Naptári időt tekintve nem volt olyan régen, hogy szakmai rendezvényeken a résztvevők legtöbbször azt kérdezték, jön-e és mikor a következő gazdasági válság. Valóban, 2019 végére nyilvánvaló lett, hogy az európai konjunktúra nem folytatódhat sokáig. A kontinens képzeletbeli középvonalától felfele 2010-től, onnan délre, a mediterrán térségben inkább 2013-2014 után indult meg a növekedési trend, és ennyi év után jogos volt a kérdés.
A közbeszédet a gazdaságról szólva – nálunk különösen, aminek tudatos politikai motívumai voltak – évek óta a válság-diskurzus uralta, pedig nagyobb távlatból, objektív mutatók alapján mást mutatott a valóság. 2008 ősze tényleg mély dekonjunktúrát hozott Európában, ám altérségenként hol V, hol W, hol U lefutást követően hamarosan hosszú konjunkturális szakasz nyílt meg.
A magyar gazdaság a V4-ek között különösen komoly, négy negyedéves recessziót szenvedett el; hazánk e vonatkozásban is kissé délebbre csúszott, elfele a sokkal jobban teljesítő lengyel-szlovák térségtől. Sőt, nálunk jött egy második, de már kisebb és rövidebb recesszió 2012-ban, a megelőző évben megkísérelt, ám sikertelen „unortodox” gazdaságpolitikai élénkítés nyomán. Az előkészítetlen lineáris személyi adóztatás, a kieső állami bevételeket kompenzáló válságadók bevezetése, az államosított magánnyugdíj-pénztári vagyon egy részének elégetése nyomán nem lendült neki a gazdaság, viszont a bóvli kategóriájában süllyedt országkockázati besorolásunk, és egy megszorító csomag vált szükségessé („Széll Kálmán-terv”).
Az új hatalom gyerekbetegségein túljutva azonban az európai konjunktúra, az uniós pénzek beáramlása és a világméretű pénzbőség együttes hatására végre nálunk is beindult a fellendülés. Amíg aztán az utóbbi időkben meg nem jelentek a már említett kételyek: meddig tart a kegyelmi állapot, „mikor jön a válság”.
Mintha már a régmúlt lenne ez. Mert a válság jött, de nem az az európai ciklusfordulat, amelyre az üzlet és a gazdaságpolitika készült. Már ahol készült: a német államháztartás 2014-től 2019-ig költségvetési többlettel zárt az erős konjunktúra éveiben, jó keynesi módon. Ezzel tartalékjuk is képződött a nehezebb esztendőkre. Minálunk ugyanezen években a potenciális GDP-növekedést jóval meghaladó ütem ellenére változatlanul deficites volt az államháztartás, holott a visegrádiakat messze felülmúló arányú államadósság erőteljes visszavételére akkor, 2014 és 2019 között királyi út nyílt volna a döntéshozók előtt. Mégsem lett egyensúlyi költségvetésünk, a sokszori beígérés ellenére. Így érdemi tartalék sem maradhatott konjunktúraromlás esetére. Pedig tavaly ősszel már a Pénzügyminisztérium felől is megszólaltak óvatos hangok, hogy a növekedési tempó talán már nem lesz tartható.
De ez már valóban történelem. A koronavírus és annak nyomán a leállás a térség minden gazdaságát sújtotta. Ám nem egyforma mértékben. Kelet-Közép-Európát maga a járvány az eddigiek szerint kevésbé súlyosan érintette, mint Nyugat- és Dél-Európát. A gazdasági veszteségek számbavétele még zajlik. A gazdasági szerkezet láthatóan sokat számít: a járvány a mezőgazdaságot kevéssé húzta le (az aszály inkább), az iparban a beszállítói láncok zavarai okoztak kezdeti gondot, és ott a kínálat alakulása a nagy kockázati tényező, de a termelési folyamatokat – főleg a már eddig is gépesített, robotizált nagyüzemekben – kevéssé gátolja a vírusveszély. A szolgáltatási szektorban az egyéni kontaktusra érzékeny ágazatok szenvedtek a legtöbbet a leállástól, és ott a legnagyobb a bizonytalanság a jövőbeli üzleti modellek, keresleti viszonyok tekintetében. Ez is az egyik oka annak, hogy a legfejlettebb, szolgáltatásközpontú országok most rémisztőbb nemzeti jövedelmi adatokat produkálnak, mint a peremtérség.
Az elemzők keresik a kapaszkodót az üzleti ciklus további szakaszainak prognosztizálásához. V vagy W lesz a válság? Sokan visszautalnak a 12 évvel ezelőtti nagy recesszióra. Bár a kiváltó ok ezúttal nem pénzügyi, még csak nem is gazdasági, hanem biológiai, azonban adhat bizonyos információt az üzleti, társadalmi, nemzetgazdasági reagálás felbecsléséhez mindaz, ami a Lehmann-csőd után történt. Legalábbis erre gondolnak azok, akik az IMF, OECD, Európai Bizottság műhelyeiben az idei visszaesést követően „felpattanást” valószínűsítenek.
Tényleg létezik párhuzam: akkor is már a levegőben volt az érzés, hogy a buborékok egyszer csak kipukkannak, a túlfutott trendek megtörnek – aztán beütött a sub-prime válság, és ez a látszólag másodlagos jelentőségű amerikai belügy heteken belül letarolta a pénzügyi piacokat világszerte. Azt követően, miként most is, likviditásbőséggel, költségvetési költekezéssel reagált a gazdaságpolitika. 2009 után az államadósságok ügye néhány évig még kísértett, de a termelés helyreállt (a foglalkoztatás azonban nem…). Ezen az alapon talán most is valami ilyen lesz, sugallja a történelmi párhuzam.
Még az 1929-es nagy gazdasági válság rémképe is felbukkant gazdaságtörténészi kommentárban. Arról személyes emléke már nem lehet senkinek, viszont az átélt előzmények között az 1970-es évtized kétszeri olajválságát joggal megemlíthetjük. Igen lendületes, két évtizedes nyugati konjunktúrát tört meg váratlanul 1973-ban a nyersolaj árának megháromszorozódása. Az olaj fizikai hiánya gazdasági leálláshoz, a társadalmak átmeneti megbénulásához vezetett. Majd néhány évre rá újabb áremelkedés jött, inflációs következményekkel. Súlyos társadalmi konfliktusokra, nagy elosztási vitákra emlékezhetünk ebből az időből. Ám arra is, hogy felgyorsult a miniatürizálás, az anyagtechnológiai haladás, továbbá egész vállalkozói forradalom tört ki a nyugaton. Mi viszont ezen a vidéken ezekből jórészt kimaradtunk – egy időre.
Historikus előzményként nem tanulság nélküli ez az ügy sem, ám magunk mögött hagytunk egy olyan krízist, amelynek tapasztalatai sokkal erősebben élnek a magyar társadalomban: ez a rendszerváltozás. Látszólag kevés az párhuzam, hiszen az nem globális esemény volt, csupán Európa keleti peremére korlátozódott. Mi azonban pontosan a peremvidéken éltük át azokat az éveket, és most sem egészen ugyanúgy érinti a sokk a társadalmunkat, mint Európa nyugati felét.
Abban mindenképpen van párhuzam a mával, hogy az addig kialakult termelési folyamatokat megtörte, másfelől a társadalmi változásokat hirtelen felgyorsította egy külső tényező: a geopolitikai viszonyok meghökkentően gyors átalakulása. Az államközi termékcsere leállása 1990-ben persze más természetű volt, mint a globális termelési láncok megszakadása 2020 első hónapjaiban a kínai, majd az olasz járványesemények miatt. Mégis, amint akkor, most is gyors állásvesztést hoztak az első sokkok.
Reménykedhetünk, hogy a termelési kapcsolatok helyreállása és a kereslet visszaerősödése nyomán a leállás a jelen esetben valóban átmeneti jellegű, amit kellő tartalékkal áthidalhat egyén és vállalat. Ám éppen az 1990 utáni társadalmi folyamatokra emlékezve szólaltunk meg többen sürgetően idén márciusban, hogy az állam éljen a végre rendelkezésre álló munkahelymegtartó és munkaképesség-megőrző anyagi eszközeivel. Míg ugyanis a harminc évvel ezelőtti nagy átrendeződés idején a magyar kormánynak roppant törékeny volt a pénzügyi helyzete, sietve kellett kiépíteni a munkaügyi miniszteriális szervezetet, a tömeges segélyezési rendszert, jelenleg összehasonlíthatatlanul jobbak az anyagi feltételek.
Az uniós pénzek éves beáramlása nagyjából olyan többletet nyújt, mint amekkora jövedelemkiáramlással járt annak idején a végletesen eladósodott állam kamatfizetése – ez önmagában hatalmas különbség. Viszont akkor keserűen kellett megtapasztalnunk, hogy a társadalom egy jelentős részének nem volt semmilyen mobilizálható tartaléka, és a vállalatok tömege vált illikviddé. Ilyen veszélyek most is léteznek. Az utóbbira valóban reagált most a kormányzat a hitelmoratórium bevezetésével, de a munkanélküli segélyezés és a törékeny munkaerő-piaci státuszú százezrek ügyében indokolatlan takarékosságot hirdet.
Akkor a cégek egy része – köztük a termelési kultúrát tekintve sok értékes és fejlődőképes is – csődbe került vagy felvásárlás sorára jutott. Ma még nem látni tisztán, hogy ha és amennyiben a leállás véget ér teljesen vagy nagyobb részben, kik és hányan tudják ugyanúgy folytatni üzleti működésüket. A rendszerváltozás menetében a válság okozta vákuumba főleg a külföldi tőke lépett be, amely szerencsés esetben modernebb üzemszervezést és technológiát, jobb külpiaci kapcsolatokat hozott magával.
Jelenleg a globális vállalati központokban folyik az újratervezés, amelynek része a munkának tőkével (robottal, mesterséges intelligenciával) való helyettesítése, a globális értékláncok rövidítése és ellátásbiztonsági felülvizsgálata – nem egyértelmű, hogy ezek a trendek miként érintik majd a magyar gazdaságot. Inkább várható a jó politikai kapcsolatokkal és állami pénzekkel bőven kistafírozott vállalkozói kör további térnyerése: a rendkívüli kormányzati felhatalmazás idején sosem látott koncentrációban áramlott közpénz egy igen szűk körnek.
A nagy válságok, háborúk utáni időszakokra mindig jellemző a szervezeti koncentráció, sokak lesüllyedése és kevesek hirtelen felemelkedése. Szervezeti konszolidációra nálunk is szükség van, de hatékonysági alapon, a globális értékláncolatokba integrálva. Ha csak annyi történik, hogy egy szűk oligarchikus kör kezébe még nagyobb szelete kerül a társadalmi tőkének és a gazdasági hatalomnak, abból nem sok jó következik a válság után kibontakozó új versenyviszonyok közepette.
Az ugyanis szintén tanulság a harminc évvel ezelőtti fejleményekből, hogy a sokkok hatására gyorsan átalakulnak a keresleti minták és viszonyok, és az addig még lappangó, kifejlődési szakaszban lévő technológiák, szervezeti megoldások hirtelen átveszik a korábbiak helyét. A poszt-korona korszakban a ma még nem tisztán látható viszonyok között kell helytállnia a magyar gazdaságnak. A rugalmasság, az alkalmazkodóképesség a kulcs, egyéni és vállalati szinten egyaránt.
A két korszak közötti számos különbség egyike az uniós gazdasági és politikai tér megléte: ez a mostani nyitottság olyan egyéni, családi alkalmazkodási stratégiákat is megenged, amelyek a rendszerváltozás idején keveseknek adattak meg: munkavállalás, cégalapítás külföldön, kétlaki életmód. Emiatt egy államkapitalista kurzussal vagy a „haveri kapitalizmus” elburjánzásával szemben ma már léteznek védekezési módszerek – az egyén szintjén. Nemzetgazdasági léptékben azonban más a siker titka: az autonóm személyiségek, innovatív szervezetek által húzott modernizáció, amelyben a társadalom nagy része, ideális esetben egésze részt tud venni.
Harminc éve sem volt teljesen más a feladat. Akkor csak félsikert ért el a térség, benne hazánk – noha a sorstársak között egy ideig az élen jártunk. Most újabb történelmi kihívás vár ránk.
(A cikk a g7.hu oldalán jelent meg: https://g7.hu/kozelet/20200603/a-rendszervaltashoz-merheto-kihivas-var-rank/)
