is befizetésünket meghaladóan részesültünk az uniós forrásokból, sőt, egy főre számítva a legtöbbet elnyerők közé tartoztunk. Ennek ellenére felzárkózásunk az Unió átlagához majdnem a leglassúbb volt. A csatlakozásunk óta eltelt évek alatt kb. 10 százalékpontot javítottunk, csakhogy – amint az a következő táblázatból kiolvasható – egykori társainknak jóval nagyobb felzárkózást sikerült felmutatniuk.

screenshot-2020-08-12-at-16-53-19.jpg

A számok értékelésénél figyelembe kell vennünk, hogy Románia és Bulgária csak 2007-ben lett tagja az Uniónak, ami hátrányt jelentett számukra a 2004-ben csatlakozottakhoz képest, hiszen ők csak a 2014-2020 közötti ciklusban jutottak teljes értékű tagként az uniós forrásokhoz. Ennek ismeretében különösen gyenge a magyar konvergencia. Az Unió átlagához a 2004-es csatlakozáskor Szlovénia és Csehország állt a legközelebb, és ez 2019-re sem változott. Ám míg akkor a táblázatban számba vett országok között a harmadik helyet foglaltuk el, 2019-re visszacsúsztunk a hetedikre.

Persze adódik a kérdés: mi lehetett az oka a táboron belüli jelentős pozícióvesztésünknek. Röviden az, hogy a politikai, hatalmi szempontok nálunk jóval erőteljesebben befolyásolták a gazdaságpolitikát, mint a többi országban. A kétezres években a választási ciklusokhoz igazodó „húzd meg, ereszd meg” gazdaságpolitika folyt, vagyis a választásokra készülve nagy jövedelemkiengedések történtek (udvarlás a választópolgároknak), amit a felduzzadt államadósság finanszírozási igénye miatt megszorítások követtek – ez volt a jólétnövelés ára. A költségvetési és reáljövedelmi faragások viszont keresleti oldalról visszafogták a növekedést.

Ezt a modellt követte már az első Orbán-kormány is 2000-től, amire Medgyessy Péter osztogatásai csak rátettek, de 2003–2004-ben már vissza kellett fogni a keresletet. 2006-ban Gyurcsány Ferenc radikális áfacsökkentése akkora lyukat vágott a költségvetésben, amire korábban nem volt példa (12 százalékos hiány a GDP százalékában), a visszakozás 2006 második felétől egyértelmű volt. Nagyjából 2008-ra rendeződni látszott a helyzet, ekkor azonban beütött a világgazdasági válság, ami a magyar gazdaság nagyfokú nyitottsága miatt jelentős recessziót (6,7 %) váltott ki.

A kényszerű költségvetési konszolidációk épp azokban az években vágták vissza a növekedés lendületét, amikor a kedvező külső konjunktúra egykori sorstársainknál példátlan lendületű fejlődést hozott.

A Bajnai-kormány gazdaságstabilizációs, konszolidációs intézkedései nyomán 2010-ben már növekedett a magyar gazdaság is, Orbán Viktorék azonban nem ezt az utat folytatták. Unortodox politikájuk 2012-ben újabb recessziót eredményezett (1,5 %), ami a többi országra – Szlovénia kivételével – nem volt jellemző. A piacgazdaság hajtóerőinek háttérbe szorítása, az erőforrások jelentős részének politikai alapú elosztása, a befektetések elmaradása az embertőkébe (oktatás, egészségügy, szociális szféra) – ezekről a területekről inkább tőkekivonás történt – Orbán Viktor regnálása alatt legyengítették a magyar gazdaság növekedési és versenyképességét. A 2017–19 közötti növekedés a kedvező külső konjunktúrán túl az uniós források nagyarányú megelőlegezett bevonásának eredménye, túl azon, hogy a 2018-19-es választásokra készülve fellazították a teljes gazdaságpolitikai eszköztárat.

A következő táblázatból látható, hogy relatív lemaradásunk zöme a 2004. évi csatlakozást követően a világgazdasági válság előtt és közvetlenül utána halmozódott fel. A 2013 utáni növekedési periódusban valamelyest javult a helyzetünk.

screenshot-2020-08-12-at-10-34-27.jpg

Noha az uniós források elosztásánál az országon belüli regionális különbségek kiegyenlítését kellene követni, az egy főre jutó GDP alapján azt látjuk, hogy 2004–2018 között (2019-es adatok még nem állnak rendelkezésre) semmit nem változott a legjobb teljesítményt felmutatók sorrendje. Csak a „periférián” történt némi átrendeződés: Észak-Magyarország lekörözte Dél-Dunántúlt és Észak-Alföldet.

screenshot-2020-08-12-at-10-34-45.jpg

Mindez arra utal, hogy az uniós pénzek sem tudtak karakterisztikus elmozdulást kiváltani a régiók fejlettségi sorrendjében. 2004-ben a legszegényebb körzet a leggazdagabb teljesítményének 40,1 százalékát tette ki, és ez az arány 2018-ra csak 42,5 százalékra javult.

Felzárkózási esélyeink az új uniós költségvetési ciklusban

A koronavírus lényegesen, mondhatjuk gyökeresen megváltoztatta az Unió forrásbevonási és elosztási gyakorlatát és elveit, s adódik a kérdés, ezek után milyen uniós segítségre számíthatunk a 2021–2027 közötti ciklusban.

Bizonytalan időtartamú engedmények

A koronavírus-járvány kiváltotta gazdasági visszaesés ellensúlyozására Brüsszel korábban kőbe vésett szabályokat oldott fel, s ezek nagymértékben megnövelték a kormányok mozgásterét. Már csak ezért sem igaz, amit Orbánék lépten nyomon állítanak, hogy az Uniótól semmiféle segítséget sem kapunk.

  1. Eltörölték azt a szabályt, hogy a költségvetési hiány nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát. Ez félelmetes kardként lebegett a fejünk felett, be nem tartásának következménye, a pénzelvonás miatt. Áprilistól azonban teljes a felmentés, ami büntetlen költségvetési túlköltekezést jelent. Élünk is vele.
  2. Az Unió felfüggesztette a cégek állami támogatásának tilalmát. Pontosabban kisösszegű dotáció eddig is engedélyezett volt, most viszont megszűnt az összegkorlát. Élve e lehetőséggel Szijjártó Péter minisztériuma be is gyűjtött 249 milliárd forintot a költségvetésből (eddig), amiből nagy cégek nagyberuházásait támogatják – vissztehermentesen, követelmények támasztása nélkül. Ugyanez a helyzet azzal a 110 milliárddal is, amit a Magyar Turisztikai Ügynökség spriccel szét cégeknek (ezek a közpénzek azonnal elvesztik közpénz jellegüket).
  3. Elvileg nincs lefektetve, csak gyakorlatilag engedélyezik, amit eddig szigorúan tiltottak: a központi bankok általi közvetlen költségvetési finanszírozást, vagyis a pénznyomtatást.

Nagy kérdés, hogy ezek az engedmények meddig élnek. Örökre kivetíthető új szabályok vagy csak ideiglenesek. Úgy gondolom, amíg nem tér vissza a világgazdaság a korábbi növekedési ciklusba, addig maradnak. 2021-ben mindenképpen, de 2022-re nem vennék mérget. Főleg nem a korlátlan vállalati dotálásra, hisz az piactorzító, a közös piacon belüli tiszta verseny ellenébe hat. Valószínűsíthető, hogy a költségvetési hiányt kordában tartó szabályra fokozatosan térnek vissza, s vele párhuzamosan a jegybanki pénznyomda leállítására is. (A 2022-es szigorítás az Orbán-kormánynak a választások miatt nagyon kellemetlen volna, ezért is próbálják védeni a hiány és az adósság elfutását – más kérdés, hogy ostobán.)

Források az új uniós költségvetésben

Nagy-Britannia kilépésével az Unió költségvetése megcsappan, de hogy ne legyen nagy kiesés, a befizetéseket megemelték. Így lehetséges, hogy a 2014–2020 közötti 1082,3 milliárd eurós keret csak 1074,4 milliárdra mérséklődik. Ebből a keretből mi minden ágon kevesebbet kapunk.

screenshot-2020-08-12-at-16-53-36.jpg

A felzárkózást segítő alapokból 15 százalékkal kevesebb jut, mint a most lejáró ciklusban, ezt a javasolt 24 százalékos csökkentéssel szemben érte el Orbán Viktor – a szegénységünkre hivatkozva. (A többletpénzt ő 3 milliárd euróra tette, valójában ez csak 2,1 milliárd.) Hogy a felhasználható keretünk mégis 30 százalékkal, 50 milliárd euró fölé növekszik, annak köszönhető, amit Brüsszel még sosem tett: elfogadtatott (az Unió hitelfelvételéből!) egy 750 milliárd eurós Helyreállítási Alapot (Next Generation EU), amiből 390 milliárd ingyen pénz lesz, 360 milliárdot pedig olcsó hitelek formájában helyeznek ki. Ebből kaphatunk mi is 6,1 milliárdot vissztehermentesen és kb. 10 milliárdot hitelként.

A „brüsszeli bürokraták” koronavírus-járványra adott rugalmas alkalmazkodásának, radikális szemléletváltásának és merész bevállalásának köszönhetően – amely a Helyreállítási Alapot létrehozta – az Uniótól kapott forrásaink soha nem látott mértékben szaporodnak. Noha a befizetési kötelezettségeink is nőnek, még így is kb. 4 milliárd euróval több nettó forrással rendelkezünk majd, mint az előző ciklusban.

A „jogállamiság” mint lehetőségkorlát

Hogy megnövekedett lehetőségeinkkel mennyire tudunk élni, az nagymértékben függ attól, hogy a pénzek elosztásánál, felhasználásának ellenőrzésekor milyen szigorral veszik figyelembe a jogállamisági kritériumot. Az Európa Tanács  július 21-i csúcstalálkozóján történtekre és az utána elhangzott nyilatkozatokra gondolva az a benyomásom, hogy ezúttal Orbán Viktor pávatánca nem lesz elégséges. Feltételezésemet a következőkre alapozom:

  1. Az állam és kormányfők csúcstalálkozóján elfogadott döntések közt megfogalmazódott: „Az Európai Tanács aláhúzza a jogállamiság tiszteletben tartásának fontosságát”. (Ezt Orbán Viktor is aláírta, noha a magyar parlament az ellenkezőjére adott neki felhatalmazást.)
  2. Ugyanitt, ugyanekkor eldöntötték, hogy kidolgozzák az EU érdekeit védő jogállamisági kritériumrendszert és alkalmazásának mechanizmusát, amit minősített többséggel (15 tagállam, amely az Unió lakosságának 65 százalékát képviseli) léptetnek életbe. Angela Merkel és Ursula von der Leyen azt nyilatkozta, hogy ehhez elég lesz átdolgozni a 2018-ban kialakított rendszert. Véleményüket a többség elfogadta – szemben a magyar állásponttal, amely teljesen új szisztéma kialakítását követelte.

Ha a lefektetett kritériumok szerint az Európai Bizottság jogsértést állapít meg, tájékoztatja az érintett tagállamot, amely ha egy hónapon belül nem korrigál, az EB javasolja az Európai Tanácsnak a pénzcsapok elzárását, az utalások felfüggesztését, vagyis a szankcionálást. Ezt a Tanácsban csak minősített többséggel utasíthatják vissza. (Adott esetben ennek eléréséhez Orbánnak Lengyelországon túl még további 13 tagállamot kellene megnyernie, amire kevés esély látszik.)

  1. Július 23-án az Európai Parlament jelentős módosításokat kért a két nappal korábban az Európai Tanácsban elfogadottakat illetően. Többek közt azért, mert nem látott elég garanciát arra, hogy a jogállamiságot sértő országnál csökkentik az uniós kifizetéseket. Az Európai Parlament elnöke, David Sassoli nyilatkozta ekkor, hogy az Unió nem pénzautomata, és a Parlament csak akkor szavazza meg az új költségvetést és a Helyreállítási Alapot, ha garanciát lát arra, hogy a pénzek elköltése a jogállamiság szabályainak betartásához kötött.
  2. Orbánt nem védi az Unió 7-es cikkely szerinti eljárásának esetleges kedvező kimenetele sem, mert attól függetlenül is kaphat büntetést a jogállamiság sérelme miatt.

Ezért nyilatkozta Orbán Viktor az uniós csúcsról hazatérve – miután kidicsekedte magát –, hogy most csak csatát nyert, a háború még hátra van.

Nekünk meg már nagyon elegünk van az állítólag értünk folyó csatákból és háborúkból, amelyek valójában Orbán és környezetének hatalmi/pénzügyi érdekeit szolgálják – a köz rovására. Jobb volna békésen helyreállítani jogállamunkat.

 (Az esszé a Liget Műhely oldalán jelent meg: https://ligetmuhely.com/liget/felzarkozasunk-es-az-unios-penzek/)

Petschnig Mária Zita: Hogy is állunk?

Az április 30-val lezárt konvergencia-programban, amelyet a kormány az Európai Bizottságnak benyújtott (ez évi rendes kötelezettségünk), a pénzügyminisztérium az idei évre három százalékos visszaeséssel számolt, azzal a feltételezéssel, hogy „a március 23. és április 30. közötti mélypontot – a kormány intézkedéseinek köszönhetően – ismét konjunkturális élénkülés váltja fel.” (7. o.). Vagyis, hogy a járvány a második negyedévben véget ér. A jövő évi költségvetés is erre épült.

Szerintem meg a koronavírus kiváltotta gazdasági válság akkor fog véget érni, ha már lesz vakcina, és legalább a fél világot beoltották.

Ami eddig történt Európában és hazánkban is, az a járvány csillapodása, majd a nyitások után, az újraéledése – amint ez várható volt. A kimutatott új megbetegedések száma nálunk június közepétől már egyszámjegyűre esett, július közepétől azonban kétszámjegyűvé vált – mintha most május elején járnánk. Valószínű, lesz még rosszabb is a helyzet. Egyrészt, mert a magyar lakosság már elfeledte azokat riasztó olaszországi képeket, amelyek sokkoló hatása komoly megrázkódtatást és szabálykövetést váltott ki. Ma mintha minden rendben lenne, ezért sokkal, de sokkal könnyelműbben viselkednek az emberek. Másrészt, mert a főtörzs egyre takarékoskodik a korlátozásokkal, sőt, nagy valószínűséggel korántsem fognak visszatérni a korábbi szigorhoz, a közösségi terek rendszeres és gyakori fertőtlenítésére pedig nincs forrás. (Pontosabban erre nincs, másra van!)

Augusztus közepén az látható, hogy elszállt a reménye annak, amire a költségvetés is alapozódott. Annál is inkább, mert a második negyedévi előzetes GDP adat 13,6 százalékos zuhanást jelzett.

Ekkora mélyrepülésre a rendszerváltás hajnalán, a kilencvenes évek elejének nagy összeomlásaikor sem volt példa. Forintban számolva, becsülhetően a 2017 végi szintre estünk vissza.

A hivatalos értékelésben azonban semmi megrendülés nincs, sőt, nagy az elégedettség, mondván, tartani tudjuk az előnyünket az unióhoz, mert a 27-ek átlagában nagyobb, 15 százalékos recesszió mutatkozott. Eddig úgy tudtuk, hogy leginkább a német régióktól függ a magyar gazdaság, és hozzájuk is kívánunk felzárkózni. Az ő adataik viszont jobbak a mienknél, mert Németországban és Ausztriában csak tíz százalék körüli esést regisztráltak. Ha pedig azt vesszük, hogy egy lakosra számítva, milyen nagy volt a vírus hatása, akkor megállapíthatjuk, hogy mi – hozzájuk és más európai országhoz képest is – nagyon is megúsztuk a pandémiát.

Ezzel szemben, visszaesésünk megegyezik a franciákéval, akiket több mint hatszor jobban sújtott a járvány, és meghaladja Olaszországét is, ahol egy főre számítva, több mint nyolcszor több volt a megbetegedés.

376322.png

A KSH a GDP visszaesésének összetevőit még nem részletezte, de a rendelkezésre álló adatok alapján, becsülhetően az ipar több mint 20 százalékkal zsugorodhatott, az építőipar – amely sok helyütt nem állt le – több mint tíz százalékkal, hasonlóan a szolgáltató szektor bruttó hazai termékéhez. Azt gondolom, hogy a feltűnően nagy termelészuhanásban nemcsak a vírus miatti korlátozások játszottak szerepet, bár meghatározó hatásuk vitathatatlan. Állításomat két oldalról támasztanám alá.

Egyfelől a magyar gazdaság növekedési lendülete már az első negyedévben megtört: az előző évi 4,9-ről 2,2 százalékra lassult, pedig a járvány miatti korlátozások csak március második felében léptek életbe. (A kormány március 11-én hirdette ki a vészhelyzetet.) Az unióban ekkor még 11 ország növekedést tudott felmutatni, négyen jobbak is voltak a magyar dinamikánál. Lendületünk megtörése a beruházások visszaesésének volt a következménye, amely az egy évvel korábbi, 23 százalékos emelkedésből két százalékos esésbe váltott. A beruházások hosszú távú döntések eredményei, s nem azért csökkentek, mert a befektetők meglátták: jaj, járvány van, el kell halasztani a fejlesztéseket. A beruházási lendület egyébként már 2019 utolsó negyedévében is számottevően csökkent. Az első negyedéves visszaesést pedig jelesül a jórészt uniós pénzekből finanszírozott költségvetési fejlesztések 17 százalékos zuhanása váltotta ki. Nagy valószínűséggel, ez a tendencia folytatódott az év második negyedévében is.

Ha nem lettek volna az első negyedévben – még az előző év végének örökségeként – feltuningolva a háztartások jövedelmei, akkor nem emelkedtek volna a háztartások fogyasztási kiadásai az előző évivel azonosan magas, a termelést jóval meghaladó ütemben. Lényegében az öt százalékos fogyasztásnövekedés leplezte el a magyar gazdaság növekedésének erősebb megtörését az első negyedévben.

Másfelől a kormány gazdaságpolitikája nemcsak késve, de ostobán alkalmazkodott a pandémia teremtette helyzethez. Csak április elején állították fel a gazdaságvédelmi alapot, ami sok mindenre szolgált, csak a nevét nem szolgálta meg. A kormány által a GDP 20 százalékára taksált intézkedések közül érdemi segítséget a megkésve, zavarosan, majd átdolgozva és csak rövid ideig érvényesített úgynevezett kurzarbeit rendszer jelentette, amely a GDP fél százalékát sem tette ki. Noha tudjuk, hogy a válság akkor lendül át a mélypontján, amikor megindul a lakosság fogyasztása, ezt támogatni a kormány teljes mellszélességgel ellenállt. A munkaalapú társadalom építésének ideológiájára hivatkozva, sodorta háztartások tömegét nyomorba, illetve késztette tartalékaik felélésére. Most érzi, hogy nem feszítheti tovább a húrt, ezért fog a végsőkig ellenállni a termelés korlátozásának, aminek árát a betegek és a halottak fogják megfizetni.

A rekordmértékű GDP-visszaesésben igenis benne van az a kormánypolitika, amely nem kompenzálta a háztartások kieső bevételeit (több országgal ellentétben, nem engedte ki a jövedelmeket), viszont a beruházókat, ezen belül is eminensen a nagy cégeket preferálta. Ám, hogy a felmutatott beruházási pénzekből tényleges, növekedést serkentő fejlesztés legyen, ahhoz idő kell. Leghamarabb 2021-ben érzékelhetünk belőle valamit.

A kormány ostoba politikája megnyilvánult abban is, ahogy egyrészt számolatlanul (elszámolatlanul) szórta a pénzeket a járvány elleni védekezés alapjából túlfinanszírozott, mennyiségileg fölöslegesen vásárolt, nem egyszer kétes minőségű eszközökre. Másrészt effektív költekezéséből az volt kiolvasható, mintha egyáltalán nem venne tudomást a világjárvány kiváltotta új helyzetről. Szó nem volt a válság megoldására koncentráló politikáról, erőforrás-átcsoportosításról, -felhasználásról. A pénzek ugyanúgy folytak tovább, mint annak előtte, jövőt emésztő beruházásokra (Paks II-re, Budapest-Belgrád vasútra), presztízsügyekre, a NER privilegizált céljaira és célcsoportjaira (várbeli és egyéb kulturális építkezések, egyházak, határon túliak, sportcélok finanszírozása, értelmetlen kormányzati kommunikáció, újabb kormányhivatalok felállítása, NER-barát turizmusfejlesztés stb.). Minthogy a kormány a legnagyobb szükség esetén sem kapott észbe, nincs okunk attól tartani, hogy a magatartásán változtatni fog, ami nekik jó – de elég nagy baj az országnak. Sajnos.

És az infláció

Ebben a hónapban még egy, közel sem kívánatos rekordot is felállított a magyar gazdaság: a KSH által 3,8 százalékra mért inflációt. Az unió több országában ezzel szemben, a recesszió kiváltotta keresletszűkülés okán is esik az árszínvonal, az unió átlagában csak egy százalékos drágulás mutatkozott az első félévben (a hazai áremelkedés kevesebb, mint egyharmada). A hazai inflációfelfutás belső okai közül csak két körülményre utalnék. Egyrészt a költségvetés adóéhségére, másrészt arra, hogy a bezártság utáni élet újraindulásakor a veszteségeket szenvedő vállalkozók ceruzáik erősebb megnyomásával próbálják a jövedelem-kiesésüket pótolni.

Az MNB június végén kiadott prognózisát (GDP 0,3-2 százalékos növekedés, infláció 3,2-3,3 százalék) még a KSH által kimutatott élet is át fogja írni.

Nem állunk jól.

(A cikk a HírKlikk.hu oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/kozelet/hogy-is-allunk/368173/)

Mellár Tamás: A magyar válság valami egészen más, vagy mégsem?

Pillanatfelvétel a KSH-adatok alapján

“Kutya nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem ösmeri az igazságot.”

(Esterházy Péter: Harmonia Caelestis)

 

 

Most, 2020 augusztus elején még igen kevés adat áll rendelkezésre ahhoz, hogy képet alkossunk a tavasszal elindult gazdasági válságról, amelyet a vírus-járvány idézett elő. Éppen ezért nem is törekszem semmilyen összkép megalkotására, pusztán megpróbálok néhány friss adatot értelmezni, amely az elmúlt hetekben látott napvilágot a Központi Statisztikai Hivatal közleményeiben.

A GDP növekedési ütemére vonatkozóan csak az első negyedévről van hivatalos adat, mely szerint 2,2 százalékos volt a bővülés a megelőző év első negyedévéhez képest. Itt tehát még nem volt érzékelhető a válság. A második negyedév tekintetében csak különféle előrejelzésekre hagyatkozhatunk, amelyek azonban igen jelentős, akár 5–10 százalékos visszaesést is elképzelhetőnek tartanak. S nem csak az ellenzéki szakértők ilyen pesszimisták, hanem a Pénzügyminisztérium is, hiszen néhány nappal ezelőtt közölte Varga Mihály miniszter úr a sajtóval, hogy ők éves szinten már nem három, hanem öt százalékos visszaeséssel számolnak. Ebből pedig elég nyilvánvalóan következik, hogy igen komoly (öt százaléknál nagyobb) második negyedéves visszaesésre számítanak a gazdaságpolitika irányítói is. Egyébként ezt támasztják alá az ágazati termelési adatok is: májusban az előző év azonos időszakához képest az ipari termelés 30 százalékkal, az építőipari termelés pedig 20 százalékkal volt alacsonyabb. A békeidőben húzóágazatnak számító járműgyártás termelési értéke pedig májusban a felére zsugorodott.

A foglalkoztatásra vonatkozóan már vannak hivatalos számok júniusra is. Eszerint 4 millió 457 ezer főnek volt állása. Ez 58 ezer fővel több, mint amit egy hónappal korábban, májusban regisztráltak, s csak 38 ezer fővel marad el az egy évvel korábbi (2019-es) 4 millió 495 ezer fős értéktől. A két júniusi foglalkoztatási számból igen határozottan kiviláglik, hogy a foglalkoztatás szinte változatlan maradt, hiszen csak elenyésző mértékben, kevesebb, mint egy százalékkal csökkent. Tehát megvalósulni látszik Orbán Viktor miniszterelnök ígérete, amely szerint annyi munkahelyet teremtünk, mint amennyit a vírus-járvány elpusztít. Igaz, hogy a munkanélküliek száma a KSH kimutatása szerint áprilistól júniusig 58 ezer 700 fővel emelkedett az előző év azonos időszakához képest, de ez igazán nem számottevő emelkedés, különösen nem nemzetközi összehasonlításban. A munkanélküliségi ráta ugyan emelkedett 1,3 százalékponttal, de még így is csak 4,6 százalék és nem 8–10 százalék, mint az Európai Unió több országában.

Látszólag tehát minden rendben a foglalkoztatási és munkanélküliségi számokkal. Ha azonban összevetjük ezeket a számokat a nagymértékű termelés visszaeséssel, akkor nem igen tudunk közgazdaságilag megalapozott magyarázatot adni az adatok széttartására. Mert ha igaz mind a két adatsor, akkor abból az következik, hogy jelentősen csökkent a termelékenység, szám szerint legalább 5-10 százalékkal. Márpedig ez igen szokatlan, hiszen a válság időszakában nem csökkenni, hanem növekedni szokott a termelékenység, éppen amiatt, hogy az alacsony termelékenységű munkavállalók és cégek esnek elsőként áldozatául a csökkenő összkeresletnek. Hatványozottan igaznak kellene ennek lennie a vírus-járvány esetében, ahol a turizmus és vendéglátás teljesítménye esett vissza a legerőteljesebben, tehát olyan ágazatok, ahol a termelékenység - a szolgáltatások természetéből következően - igen alacsony.

Ezért aztán felmerülhet az emberben, hogy a KSH által generált foglalkoztatási számok talán nem is a lényeget ragadják meg. Mert beleszámítanak a foglalkoztatásba mindenféle nem produktív munkát is: a közmunkásokat, a katonákat, a diákok nyári munkáját az önkormányzatoknál, a külföldön munkát vállalókat. A részletes adatok hiányában csak találgathatunk, hogy honnan is származhat az 58 ezer fős foglalkoztatás bővülés májusról júniusra, miközben az ipari termelés majd egyharmaddal csökkent májusban.

Továbbnézve a legfrissebb adatokat, azt látjuk, hogy a bruttó átlagkeresetek 2020 májusában 398 ezer 800 forintra emelkedtek. Ez 9,4 százalékos emelkedést jelent az egy évvel korábbi értékhez képest. A január–májusi időszakot tekintve 390 ezer forintos bruttó átlagkereseteket láthatunk, ami 8,8 százalékkal magasabb, mint az egy évvel korábban mért érték. A nettó átlagkeresetek is hajszálpontosan ugyanilyen mértékben, tehát 8,8 százalékkal bővültek ez év első öt hónapjában. A Statisztikai Hivatal gyorsjelentése szerint a reálkeresetek 5,1 százalékkal emelkedtek az előző év bázisához viszonyítva. A reálkeresetek meghatározásához az illetékesek 3,5 százalékos fogyasztói áremelkedéssel számoltak. Nos, a számok itt is nagyon szépek és egyúttal ismét csak gondolkodásra késztetnek. Mindjárt az első kérdés: miként lehet az, hogy a válság kellős közepén, amikor 20–30 százalékos termelés visszaeséseket mérnek a fontos ágazatokban, a keresetek úgy nőnek, mint a legjobb konjunkturális időszakokban? Vajon mi magyarázza ezt a sajátos, csak a magyar gazdaságra jellemző, jelenséget? Erre az unortodox-jelenségre, vagy inkább tündérmesére, talán csak az MNB elnöke tudná megadni a magyarázatot.

Annyit azonban megállapíthatunk, hogy az 5 százalék feletti reálkereset növekedés azt is jelenti, hogy a csökkenő GDP-tortából a munkavállalók egyre nagyobb részt kapnak, a vállalkozók és az állam rovására. Ez önmagában nem lenne rossz, csak ez a növekedés nincs összhangban a termelékenység alakulásával, nevezetesen annak romlásával. Nem látszik tehát a vállalkozások számára az ösztönző erő, hogy miért alkalmazzanak alacsony és romló termelékenységű dolgozókat, egyre drágábban, miközben az ő profitrészesedésük jelentősen csökken az GDP-ből.

Persze itt is van kézenfekvő magyarázat, mégpedig az, hogy valószínűleg nem is annyi az átlagbér növekedés, mint amennyit a KSH kimutat, mert az adatfelvétel során nem veszi figyelembe az öt fő alatti vállalkozásokat, ahol alacsonyak a keresetek és ráadásul azok nem is nőnek dinamikusan. Továbbá az is felvethető, hogy a fogyasztói árak növekedése sem annyi, mint amit kimutat a Hivatal, mert két évvel korábbi fogyasztó kosarat használ a becslésnél és így sok esetben olyan termék-reprezentánsokat figyel meg, amelyek már elavultak és ezért az áruk nem emelkedik, hanem inkább csökken. Ezek aztán kompenzálják az élelmiszerek árának jelentős, 20 százalék körüli növekedését, amely pedig igen erősen érinti az átlag- (és pláne a medián) keresetű munkavállalókat.

No de, vajon mit csinálnak a dolgozók a jelentősen emelkedő reálkeresetükkel? Ha azt gondoljuk, hogy gyorsan elköltik, akkor tévedünk. Ugyanis ez év májusában a kiskereskedelmi forgalom 2,1 százalékkal csökkent az előző évi értékhez képest, dacára a 9,4 százalékos keresetnövekedésnek. A január–május közötti időszak már valamivel szebb képet mutat, itt a kiskereskedelmi forgalom már nem csökkent, hanem 1,5 százalékkal emelkedett a megelőző évhez képest. De ez még mindig kevés, a keresetek dinamikus emelkedéséhez képest. Persze másra is lehet költeni a pénzt, például szolgáltatásokra, vagy tartós fogyasztási javakra. Sajnálatos módon, azonban egyik említett területen sem történt bővülés (sőt!), tehát nem marad más, mint a megtakarítás. S ezzel ismét csak a gazdasági kuriózumok tárházát bővítjük, mert ugyancsak szokatlan az, hogy a válság időszakában a bérből és fizetésből élők jelentős megtakarításokat eszközölnének.

Én magam több évtizede már, hogy statisztikai adatokat használok, sőt, volt egy rövid időszak, amikor az adatok előállításáért is felelős voltam. Ezért jól tudom, hogy tökéletesen pontos adatok nincsenek, s azt is tudom, hogy minél közelebb vagyunk időben a gazdasági eseményekhez, annál kevesebb releváns információval rendelkezünk, tehát annál pontatlanabbak a számaink. Az információhiány és a módszertani nehézségek ellenére, azonban a statisztikai adatszolgáltatók mindig törekedtek arra, hogy a legvalószínűbb történetet vázolják fel, és ennek megfelelően egy konzisztens adatrendszert adjanak a felhasználók számára. Most ez egyáltalán nem fedezhető fel a Központi Statisztikai Hivatal által közzétett adatokból, sokkal inkább az látszik, hogy a Hivatal minden áron meg akar felelni a kormányzati elvárásoknak. A közzétett makroadatokból nem derül ki, hogy mi is történik velünk 2020-ban: gazdasági válság van második negyedévében, vagy tovább folytatódik a konjunktúra? Avagy a közismert vicc poénjával szólva: operálunk, vagy boncolunk. S ennek eldöntése már csak azért is rendkívül fontos volna, mert a kialakult helyzetet jellemző számokhoz kellene szabni a gazdaságpolitikai intézkedéscsomagot és nem fordítva: a tervbe vett intézkedéscsomaghoz a makro-számokat.

 (A cikk a HírKlikk oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/kozelet/a-magyar-valsag-valami-egeszen-mas-vagy-megsem-pillanatfelvetel-a-ksh-adatok-alapjan/367781)

süti beállítások módosítása