Orbán Viktor tudhatta, mit jelent a járvány, mert az tavaly decemberben és januárban már tombolt Délkelet-Ázsiában. Tudhatta, hogy a feltartóztatásához milyen védekezési eszközökre van szükség: maszkokra, tesztekre, fertőtlenítőszerekre, védőruházatra, immunerősítő gyógyszerekre. Tudhatta, hogy a gyógykezeléshez oxigénpalackok és lélegeztetőgépek kellenek, és kórházi ágykapacitások – megfelelő személyzettel. Tudhatta, hogy a járvány januárban átjutott Európába is, és tudhatta, hogy előbb-utóbb minket is el fog érni. Tudhatta, hogy a vírus egyik országból a másikba behurcolással kerül át, tudhatta, hogy ennek esélyét miként lehet mérsékelni: szűréssel, szűréssel valamennyi külföldről belépő esetében.
Tudhatta, hogy milyen állapotban éri el a járvány a hazai egészségügyet: orvosok, egészségügyi kiszolgálószemélyzet hiányában és leromlott eszközállománnyal. Tudhatta, hogy ennek az egészségügynek nagy kihívás lesz a vírus elleni küzdelem, hogy azt nagy összegekkel kell megtámogatni.
Tudhatta, hogy az egészségvédelem gazdaságvédelem is. Tudhatta, hogy a magyar gazdaság a maga extra nyitottságával a legveszélyeztetettebbek közt van a világjárvány kiváltotta világgazdasági védekezés következményeit illetően. Tudhatta, hogy az utóbbi években erősen beépültünk abba a globalizált világba, amelynek szövetét a járvány felszaggatja. Tudhatta, hogy ez nemcsak az áru- és tőkekapcsolatokat, de a szolgáltatási szektort is érinti. Tudhatta, ha mástól nem, Ráhel lányától, hogy a turizmus a kapcsolódó területekkel együtt több mint a 10 százalékát adja a bruttó hazai terméknek. Tudhatta, hogy az uniós forrásokat a 2014–2020-as ciklus vége előtt már túlszívatta, hogy több ingyen pénz Brüsszeltől nem tud jönni, vagyis az extra növekedési erő is elgyengül.
Mindennek tudatában mégsem ezen követelményeknek és feltételeknek megfelelően vezette az országot. Nem az országot, az országlakókat védte, hanem a költségvetési forrásokat a járványtól. Azokat a költségvetési forrásokat, amelyekkel úgy bánik, mintha a sajátja volnának, meg akarta menteni a koronavírustól. Nem vett időben, a válság kitörése előtti kegyelmi időben védőfelszereléseket, maszkokat, teszteket, fertőtlenítőszereket, lélegeztetőgépeket. Helyette törzsfőnök asszonya azt bírta állítani, hogy arcmaszkot egészséges embernek nem kell hordania. De honnan tudja a polgár, hogy egészséges-e, amikor ez a dög vírus a tünetmenteseken keresztül is fertőz? Ja, ha lett volna teszt, és teszteltek volna, akkor tudhatta volna. De a tesztelésről is le lettek beszélve és haza lettek küldve még a betegséggyanúsak is – a hozzájuk tartozókkal együtt. Nem teszteltek a határokon se. Már rég kitört Európa-szerte is a járvány, amikor nálunk a határok simán átjárhatók voltak, még lázat sem mértek. Hetente többször leszálltak Ferihegyen a kínai és a dél-koreai gépek – mintha mi sem történt volna.
A tesztelés tekintetében még ma is hihetetlenül gyenge arányt mutatunk a lakosság lélekszámához képest. Ausztriában például a mienknek több mint négyszerese ez a mutató. A kontaktok nincsenek szűrve, a betegeket szűrés nélkül küldik haza az ágyakat felszabadítandó, az orvosokat, ápolókat nem szűrik teljes körűen, a gyógyszerészeket egyáltalán nem. Nem véletlen, hogy az egészségügyben dolgozók egy része is megfertőződött – megfelelő védőfelszerelés hiányában. Ja, hogy a jó teszt drága, igen, de egyrészt az emberi egészség még drágább, másrészt most már persze mindennek iszonyúan felment az ára, különösen az USA keresletének berobbanásával.
Orbán tudta, hogy Kínában kórházakat kellett építeni, tudta, hogy milyen áldatlan állapotok hatalmasodtak el Olaszországban a felkészületlenség miatt. Tudta, hogy milyen figyelmeztetést tett le az asztalra március elején az Orvosi Kamara, de azt politikai akciónak minősítve lesöpörte. Januárban még a kórházak tavalyi adósságának kifizetése fölött alkudoztak, mert nem akarták elismerni azt a követelést, amit egyébként az intézmények azért halmoztak fel (és halmoznak fel évről évre), mert az államháztartástól nem kapják meg a normál működésük fenntartásához szükséges forrásokat. Vagyis a beszállítóknak való tartozás az állam szűkmarkúságának hibájából keletkezik – a betegek gyógyítása érdekében (pedig, tegyük hozzá, a betegellátásból a kezeltek hozzátartozói is kiveszik a részüket). Igaz, február közepén a Fővárosi Önkormányzat kapott 2 milliárd forintot és 19 kerület is 8,4 milliárdot arra, hogy fessék ki az egészségügyi intézményeket. Patyomkin mai magyar utódja, Orbán rendelte el, ezzel vélve megoldhatónak az egészségügyben felhalmozódott gondokat...
Mire mentek a pénzek?
Átnézve ez év februárjától a Magyar Közlönyökben megjelent kormányzati döntéseket, március 11-ig, a vészhelyzet fennállásának kihirdetéséig, nyomát nem találni a világjárványra való felkészülésnek. Ehelyett folytatódtak a költségvetésen belüli átcsoportosítások, a Maradványelszámolási alapból, a Rendkívüli kormányzati intézkedések alapjából és a Beruházási tartalékalapból, ami simán a tartalékok felélését jelezte – más tételek átcsoportosításain túlmenően. Mire is? Minisztériumok igazgatásai kaptak milliárdokat, a határon túliakról gondoskodó Bethlen Gábor Alapot is rendesen töltögették amellett, hogy mintegy 3,3 milliárd forintot osztogattak szét a világ magyarjainak a Nemzeti Összetartás Évének címe alatt. Ugyanerre hivatkozva juttattak 7 milliárdot a NER-hez közelálló intézményeknek (Irodalmi Múzeum, Közép- és Kelet-európai Történelmi és Társadalmi Kutatások Közalapítvány, Trianon Múzeum Alapítvány, Veritas Történelmi Kutató Intézet, Nemzeti Színház stb.), amelyektől vélhetően elvárható a megfelelő felkészülés Trianon századik évfordulójára. Olyan sportrendezvények kaptak szintén milliárdokat, amelyek azután rendre mind elmaradtak, mint például a labdarugó Eb (3,8 Md forint). A február 18-i közlöny szerint csak sportberuházásokra 14,4 milliárd forintot csoportosítottak át. A Puskás Aréna ez évi fenntartására is ekkor engedélyeztek 1,9 milliárd forintot a következő indoklással: „A Kormány egyetért azzal, hogy a Puskás Arénának mint a nemzet stadionjának üzemeltetése és működtetése zavartalanul magas szinten történjen” (1049/2020. II.18. Kormányhatározat). Néhány héttel később az Arénát be kellett zárni, úgyhogy az elmaradt rendezvényekkel együtt itt is van megtakarítás. Vajon mi lesz ezekkel a pénzekkel? Biztos, hogy nem tudjuk majd nyomon követni, noha a mi pénzünkről lenne szó.
Olyan döntések születtek, mintha az élet normálisan folyt volna, és semmi veszély nem leselkedett volna rá. Mintha láthatóan a kormánynak nem lett volna más gondja, mint hogy melyik hűbéresének mire mennyit adjon. Így például eldöntötték, hogy a bécsi magyar nagykövetséget majd fel kell újítani, és ennek idei előkészítésére félmilliárdot utaltak ki. Vagy az unión belüli és a harmadik országokban folyó borpromóció támogatására 2 millió eurót folyósítottak, aztán 2023-ig ugyanerre, ugyanebben a körben 12 millió euróra szóló ígérvényt tettek. A Terrorelhárítási Központ műveleti komplexumának megvalósítására ebben az évben 3,5 milliárd forintot szántak, jövőre pedig további 2 milliárdot.
De a vészhelyzet kihirdetése után is születtek erősen megkérdőjelezhető döntések, amelyeket nyugodtan el lehetett volna halasztani tekintettel a rendkívüli állapotokra. Ilyennek gondolom az Eifel Műhelyház és Próbacentrum, Operaház beruházására kiutalt 4,6 milliárd forintot, a zalaegerszegi sport- és rekreációs központra, a sóstói szállodaépítésre (1,4 Md), az egyházi beruházásokra (6,7 Md) és a győri állatkert felújítására (0,9 Md) fordítottakat. De mindez eltörpült a tömeges bevándorlás elleni védekezésre engedélyezett további 38 milliárd forinthoz képest.
Ha jól számoltam, két és fél hónap alatt sportcélokra 29,2 milliárdról, egyházi intézményeknek 10,6 milliárdról, a határon túliaknak 5,7 milliárdról döntöttek, és a nemzet lelkületének gondozására is jutott majdnem 10 milliárd forint. Mindezek ismeretében értékelhető, hogy ugyanezen idő alatt az egészségügyre megszavazott összegek 44 milliárd forintot tettek ki. De nem feledkezhetünk meg a kormány szociális érzékenységéről sem, hiszen a nagycsaládosok autóvásárlásának támogatására 7 milliárd forintos keretet nyitottak.
Orbán prioritásai
Orbán tudta, mit kellett volna csinálni a járvány feltartóztatása érdekében, de nem tette, mert nem ez a prioritás volt a fejében. Továbbra is politikai-hatalmi szempontból volt képes gondolkodni: védeni és erősíteni a klientúra pozícióit, revansot venni az önkormányzati választásokon elvesztett pozíciókért, megvágni az ellenfeleket (költségvetési párttámogatások megfelezése), előkapni a régi módszereket (különadók) a régóta bögyében lévők megszorongatására (nagy kereskedőcégek és bankok), s nem utolsósorban a 2022-es választások megnyerésére fókuszálni. A koronavírus belezavart a terveibe, azt gyorsan és olcsón meg akarta úszni. Olcsón, mert fogytán a költségvetési pénz, és nem akar sem idegenek rabláncára felfűzve eladósodni, sem pedig a választások előtti években esetleg kikényszerülő megszorításokat alkalmazni. Ezért olyan megkésettek, vérszegények, elégtelenek a gazdaságvédelmi akció keretében meghirdetett intézkedések, ezért kímélik a költségvetést, és a likviditásteremtés nagyobb részét (pénzellátást) ezért terhelték ki a bankokra. Ez utóbbi viszont bezárt üzleteknél, üzemeknél nem működik. Mint ahogy a munkaalapú társadalom ideológiája sem, amire hivatkozva elutasítja a munka nélkül maradtak bármiféle megsegítését. Egy magát keresztyénnek valló ember a magát hívőnek tartó kormányával együtt!
Aki ma nem dolgozik, az nem lustasága miatt nem jár be a munkahelyére, hanem mert megszűnt a munkahelye. Elfogadhatatlan és megalázó ezeket az embereket naplopónak minősíteni, mint teszi ezt Orbán a munkaalapú társadalomépítésről való lamentálása mögé bújva. Nem igaz, hogy nem tudja, a magyar lakosság egyharmadának semmiféle tartaléka nincs, a másik egyharmadnak pedig csak rövid távra szólóan van. Nem igaz, hogy nem tudja, hogy a pénzadomány befektetés az embertőkébe, amely keresletet teremt. Nem igaz, hogy nem tudja, hogy a gazdasági válságból való kilábolás akkor kezdődik el, amikor a fogyasztás elkezd emelkedni.
Ámbár... az is lehet, hogy az eddig felsoroltak közül már semmivel sincsen tisztában. Tízévnyi, egyre korlátlanabb hatalmi állapot borzalmas erővel kezdheti ki még a legerősebb személyiség alapszerkezetét is. Hát még az olyanét, aki mindig is az aktuális hatalmi kihívásnak szeret megfelelni. Ma már csak úgy tesz, mintha tudná mindezt, de már régen elvesztette egykoron legendás szimatát, s csak látványosnak szánt helyszíni szemlékkel próbálja meg ő és a körülötte lebzselő siserahad pótolni a tényleges társadalomismeretet. Nézi az ember a kényszeredett, udvarhű tévék mindennapos lihegéseit, és az idősebb generáció tagjainak (mint e sorok írójának is) felrémlik a joggal elfeledett múlt ködéből a Kedves Vezető, Kim Ir Szen alakja, aki helyszíni útmutatásokkal próbálta országa ügyes-bajos dolgait megoldani. Meg is lett az eredménye.
A cikk az Élet és Irodalomban jelent meg:https://www.es.hu/cikk/2020-04-24/petschnig-maria-zita/mit-csinalt-felseged-3-tol-5-ig.html
