2020-ban az államháztartás központi alrendszere 5548,6 milliárd forintos hiánnyal zárt – közölte a hírt közölte a Pénzügyminisztérium; ez GDP-arányosan 9 százalék körüli. A tavalyi évre szóló költségvetési terv és a betervezett 367 milliárd forint hiány már márciusban irreálissá vált. Minden józan elemző tudhatta, hogy a világjárvány kitörésével a gazdaság recesszióba fordul, így a tervbe foglaltnál kevesebb állami bevétel keletkezik, míg politikai döntéstől függő mértékben nőnek a kiadások.

Így is lett. A novembert már 3300 milliárd forint deficittel zárta az állam. Azt viszont, hogy ebből miként lett Szilveszter éjjelére 5500 milliárd forintot meghaladó hiány, nehéz elképzelni. Pontosabban csak elképzelni lehet, mert nincs a kezünkben részletes tájékoztató. A rendeleti kormányzás jóvoltából a képviselők is mentesültek adatokkal telerótt országgyűlési irományok böngészésétől.

Ám vajon tényleg romlásnak indult az államháztartás tavasszal? Hiszen amikor a gazdaság válságba kerül, nem szükségszerű, sőt kívánatos-e, hogy a központi költségvetés költekezzék? Dehogyis nem. Minden uniós tagország ezt tette. Nálunk is mentőintézkedések meghozatalát sürgették az érdekképviseletek. Közgazdászoknak egy nem csekély köre („tizenötök”) kérte és tanácsolta a máshol már bevált, és most is gyorsan elővett munkahelymegtartó intézkedések mielőbbi átvételét – elfogadva a deficit átmeneti megnövekedését. Az adósságnövekedésben a hitelminősítők sem láttak különösebb gondot; a S&P tavasszal az évre 5 százalékos, a Moody’s később 7,3 százalékos deficittel számolt.  

Eleinte azonban még más volt nálunk a kormányzati felfogás. Az államapparátus ugyan a meglevő pénzügyi keretek átcimkézésével, az átmeneti hitelmoratórium beszámításával, jegybanki hitelkeretekkel büszkén kihozta, hogy rekordméretű intézkedési csomag segíti meg a gazdaságot, ám a miniszterelnök érdemben más irányt szabott. Az uniós szabályok szerinti 3 százalékos hiányszintet nem szabad átlépni, az eladósodás veszélyes, a külföldi hitelfelvétel öngyilkosság. Emiatt aztán a magyar Kurzarbeit lassan jött ki és elég szűkösre sikerült, nem növelték meg az álláskeresési támogatás abszurdan rövid idejét, és a „minden elvesztett munkahely helyett újat teremtünk” is csak politikai szlogen maradt.

Azonban a második negyedévtől megmutatkozott, hogy a visszaesésünk súlyos, a térségben a nagyobbak közé tartozó. Fordulat állt be a gondolkodásban: nem kerülhető el a további gazdaságélénkítés. Az uniós 3 százalékos hiánykorlátjáról kezdettől fogva tudható volt, hogy az recesszióban nem érvényes, attól nyugodtan felmehet a költségvetési hiány egy-két évre. A piacon pedig rengeteg a pénz, nyomott a kamatszint. Élt is a helyzettel az állam: április végén, majd novemberben komoly összegben bocsátott ki devizakötvényt.

Ez még mindig nem ok arra, hogy a büdzsé romlásáról beszéljünk. Az viszont gond, hogy erős – sőt bármilyen – parlamenti kontroll hiányában olyan kiadási tételekre ment el irdatlan mennyiségű pénz, amelyekről gyanítható, hogy sosem fognak megtérülni, mégis ugyanúgy fizetési terhet jelentenek, mintha a versenyképességünk jól ismert feltételeire költött volna Magyarország: a digitális tanulás és munkavégzés megtámogatására, egészségvédelemre, a nehezebb álláskeresés miatti gondok enyhítésére, szakmai kultúrák védelmére. Így is megtízszereződött a deficit november végére.

A december minálunk veszélyes hónap. Évek óta akkor szokott kiszórni százmilliárdokat a kormány, nehogy „túl szép” legyen a hiánymutató – nosza, gyorsan megnöveli. Nehéz elhinni, hogy ilyenkor valóban a legfontosabb helyekre jut a közpénz. 2020 decembere minden idők magyar rekordját hozta: kormány ennyit még sosem költött el. De erre az új fordulatra most nem adott indokot a vártnál bővebb adófizetés miatti pénzbőség. Minden tétel nyilvánvalóan az adófizetők vállára helyezett jövőbeli terhet.

Azt sem gondolhatjuk, hogy egyszeri megcsúszás volt, de idén szépen visszatér a költségvetés a szokásos szemérmes hiányhányadra. A PM által közzétett 2020-2024-es kitekintés eleve számol a korábbiaknál nagyobb deficit fennmaradásával. Meg még egy választási év is előttünk áll. Továbbá a dolgok logikája szerint a tavalyi kiköltekezés újabb és újabb kiadási tételek felmerüléséhez vezet az idén és jövőre.  

(A cikk a Privátbankár oldalán jelent meg: https://privatbankar.hu/cikkek/benchmark/bod-peter-akos--a-budzse-tavaly-nyarra-elromlott-decemberben-azert-tudott-meg-nagyot-romlani.html)

A magyar gazdaság 2017-2019-es teljesítménye sokakban azt a meggyőződést erősítette, hogy egy intenzív, viszonylag magas növekedési ütemű egyensúlyi pályára álltunk rá. Ennél jóval kevesebben vélték úgy, hogy ez még mindig is az extenzív növekedési szakasz, amelyet az uniós források gyorsított lehívása, az állami beruházások megszaporodása és az építőipar gyors növekedése hozott létre. Az optimisták hangja azonban sokkal erősebbnek bizonyult a kételkedőkénél, és így bizakodva vágtunk bele a 2020-as esztendőbe, feltételezve, hogy folytatódik az előző évek kedvező konjunktúrája.

A koronavírus-járvány nyomában kibontakozó világgazdasági válság igen hamar éreztette a hatását nálunk is. Az Orbán-kormány április elején elindított egy válságkezelő programot, amelyet történelmi jelzővel illetett, mivel a tervek szerint három év alatt az éves GDP 20 százalékát elérő forrást szándékozott felhasználni a válság megfékezése érdekében. Már a program bejelentésekor is jól látszott, hogy csak a meglévő költségvetési eszközök átcsoportosításáról és az esedékes kifizetési tételek átnevezéséről van szó, reálisan számolva a ténylegesen felhasználható többletforrás alig érte el a GDP 1 százalékát. És amint az hamarosan kiderült, ennek a szerény többletforrásnak nagy része nem is válságkezelésre ment el, hanem az Orbán-kormányhoz közel álló, kedvenc vállalkozások kapták kárpótlás gyanánt.

A kormány illetékes szakemberei is látták, hogy a mobilizált többletforrás mennyisége és felhasználása nem elégséges a válság eredményes kezelésére, de azzal nyugtatták magukat, hogy a magyar gazdaság ma már sokkal erősebb, mint volt a 2008-2009-es válság idején, tehát a kevesebb forrás is elég lesz a nagy visszaesés megakadályozására. Aztán nyár végén jöttek a második negyedéves gazdasági eredmények, amelyek történelmi nagyságú visszaesésről szóltak. A 13,5 százalékos GDP csökkenés ugyanis rekordnak számít, mert ekkora visszaesést még sohasem mértek 1995 óta, amióta negyedéves GDP-adatszolgáltatás létezik. De ez a visszaesés nemcsak hazai rekordnak számít, hanem az EU szintjén is dobogós helyet biztosított Magyarország számára. Így lett tehát a történelmi válságkezelő programból történelmi mélységű visszaesés.

Az első kormányzati hibát (a gyenge válságkezelő programot) azonban követte a második, nevezetesen a nyár végi és ősz eleji tétlenkedés. Ugyanis, a nagyon rossz makroszámok ellenére az Orbán-kormány nem korrigált és nem indított el egy újabb, az előzőtől eltérő elvi alapokra épülő válságkezelő programot, akkor, amikor még lehetett volna, a járvány első hullámának a lefutása után. Így jött el november, amikor is a vírusjárvány második szakaszának a csillapítása érdekében olyan intézkedések bevezetésére volt és van szükség, amely tovább rontja az amúgy is gyászos gazdasági helyzetet. És a kormány még mindig nem tanult a saját hibáiból, nem hozott továbbra sem olyan intézkedéseket, amellyel a válság elszenvedőinek, a munkanélkülieknek, a szegény családoknak, a kisvállalkozóknak, az önkormányzatoknak a helyzetét akarta volna javítani. Pedig az erre a célra fordított állami kiadások nemcsak szociális szempontból lettek volna és lennének ma is kívánatosak, hanem a gazdasági visszaesés mértékét is enyhíthették volna és enyhítenék most is, a kiadási multiplikátor hatáson keresztül.

Mind ezek alapján az látszik valószínűnek, hogy a 4. negyedév gazdasági teljesítménye elmarad a 3. negyedévitől, és így összességében 7–8 százalékos GDP visszaeséssel, 4–5 százalékos munkanélküliséggel számolhatunk az év egészét tekintve.

(A cikk a Magyar Hang oldalán jelent meg: https://hang.hu/magyar-hang-plusz/2021/01/09/2020-amikor-minden-fejtetore-allt/)

Ritka rossz éve lesz a magyar gazdaságnak a most elköszönő. Ugyan még csak első háromnegyed évének adatai ismertek, de sajnos nincs semmi okunk feltételezni, hogy az utolsó három hónapban javulás állna be. Sőt, az előrejelzők többsége – beleértve a pénzügyminisztert is – további romlást valószínűsít.

A gazdaság teljesítménye (GDP) nagyjából olyan mértékben zuhan (6-7 százalékkal), mint 2009-ben, a globális válság mélypontján. A tavalyihoz képest hatalmas negatív fordulatot mutat valamennyi termelési ágazat, kiváltképp a vendéglátás és az építőipar. A belső keresleten belül a beruházások hanyatlása a meghatározó, de a fogyasztás is erősen zsugorodik. A GDP esésének több mint fele a külpiacok összeomlásából adódott, az export zuhanása megegyezett a 2009-ben mérttel.

A termelési és keresleti oldal visszaesése kevéssé tükröződik a kimutatott munkaerőpiaci adatokban, megítélésem szerint számbavételi okok miatt. A foglalkoztatottak száma az első háromnegyed évben csak 57 ezer fővel csökkent, a munkanélkülieké – ugyanezen felmérés szerint – mindössze 37 ezerrel nőtt. Igaz, a hivatalokban magukat munkanélküliként regisztráltatók száma ennek a duplája volt, de ismeretes, hogy az álláskeresőknek csak egy része jelentkezik – több okból – a foglalkoztatási szolgálatoknál. Becslésem szerint alsó értéken kb. háromszázezren lehettek a munkájukat részben vagy teljesen elvesztők; a kormány ígéretével szemben a közmunkások száma is csökkent.

Az infláció viszont szépen tartotta magát, 3,5 százalék körüli nagysága dobogós helyen volt az unióban, miközben az eurozónában – amiként az recesszióban szokott volt – stagnált az árszint, de hát mi ebben is ragaszkodunk unortodox pozíciónkhoz.

A külső egyensúly tűrhetően alakult (igaz, a gaz unió pénzei is segítettek), ellentétben a belső egyensúlyt jelző államháztartással, amelynek hiánya a pénzügyminiszter becslése szerint el fogja érni a GDP 9 százalékát. Ez erősen közelíti a Gyurcsány-kormány rossz gazdaságpolitikájával 2006-ban előállítottat. Az államadósság is megszaladt, rátája várhatóan nagyobb lesz, mint a globális válság mélypontján, 2009-ben mért 78,2 százalék a GDP arányában. Ez az arány egy év alatt nagyobbat ugrott, mint a korábbi világválság két évében (2008–2009) összesen, és visszanő arra a szintre, ahonnan az adósságcsökkentést az Orbán-kormány elindította.

Összességében úgy néz ki, hogy mind a növekedési, mind az államadóssági mutatók tekintetében 2020‑ban Magyarország tíz évet zuhan vissza. Kérdés: vajon ezt csak a COVID okozza? Ha ugyanis erre igennel tudunk válaszolni, akkor a járvány múltával van remény a gyors helyreállásra. Sajnos azonban nem egészen ez a helyzet.

A covid előtti nyomok

A kormány képviselői az év elején nem győzték magukat feldicsérni az utóbbi években felmutatott teljesítményekért, amelyeket a következő esztendőkre is kiterjeszthetőknek véltek. Ám ez utóbbi véleményt a szakma nem osztotta, minekutána látszott, hogy véget ér a hosszú külső konjunktúra, és csökkennek a bevonható uniós források is. Mindezt pedig a magyar gazdaság saját erőből nem képes ellensúlyozni, mert a jó növekedési években nem képződtek versenyképességet erősítő növekedési tartalékok (megmaradtak a technikai, termelékenységi hiátusok, a munkaerő munkavégzőképessége pedig romlott).

 A konjunktúra megtörése már a múlt év utolsó negyedének adataiból egyértelműen kivehető volt. Az első negyedévhez képest jelentősen gyengült a beruházások és az export húzása (ami stabilizálni tudja a tartós növekedést és az egyensúlyt is), csak a háztartások fogyasztásának üteme erősödött. Ez utóbbit a kabinet jövedelemkiengedő, laza politikája váltotta ki, amely a parlamenti, az uniós és az önkormányzati választások politikai igényéhez igazodott. A fogyasztás favorizálásával viszont nem lehet kellően alátámasztani a versenyképesség erősítésén alapuló, távlatos fejlődést. Összességében a termelés és a fogyasztás trendje elvált egymástól: a kibocsátás üteme hanyatlott, a mesterségesen serkentett fogyasztásé viszont tovább pörgött. A növekedéslassulás kiütköző jegyeiben a magyar gazdaság és gazdaságirányítás nehezen meghaladható szerkezeti problémái is tükröződtek.

Ezek a tendenciák gyűrűztek át ez év első negyedére is, amelynek adataiból legfeljebb csak az utolsó két hetet írhatjuk a COVID miatti lezárások számlájára. 2020 első három hónapjában a GDP üteme kb. az előző évi felére esett, a megelőző negyedévhez képest pedig már visszaesést jelzett. A növekedés tartós és egyensúlyőrző tényezői (beruházás, nettó export) hanyatlottak, csak a korábbi jövedelemfröccsökkel feltuningolt fogyasztás pörgött változatlanul.

A második negyedévben aztán „minden Egész eltörött”, a magyar gazdaság olyan mélyrepülést mutatott be, ami az unióhoz később csatlakozott, volt szocialista országok körében a legnagyobb volt, és amire senki nem számított. Főként annak tükrében nem, amivel a kormány dicsekedett, hogy ti. Európában az egyik legnagyobb mentőcsomagot nálunk állították össze (a GDP arányában 20 százalékot kitevőt).

A kormány számlájára írható teljesítmények a járvány alatt

(Szociális és humán tragédiákat okozó késések) A COVID első szakaszában már nagyban éltek a lezárások, amikor mintegy egy hónappal később – meglehetősen hányaveti módon – ismertették a gazdaság védelmét megcélzó programot. A pontosítások és korrekciók további heteket vettek igénybe – bizonytalanságban tartva több százezer, munkáját vesztő polgártársunkat. A járvány második hullámában viszont az egészség- és az egészségügy-védelem érdekében hozott intézkedések késtek. Noha szeptember végén-október elején már észlelhető volt a járvány felpörgése – minthogy azt kapacitások híján teljesen szabadjára engedték –, még mindig azt sulykolták, hogy meg kell védeni az ország működőképességét. Orbán – eszement módon, idődimenziót tévesztve – a nyári közvélemény-kutatására hivatkozott, miszerint az emberektől erre kapott felhatalmazást. Naná, hogy az volt a nyári többségi vélemény, hogy ne legyenek korlátozások, hiszen akkor a járvány lecsillapodott, és a válaszadók munkájuk elvesztésétől jobban féltek – mert tudták, hogy kompenzációra nem számíthatnak –, mint a láthatatlan vírustól.

Megítélésem szerint a november 11-től bevezetett szigorúbb szabályokat minimum egy hónappal korábban kellett volna bejelenteni, és ekkor kevesebb honfitársunktól kellett volna és kellene végleg búcsút vennünk.

Más késéseket is felemlíthetnék, amelyek a COVID-ra való tényleges felkészülés hiányáról tanúskodtak, de ez szétfeszítené ezen írás kereteit. (A „ténylegest” azért emeltem ki, mert a kormányzati kommunikációban mindig minden rendben volt – kivéve a kormányzati kommunikáció tartalmát.)

 (Rossz szerkezetű gazdasági csomag) A GDP 20 százalékára beharangozott mentőcsomag zöme jórészt fikció volt: a bankrendszerre, az MNB-re, az MFB-re kiszignálva. De a kedvezményes hitelek és garanciák megemelése vajmi keveset segít azokon, akiknek a napi megélhetés a kérdés. Ingyenebéd pedig nincs – vallotta e szélsőséges liberális elvet illiberális kormányunk. Persze nem így, hanem a munkaalapú társadalom építésére hivatkozva. És ezzel elintézettnek vélte a szociálisan elesettek millióit, amihez azóta is szigorúan tartja magát: egyszerűen nem vesz tudomást a létezésükről.

Azt vallja megoldásnak, hogy nem a munkájukat vesztőknek, hanem a beruházóknak (a tőkének) kell pénzt adni, amiből majd lecsorog a munkásoknak is. Ez persze parasztvakítás, hiszen a beruházások a válságban éppen hogy le szoktak állni – mint ahogy a magyar adatok is jelzik –, viszont az ilyen címen kiadott pénzekkel rendesen meg lehet támogatni a NER-barátokat. És meg is címeztek a számukra több százmilliárd forintot – ingyenebéd módjára és olcsón megszámított hitelek formájában is. Ehhez képest a magyar „kurzarbeit”-re filléreket fordítottak. A rászorulók támogatását arra hivatkozva utasították vissza, hogy nem engedhető meg a költségvetési deficit elszaladása, mert akkor megint a hitelezők markába kerül az ország.

(Mintha nem volna válság) Figyelemmel kísérve a Magyar Közlönyökben megjelent kormányzati döntéseket az operatív törzs felállításától kezdve (jan. 31.), az a szűnni nem akaró benyomás alakult ki bennem, hogy a kormány nem tud a válságról. Szólni kellene nekik (a 15 közgazdász többször is szólt – persze hiába), hogy baj van, és másként kellene az állampolgárok pénzével bánni. Nem pedig úgy, mintha minden úgy folyhatna, mint amikor a költségvetési előirányzatokat megtervezték (2019 tavaszán!). De nem és nem...

Nem állították le azokat a nagy projekteket, amelyek csak viszik a pénzt, de soha nem fognak megtérülni; ezek felfüggesztésére pedig elégséges hivatkozási alapot teremtett volna a válság. Mintha mi sem történt volna, folytatódtak a várbeli építkezések, a Városliget projektjei, a jobb politikai arculatfestést megcélzó hadiipari beszerzések. A Budapest–Belgrád vasút szerződését (kb. 1000 milliárd forintos eszement elképzelés) éppen ekkor írták alá, és döntöttek Paks II. felgyorsításáról. A hadászati eszközök vásárlásán túl is tízmilliárdok folytak ki az ország militarizálása érdekében, beleértve a tömeges bevándorlás elleni védekezést is.

Több tízmilliárd forintos nagyságrendben folyósítottak forrásokat a kedvenc egyházaknak, a határon túliaknak, a Fidesz-vezette önkormányzatoknak és a kormányzati kommunikációra – a választási bázis egyben tartása, megerősítése érdekében. Ám még ezek sem voltak versenyképesek azokkal az összegekkel, amelyekkel a sportot támogatták meg új létesítmények létrehozására, meglévők fenntartására, majdani rendezvények megelőlegezésére, földutakon milliókból elővarázsolt kerékpárutakra stb...

Kitüntetett támogatást kapott a kastélyépítés/felújítás és általában a turizmus a Magyar Turisztikai Ügynökségen keresztül, amelynek rendre újabb és újabb tízmilliárdokat utaltak át, ahol aztán pontosan tisztában voltak az újraosztás elveivel. S hogy e családilag is szeretett ágazatnak legyen jövőképe, kidolgoztak számukra egy 2030-ig tartó projektet, kilátásba helyezve hozzá megközelítően 600 milliárd forintot.

Az említett tíz- és százmilliárdok természetesen valahol keresletet teremtenek, ám zömükben olyan objektumokat hoznak létre, amelyek önfenntartásukra kevéssé képesek, arról nem is szólva, hogy nem járulnak hozzá az ország technológiai gapjének feltöltéséhez, versenyképességének erősítéséhez. Ezekből a pénzfolyamokból az rajzolódott ki, hogy a magyar gazdaság védelme kevesek védelmét jelenti (nekik ingyenebéd is jár), sokak helyett, sokak pénzéből, és e sok pénz távlatos haszonteremtés nélkül darálódik le.

(Büntető, zsákmányszerzésre irányuló elvonási politika) A válságkezelésből mindenkinek ki kell vennie a részét – e társadalmilag elfogadott szlogen mögött, az erősen szelektív forráselvonási kormánydöntések hátterében politikai erőfitogtatás, revansvétel (bosszúállás) és további harácsolási vágy munkálkodott akkor, amikor különadókat vetettek ki a bankokra, kereskedelmi cégekre, illetve erősen korlátozták az önkormányzatok mozgásterét. Az utóbbiakat több oldalról is megszorongatták, forrásaik megcsapolásán túl jövedelemszerzésük lefagyasztásával is. Ebben a dimenzióban is egyértelmű, hogy a kormány nem válságot akar kezelni, hanem a hatalmát végsőkig kiterjesztendő, további ellensúlyoktól akar megszabadulni, béna kacsát faragva az ellenzéki önkormányzatokból (a többieknek majd jut a visszaosztásokból).

Soha egy percig nem merült fel, hogy a közteherviselésbe be kellene szállniuk a meggazdagodottaknak is. A pénzáramlás feléjük egyirányú utcában haladt – csak odafelé. Mindössze egyetlen esetről tudok (Göncz Árpád Alapítvány), amikor a költségvetési forrás címzettje lemondott a pénzről arra hivatkozva, hogy olyan időket élünk, amikor annak jobb helye is lenne.

(A zavarosban halászás megtámogatása) A kormány és köre nagyon hamar rájött arra, hogy a tőke a válságban tönkrement cégek olcsó megszerzésével is gyarapítható. Csak forrást kellett találni rá, amihez készséggel állt rendelkezésre az MNB a Növekedési Hitelprogram Hajrán és a cégkötvények felvásárlásán keresztül, az MFB a maga 1500 milliárdos alapjával, továbbá a KKM a versenyképesség erősítésének címszava alatt a költségvetésből kapott több százmilliárd forinttal. Miközben az EU a járványra való tekintettel eltörölte a cégtámogatások tilalmát, a barátok tőkegyarapítását államilag is elő lehet segíteni. A kormány arról is gondoskodott, hogy a felvásárlásokat a Versenyhivatal ne vizsgálhassa, ne akadályozhassa meg. És arra is volt figyelme, hogy ebben a tőkezsákmányolásban a külföldiek ne kapjanak, vagy csak korlátozott szerepet, ami a verseny leszedálását jelenti a működőtőkék piacán.

(Elengedett deficit és államadósság) Alig néhány hónap alatt 180 fokos fordulatot mutatott fel a kabinet: tavasszal még csak 2,7 százalékosra engedte tervezni az idei hiányt a GDP arányában, az év végén azonban az eredeti egyszázalékos deficittel szemben 9 százaléknál tartunk. Emellett a kormány nemcsak hogy feladta az államadósságráta csökkentésének korábban általa halálosan komolyan gondolt projektjét (az eladósodást ördögtől valónak mondta), de letett az adósság devizahányadának leszorításáról is. Kilépett a nemzetközi piacokra, és áprilistól novemberig kb. 6,5 milliárd eurónyi kölcsönt vett fel. Bebiztosítva magát a rosszabb időkre, amivel azt üzeni, hogy a közeljövőben nem számít kedvező finanszírozási feltételekre. Innen kezdve lehet találgatni a kabinet pálfordulásának okait.

Következmények

(Demográfiai) Lehetséges, hogy a kontaktuskutatások összeomlása után, a túlfeszített egészségügyi rendszer munkatársainak túlhajtása következtében – főként, ha idő előtti korlátozásfeloldások is lesznek – az egymillió lakosra jutó halálozások számában az év végére felzárkózunk az unió élmezőnyébe. December elején már 16 országot sikerült e mutató szerint leköröznünk, olyanokat, mint Hollandia, Lengyelország, Portugália, Németország és a laboratóriumunknak tekintett Ausztria.

A korfa bizonyosan javulni fog: az időskorúak előrehozott elhalálozásával fiatalodik a magyar társadalom, csökken az egészségügy leterheltsége. A magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolásával ez lenne az Orbán-kormány második nyugdíjreformja?

(Társadalmi) A válságokban általában növekednek az egyes társadalmi csoportok közötti anyagi különbségek. Májusban figyelmeztetett is az IMF arra, hogy a kormányok tegyenek meg mindent a jövedelmi és vagyoni differenciák növekedése ellen. Nekünk azonban a Valutaalap nem diktálhat, megyünk a magunk feje után. A hatalmi logika szerint pedig a NER-lovagokat, barátainkat és üzletfeleinket nem lehet az út szélén hagyni, további segítséget kell számukra nyújtani. S hogy ez megtörtént, az jól látható például az elnyert pályázatok alapján is. A válságkezelés örve alatt tovább erősödnek a társadalmi egyenlőtlenségek. Az ebből adódó feszültségek levezetésére majd „cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak”, a választások előtt pedig kiosztanak néhány zsák krumplit, oszt jó napot.

(Gazdasági) A gazdaság megújulóképességének hajtóereje tovább gyengül a kiszórt, megtérülési követelményt nem támasztó beruházási pénzek elfogyasztásával. A törlesztési moratórium lejárta után (2021. jún. 30.) megszaporodnak a törlesztésre képtelen cégek, amelyek a tőkekoncentráció növelésének olcsó táplálékai lesznek. A növekedés tartóoszlopa, az embertőke munkavégző-képessége ugyanakkor romlik a digitális oktatás okozta károk felszámolatlanul hagyásával és az egészségügyi rendszer amortizálódásával. A politikai lojalitás válság alatt megerősödött tőkeáramlásbeli szerepéből következően nemcsak a monopolizáltság nő, de tovább gyengül az innováció, a verseny növekedést serkentő ereje is. Összességében romlanak a potenciális növekedés tényezői, a munkaerő és munka hatékonysága.

S nem utolsósorban a teljesen átláthatatlanná és így ellenőrizhetetlenné lett költségvetések korlátlan politikai játékteret biztosítanak Orbánnak, amivel – ha ízlése szerint fog változatlanul élni – tovább erodálódnak a termelési alapok, miközben az adóssághegy növekedésnek indul.

*

Az év ugyan véget ér, de a válság nem, s most még fogalmunk sincs arról, hogy a halmozódó kellemetlen következményekért milyen hosszú kerülőutat leszünk kénytelenek megtenni áhított felzárkózásunk érdekében.

(A cikk az Élet és Irodalomban jelet meg: LXIV. évfolyam, 51–52. szám, 2020. december 17.)

Orbán Viktor miniszterelnök a hét végén jelentette be, hogy a koronavírus-járvány hatásainak enyhítését célzó gazdasági csomag keretében a kormány kiterjeszti a hitelmoratóriumot, átvállalja a decemberi és januári bérköltségek kétharmadát a zárva tartó vállalkozásoktól, megfelezi a kis- és középvállalkozások iparűzési adóját, és támogatja a gyerekes családok lakásfelújítását. 

A korábbi hasonló célú gazdasági csomagokhoz hasonlóan ebben is vannak értelmes elemek, de a csomag nagyon rosszul céloz: olyan helyről vesz el pénzt, ahová inkább adni kellene, és olyan helyre juttat, ahol nem annyira van rá szükség.

A szombati bejelentés elemeit a Portfolio így foglalta össze:

• A családok és a vállalkozások hitelfizetési moratóriumát július 1-ig meghosszabbítják. 
• A járványügyi intézkedések miatt ideiglenes bezárásra kényszerült vállalkozásokat a kormány decemberben és januárban is a bérköltségek kétharmadának elengedésével és átvállalásával támogatja. A járulékfizetés elengedését és a bértámogatást a vendéglátóhelyek, a szállodák és az idegenforgalom mellett kiterjesztik a szünetelni kényszerülő, magántulajdonú buszos vállalkozásokra is.
• A kis és középvállalkozások, valamint az egyéni vállalkozók iparűzési adóját január 1-től a felére csökkentik, mivel ők adják a legtöbb munkahelyeket és ők a legsérülékenyebbek a járvány idején. A 25 ezer fő alatti települések támogatást kapnak a kormánytól, a nagyobb önkormányzatok pénzügyi helyzetét pedig egyenként tekintik majd át.
• A gyereket nevelő és gyereket váró családokat 6 millió forintig kedvezményes, maximum 3 százalékos kamatozású lakásfelújítási hitellel segítik. Ebből 3 millió forint vissza nem térítendő támogatás, ami a felújítás végével vehető igénybe, és automatikusan csökkenti a hitel összegét.

Hitelmoratórium

A csomag első eleme a családok és vállalkozások hitelmoratóriumának meghosszabbítása újabb fél évvel. Az eredetileg márciusban decemberig bevezetett törlesztési moratóriumot az Országgyűlés már októberben meghosszabbította 2021. közepéig bizonyos kiemelt társadalmi csoportokba tartozó adósok (legalább egy gyermeket nevelők, álláskeresők, nyugdíjasok, közfoglalkoztatottak, magáncsőd eljárásban résztvevők, pénzügyi nehézségekkel küzdő vállalkozások) számára. Most a kormányfő bejelentése szerint lényegében ezt terjesztik ki mindenkire. Ezzel a kormány megint úgy könnyít az adósok helyzetén, hogy a terheket megpróbálja a bankokra hárítani. 

Ennek az intézkedésnek kétségtelen előnye lehet, hogy sok olyan esetleg nehéz helyzetben lévő adóson segít, akik nem estek az előző hosszabbítás hatálya alá (például ha valakinek jelentősen visszaesett a keresete, de nem veszítette el az állását). Viszont a kormány sok korábbi intézkedéséhez hasonlóan ismét nem igazán célzott lépésről van szó. Egyformán érvényes azokra, akiknek jelentősen nőttek vagy szinten maradtak a bevételeik (illetve azokra, akik egy csomó kiadást megspórolnak most, hogy semmi sincs nyitva), miközben nem jelent plusz segítséget a legnehezebb helyzetben lévőknek. Ráadásul végül ezeket a hiteleket úgyis vissza kell majd fizetni, ezért akik nem gazdálkodnak jól a pénzükkel, akár jobban is járhatnának egy folyamatosan fizetett, de alacsonyabb törlesztőrészlettel, mint azzal, hogy június végéig nem fizetnek semmit, de akkortól majd magasabbak lesznek a törlesztőik. (Persze semmi nem kötelezi őket, hogy részt vegyenek a törlesztési moratóriumban, de sok, kevéssé tudatos adós rosszul mérheti fel, mi számára az optimális.) Az ideális intézkedés arra adna lehetőséget az adósoknak, hogy egyszerű és átlátható módon kérjenek méltányossági alapon törlesztési halasztást a bankoktól, amivel egyszerre járnának jól a nehéz helyzetbe kerülő adósok és a bankok, amelyeknek szintén költségesek a bedőlő hitelek.

Bérköltségek átvállalása

A munkahelyek megőrzése a bérköltségek átvállalásával alapvetően jó ötlet. Tavasszal a kormány először lassan, bonyolultan és túl szűk körben vezette be a bérgarancia programját, később viszont igyekezett javítani és egyszerűsíteni rajta. A mostani intézkedés ugyanakkor iparágspecifikus: alapvetően a vendéglátó és az idegenforgalmi szektorokra vonatkozik. Már tavasszal is írtam arról, hogy a turizmus mértéktelen pénzelése valószínűleg nem jó ötlet. Mivel 2021-ben sem lesznek turisták, sok cég végképp életképtelen lesz, addig azonban önti beléjük a pénzt az állam. A mostani intézkedésnek legalább annyi előnye van, hogy bérköltségeket támogat, így nem teszi lehetővé, hogy egy szállodalánc egyszerre vegyen fel több milliárd forintnyi állami támogatást és bocsásson el sok száz dolgozót.

További probléma az egyes iparágakra koncentráló bérköltség átvállalásával, hogy lassítja a gazdaság természetes átalakulását. Ha továbbra is sokan fognak otthonról dolgozni, megnő a kereslet például az ételházhozszállításra, és kevesen fognak személyesen étterembe járni. Az állam viszont a házhoz szállításra való átállást, illetve az azzal foglalkozó cégek növekedését lassítja azzal, hogy minden étteremben átvállalja a bérköltségek kétharmadát. Abból is gondok lehetnek, hogy egyáltalán nemcsak az éttermek és a szállodák kerülnek most bajba, hanem egyrészt a beszállítóik, másrészt a más területeken működő cégek, amelyeket szintén hátrányosan érintenek a lezárások. Egy olyan cég például, amely Airbnb-apartmanokat takarít vagy szállodákat lát el higiéniai termékekkel, ugyanolyan bajba kerülhet most, mint maguk a szállodák, mégsem kap támogatást. Ugyanígy bajba kerülnek a mozik vagy éppen a taxisok. Az ideális intézkedés ezen a területen közvetlenül a dolgozókat segítené, függetlenül attól, hogy milyen típusú cégnél dolgoztak eddig.

Az iparűzési adó csökkentése

Az önkormányzatoknak hatalmas bevételkiesést jelent, ezért lett a legtöbb vihart kavart intézkedés a kis- és középvállalkozások iparűzési adójának csökkentése. A miniszterelnök egyik kedvenc gazdaságpolitikai tanácsadója, Parragh László iparkamarai elnök novemberben először a helyi iparűzési adó teljes elengedését javasolta egy évre, majd a mikro-, kis- és középvállalkozások számára való elengedését két évre.

Az adóelengedésen alapuló gazdaságélénkítési kísérlettel az az első gond, hogy ez sem jól célzott, mert a bevételeiket időlegesen szinte teljesen elveszítő cégeknek semmit nem jelent. Egy taxisnak a korlátozások miatt akkor sem lesz utasa, ha elengedik az adóját. Moziba vagy étterembe sem fognak ettől sokkal többen járni, ezeknek a helyeknek ugyanis egyrészt a lezárások miatt, másrészt a járványtól való félelem, harmadrészt a másodlagos keresleti hatások (sok embernek nincs pénze, amit szolgáltatásokra tud költeni) miatt esett vissza a forgalmuk, és a korlátozások feloldásával, a járvány miatti félelem csökkentésével, illetve a bevételeiket vesztett emberek támogatásával lehetne nekik segíteni. Azoknak a cégeknek viszont, amelyeknek nem csökkent, vagy akár nőtt is a bevételük, nem túl igazságos elengedni az adóját. Maximum azért éri meg, mert az adócsökkentésnek lehet számukra élénkítő hatása, de az adócsökkentésre költött összegeket ennél hasznosabban, a gazdaságot jobban élénkítve is el lehetne költeni (pl. közvetlen készpénzes juttatásokkal). Ráadásul mivel az iparűzési adó alapja a tiszta profit, ennek maximum 2 százaléka az adó, érdemi élénkítő hatás nem lesz, cserébe teljesen fenntarthatatlanná válnak az önkormányzati költségvetések, amik ezt a nagyon kis mértékű adót egy nagyon széles bázison szedik be.

Ráadásul az intézkedés nem minden településre vonatkozik egyformán: a 25 ezer fő alatti települések támogatást kapnak a kormánytól, a nagyobb önkormányzatok pénzügyi helyzetét egyenként tekintik át. Ez azért furcsa, mert a kormány célja elvileg a nehéz helyzetbe került vállalkozások támogatása, nekik viszont mindegy, hogy melyik településen működtek eddig. A települések közötti ilyen válogatás azért sem tűnik jó ötletnek, mert nem egyértelmű, hogy a kisebb települések kerültek bajba a válságban, illetve hogy pont ők veszítik az intézkedéssel a legtöbb bevételt. A nagyvárosokban jobban terjedhet a járvány (erről persze Magyarország esetében nincsenek megbízható információink), ők is lehetnek nehéz pénzügyi helyzetben, illetve nekik is lehet elengedhetetlenül fontos bevételi forrás a helyi iparűzési adó. Ha már ilyen típusú adócsökkentést vezet be a kormány, akkor az önkormányzatok támogatását érdemesebb lenne valamilyen előre meghatározott szabály alapján, nem pedig diszkrecionálisan meghatározni.

Az önkormányzatoktól pénzt elvenni egyébként több okból is rossz ötlet. Egyrészt a válság miatt rengeteg bevételük esett ki, visszaesett például az iparűzési adóból származó bevétel is, sok városban milliárdos lyukakat ütve a költségvetésen. Másrészt már eddig is pénzt vont el tőlük a kormány, például az ingyenes parkolás bevezetésével. Harmadrészt a kormány megtiltotta nekik az adóemelést és a szolgáltatási díjaik növelését, így alternatív bevételi forrásaik sem lesznek. Negyedrészt, miközben egy gazdasági visszaesés idején optimális hiányt futtatni az anticiklikus gazdaságpolitika jegyében, az önkormányzatoknál nem keletkezhet hiány, csak a központi költségvetésben. Ez azt jelenti, hogy az önkormányzatoknak összességében kiadásokat kell majd csökkenteniük. Ez nem tűnik jó ötletnek, hiszen éppen ők vannak a járvány elleni harc frontvonalában, ők tudják felmérni a helyi problémákat és közvetlenül segíteni az embereket, vagyis szinte biztosan plusz kiadásokkal kellene élniük megemelt központi költségvetési támogatásból.

Lakásfelújítási támogatás

A gyerekeseknek juttatott lakásfelújítási támogatás jól hangzik. A kormány valószínűleg azt gondolja, hogy ezzel nemcsak a családokat, de az építőipart is segíti, ahogy az történt a korábbi lakásépítési és -felújítási támogatások esetében. Emellett ilyen intézkedéseknél mindig előkerülnek a demográfiai szempontok is: a kormány több gyerek születését várja a családok megélhetésének támogatásától. 

Ugyanakkor ennek az intézkedésnek is erősen kérdéses a célzottsága, mivel várhatóan egyébként is jó anyagi helyzetben lévő családokhoz kerül majd a pénz. Ők azok, akik könnyen bele tudnak vágni egy 6 millió forintos felújításba (3 millió forint alacsony kamatozású hitel + 3 millió forint vissza nem térítendő támogatás). Ez viszont egy ilyen komoly válság idején, amikor tízezrek vannak munka nélkül és a szegénység is megugrik az ország sok részén, nem tűnik üdvös lépésnek. Közben a kormány még mindig nem hozott semmilyen intézkedést a munka nélkül maradók megsegítésére például az Európában legrövidebb ideig, mindössze három hónapig járó álláskeresési járadék időtartamának meghosszabbításával, vagy éppen a legszegényebb családok gondjainak enyhítésére – például a 2008 óta változatlan összegű családi pótlék megemelésével.

(A cikk a Qubit oldalán jelent meg: https://qubit.hu/2020/12/23/rossz-helyre-ad-rossz-helyrol-vesz-el-a-kormany-karacsonyi-gazdasagi-csomagja)

„A közgazdaságtan sokat foglalkozik a bizalom és a kiszámíthatóság szerepével a jó gazdasági döntésekben. Ez a mozzanat az Orbán-féle társadalom- és gazdaságfelfogásból tökéletesen hiányzik. Saját definíciója szerint politikai kormányzást folytat, ami magyarul azt jelenti, hogy a hatalmat minden körülmények között meg kell tartani. Ezért aztán zsigeri reflexe bármilyen problémára a sikerpropaganda és ami ennek része, az adatok és információk szelektív, gyakran félrevezető bemutatása, kezelése” – fogalmazott Felcsuti Péter közgazdász, a Bankszövetség volt elnöke a Hírklikknek adott interjújában. Azt is elmondta, hogy most elhárult az akadály: továbbra is jöhet az EU-s pénz az Orbán-kormányhoz, de mint eddig, nagy az esély arra, hogy a jövőben is rossz célokra költi majd el.

– 2020 – érthetően – a pandémia miatt megrázta a világgazdaságot. A magyar kormány azonban, közgazdászok általános véleménye szerint kommunikációs trükkökkel igyekezett rózsaszínűbbé festeni a helyzetet. Az őszinte szó hiánya mennyiben növeli, növelte a bajt?

– Közhely, hogy általában az emberek közötti sikeres együttműködés alapfeltétele a bizalom. Ez természetesen a gazdaságban sincs másképp; a közgazdaságtan sokat foglalkozik a bizalom és a kiszámíthatóság szerepével a jó gazdasági döntésekben. Ez a mozzanat az Orbán-féle társadalom- és gazdaságfelfogásból tökéletesen hiányzik. Saját definíciója szerint politikai kormányzást folytat, ami magyarul azt jelenti, hogy a hatalmat minden körülmények között meg kell tartani. Ezért aztán zsigeri reflexe bármilyen problémára a sikerpropaganda és ami ennek része, az adatok és információk szelektív, gyakran félrevezető bemutatása, kezelése. Ez viszont könnyen elbizonytalanítja, bizalmatlanná teszi a gazdaság szereplőit, különösen akkor, ha a mindennapos tapasztalataik és a kormányzati propaganda között nem találnak kapcsolatot. Így nehezen tudnak jó döntéseket hozni, vagy ami még rosszabb, passzívak maradnak. Ez rossz nekik és rossz a gazdaság egésze számára is, amelyik így még azt sem hozza ki egy nehéz helyzetből, amit egyébként ki lehetne.

– A visszaesés mértéke hét százalék körül mozog, amit talán már Varga Mihály is elismer. Rosszabb, vagy hasonló, netán jobb a helyzet, mint a tíz évvel ezelőtti világgazdasági válság idején?

– Valójában rosszabb, 2008-ban hat százalék körül volt a visszaesés, de tárgyilagosan el kell ismerni, hogy a két helyzet igazán nem összehasonlítható. A gazdasági válságokról – kisebbekről, nagyobbakról az elmúlt két-háromszáz évben – sokat tudunk és sokat megtanultunk. Ez a mostani – talán nem túlzás – az első az emberiség történelmében, amikor a világjárvány egy globális, minden elemében összekapcsolódott világgazdaságot zilál szét. 

– Az „udvari” közgazdászok – ha vannak ilyenek – folyamatosan visszapattanásról beszéltek, miközben a 15-ök szinte mindegyike elhúzódó válságról. Most már konszenzus van?

– Konszenzus nincs, nem is kell, hogy legyen, hiszen a jövő mindenki számára bizonytalan és kiszámíthatatlan. Visszapattanásról – amit márciusban a jegybank elnöke a második félévre valószínűsített – azonban szó sincs. Jövőre a járványhelyzet függvényében talán sikerül ledolgozni az idei veszteség felét, negyven százalékát és esetleg 2022 végére lehetünk ott, ahol 2019 végén voltunk.

– Matolcsy György, illetve az MNB a minap bírálta a kormányt, hogy több lépést is elhibázott, illetve elmulasztott megtenni. Jelent valamit a Nemzeti Bank hirtelen jött kritikája?

– Természetesen minden konstruktív kritikának helye lehetne egy ilyen nehéz helyzetben; akár az utólagosnak is, hiszen egy tanulási folyamat kellős közepén vagyunk. Az azonban biztos, hogy az MNB bírálatának hitelességéből sokat levon az a nagyon durva szakmai tévedés, amiről a fentiekben volt szó.

– Ha már MNB: Matolcsy azt mondta, azért jósolt a második félévre négy százalék körüli GDP-emelkedést, mert nem számoltak a második hullámmal. Ez hogy lehet?

– Természetesen nem lehet sehogy; az egész világ, az összes mértékadó nemzetközi szervezet – OECD, IMF, EU – előrejelzéseiben általában és konkrétan Magyarország vonatkozásában számolt a második hullámmal és ezért súlyos visszaesést valószínűsített az év egésze tekintetében. Azt is el kell ismerni, hogy a pénzügyminisztérium – bár az általános sikerpropaganda alól nyilván nem vonhatta ki magát – előrejelzésében sokkal közelebb volt a nemzetközi konszenzushoz, mint az MNB, amelynek a szakmai presztízsén így nem kis csorba esett.

– És még mindig MNB: Virág Barnabás 3.4 százalékos idei inflációról beszélt, miközben a nyugdíjasoknak három százalékos emelést állított be a kormány. Hol a hiányzó  0,4? százalék ? Vagy Virág tévedett?

– Az infláció számítása és érzékelése két különböző dolog; egy-két, minden nap vásárolt fogyasztási cikk árának nagyon durva emelkedése könnyen kelthet olyan benyomást, hogy a több ezer tételből álló fogyasztói kosár egészének áremelkedése sokkal nagyobb, mint a tényleges. Ettől függetlenül, már az első Orbán-kormány „feltalálta” azt a trükköt, hogy a költségvetés tervezése, majd kommunikációja során folyamatosan alul kell becsülni az inflációt és következésképpen az inflációhoz indexált automatikus kifizetéseket (például nyugdíj), amit aztán utólag valamilyen mértékben korrigálnak, de addig mindenesetre a különbség ingyen forrás a költségvetés számára.   

– A számokkal folytatva: Petschnig Mária Zita egyik legfőbb panasza, hogy nem lehet hinni a kormány, vagy a KSH számainak. Ha így van, kiket akarnak becsapni, és miért?

– Zitánál senki nem ismeri jobban a hivatalos magyar adatszolgáltatást, így semmi okom, hogy vitatkozzam vele. Azt azért talán meg lehet jegyezni, hogy a magyar adatszolgáltatás döntő része az Eurostat előírásai és normái szerint készül, azokkal biztosan nincs baj. De van olyan, ami saját, mondhatnám generikus adat – főleg a foglalkoztatás/munkanélküliség és a szociális téren (szegénység). Érdekes aktualitást ad ennek a kérdésnek a most széles körben tárgyalt Eurostat-adat, amely szerint Magyarország a háztartások fogyasztása szempontjából hátulról a harmadik az EU-ban. Ezt cáfolni nem, legfeljebb agyonhallgatni lehet.   

– Átfogó reformcsomagot is javasol Matolcsy, egészségügyi, oktatási és szociális területen. Van ennek realitása?

– A jegybank elnöke régóta bombázza a közvéleményt reformjavaslatokkal (80 pont, 300 pont, stb.) és futurológiával (Új euróázsiai selyemút). Ezekben keverednek a szakmailag korrekt javaslatok és fantazmagóriák. Nyilván jó lenne, ha a szakmailag korrekt javaslatok megvalósulnának, bár ennek ez idő szerint nem sok jele van. Felmerül természetesen az a kérdés is, hogy a jegybank elnöke miért nem kezdeményezte ezeket teljhatalmú gazdasági csúcsminiszter korában és miért csak mostanság, az oldalvonalról bekiabálva. 

– A tavaszi, közgazdászok által írt figyelmeztető levélben külön is felhívták a figyelmet a várható szociális válságra, illetve a kormány e területen hozott intézkedéseinek hiátusaira. Mennyiben igazolódott be a 15-ök, és főként Felcsuti Péter félelme, igazsága?

– Szigorúan a közgazdasági absztrakció szintjén maradva, a gazdaság visszaesése bizonyosan kisebb lett volna egy jobban célzott csomaggal, amelyben nagyobb teret kap a jövedelempótlás és kisebbet a beruházásösztönzés (l. moto GP), illetve az MNB hitelei. A költségvetés hiánya láthatóan így is elszállt (érthető módon), de rossz célokra ment el a pénz, illetve a lehetségesnél kevesebb bevétel van. A fogyasztási célú költségvetési kiadásnak biztosan erősebb tovagyűrűző hatása lett volna, mint a sokkal lassabban megvalósuló beruházásoknak. Arról, hogy a lakosság sérülékeny csoportjai milyen helyzetben vannak, ma is csak „anekdotikus” alapon lehet véleményt mondani, hiszen, ha vannak is átfogó statisztikák, felmérések, azokról nem tudunk. Összességében nem gondolom, hogy szégyenkezni valónk lenne a tavaszi figyelmeztetés miatt. 

– Orbán Viktor a vétó-vitában kijelentette, hogy Magyarországnak nincs szüksége a felújítási alapból neki jutó pénzre. Blöffölt?

– Természetesen igen. Magyarországnak minden fillérre szüksége van és lesz, hogy kijussunk ebből a nagyon mély gödörből.

– A Merkel-féle kompromisszum nagyon megosztja a közvéleményt. A megállapodás vajon mit hoz a magyar politikában? Folytatódik, legalább 2022-ig minden ugyanúgy, mint eddig?

– Talán nem is annyira a közvélemény egésze, mint az „innenső” oldal megosztottsága érdekes. Én az utóbbi napokban egy elég nagy Facebook vita kellős közepén találtam magam, amelyben rengeteg tiszteletre méltó, de nagyon frusztrált hozzászóló volt. Az én álláspontom azt hiszem, kiegyensúlyozottabb. Ennek a lényege, hogy nem gondolhatjuk komolyan, hogy Európa/Merkel számára nincs fontosabb Magyarország és Lengyelország „megleckéztetésénél”, ami egyébként csak nagyon korlátozott kézzelfogható előnyöket ígér; hogy például a déli országok gyors megsegítése és általában az európai gazdaság újraindítása ne lenne fontosabb. Másfelől két, stratégiai értelemben akár áttörésnek is nevezhető dolog történt: a jogállamiság visszavonhatatlanul megjelent, mint önálló szempont az európai döntéshozatalban és – amit kevesebben hangsúlyoznak – az EU „nemzetek felett” a saját nevében hitelt vesz fel. Másfelől a magyar ellenzék, mi mindannyian ne Angela Merkeltől várjuk, hogy elvégezze a mi házi feladatunkat. „Ha van pénz, Orbán győz 2022-ben” – én ezt azért elég szimpla állításnak tartom.

– Milyen lépéseket kellene tennie most a magyar kormánynak, hogy 2021 és az utána következő időszak stabilizálja a gazdaságot, illetve a munka nélkül maradó cégek és emberek életét?

– Minden józan elemzés azt mutatja, hogy az elmúlt tíz év gazdasági növekedése és ehhez kapcsolódóan a lakosság jelentős részének a jövedelememelkedése döntően a példa nélkül álló tömegben beáramló EU pénzek eredménye. Ez is azonban csak arra volt elég, hogy mennyiségi értelemben csökkentsük a távolságot az EU átlagtól, de arra nem, hogy minőségi javulás – versenyképesség, humán tőke – álljon be. A jelek szerint a további pénzek beáramlása elől elhárultak az akadályok, de semmi garancia nincs arra, hogy a felhasználás hatékonyabb lesz. Az Orbán-rezsim sok bűne, mulasztása közül ez az egyik legnagyobb. 

(A cikk a HírKlikk oldalán jelent meg:https://hirklikk.hu/kozelet/felcsuti-peter-rossz-celokra-ment-el-a-penz/374268)

We, Hungarian economists, join the Board of the Association of Polish Economists in asserting that vetoing the new EU budget is harmful and is based on false pretenses.

The Hungarian and Polish governments are using their threat of veto to blackmail other European countries and to create a situation whereby the institutions of the European Union cannot in the future effectively monitor the rule of law and functioning of basic institutions in member states. European institutions would also be unable to monitor the orderly and lawful utilization of funds received from the budget.

Like our Polish colleagues, we are convinced that the attitude of the two governments goes against European cohesion policy, harming at the same time the citizens of both countries. The Hungarian government’s attacks against accountability regarding the observance of the rule of law undermines European solidarity, so essential in overcoming the present crisis. It also aims to preserve a system without meaningful barriers against systematic violations of the standards of fair competition and institutional corruption. The long-term costs of maintaining such a system are even more severe than the loss due to limiting the access of Hungarians and Poles to European funds.

Péter Bihari, Péter Ákos Bod, Attila Chikán, Mária Csanádi, Péter Felcsuti, Dóra Győrffy, Júlia Király, Mihály Laki, Tamás Mellár, Zoltán Nagy, Gábor Oblath, Éva Palócz, Mária Zita Petschnig, Dániel Prinz, Werner Riecke, Ágota Scharle, András Vértes

Our statement was also signed by:

https://docs.google.com/.../1zRetsYrfJYynf2.../edit...

Csatlakozunk a lengyel közgazdászoknak a jogbiztonságot és az Európai Unió értékeit támogató állásfoglalásához. 

A lengyel Közgazdasági Egyesület vezetősége, alapos közgazdasági érvek alapján, felemelte hangját az Európai Unió következő 7 éves költségvetésének elfogadását és a válságenyhítő közös hitelfelvételt veszélyeztető lengyel és magyar kormányzati vétó ellen. 

A vétóval a lengyel és a magyar kormány azt kívánja megakadályozni, hogy az Európai Unió intézményei ellenőrizhessék a jogállamiság feltételeinek érvényesülését a két érintett országban.

Lengyel kollégáinkhoz hasonlóan, magunk is úgy látjuk, hogy a lengyel és a magyar kormány magatartása rendkívül káros az európai kohéziós politika, és legfőképpen  saját polgárai gazdasági helyzetének stabilizálása szempontjából. Amikor a magyar kormány azért küzd, hogy ne kelljen a joguralom és a jogbiztonság feltételeit betartania, azzal nem csak az Európai Uniónak a jelenlegi világhelyzetben életbevágóan fontos szolidaritási akcióját akadályozza meg, hanem a magyar gazdaság hosszú távú fejlődése ellen is dolgozik. A lengyel és a magyar vétó ugyanis kétszeresen is sújtja állampolgárait. Egyrészt, a magyar gazdasági élet eleshet uniós támogatásoktól. Másrészt, ami még fontosabb: a jogállami normák sérüléséből hosszú távú gazdasági károk keletkezhetnek azáltal, hogy nem érvényesülnek a tisztességes versenyfeltételek, a magyar vállalkozók nem számíthatnak a jogbiztonságra, tág tere marad a korrupt gyakorlatnak.

Bihari Péter, Bod Péter Ákos, Chikán Attila, Felcsuti Péter, Győrffy Dóra, Király Júlia, Mellár Tamás, Nagy Zoltán, Oblath Gábor, Palócz Éva, Petschnig Mária Zita, Prinz Dániel, Riecke Werner, Scharle Ágota, Vértes András

A nyilatkozathoz itt lehet csatlakozni: 

https://docs.google.com/.../1zRetsYrfJYynf2.../edit...

Warsaw, 2020. November 30.

The government's vetoing of the EU budget is harmful, and false argumentation is used

• Without the rule of law, there will be no economic development

• Poland has gained more from the EU membership than a pure inflow of EU funds and much more than large richer countries, and falsifying the above is pure manipulation

• Economic openness, foreign investments are beneficial for economic development

• Vetoing the EU budget by the Polish government is harmful to Polish society, it will cause irreversible losses.

Increasing the prosperity of our society requires building a modern, innovative and resilient economy. And this requires openness to the world and the rule of law. Openness enables companies to specialize and increases efficiency, and the rule of law protects citizens and companies from discretionary actions by authorities. Therefore, in the interest of further prosperity of Poland and well-being of its citizens, we are protesting against the unjustified undermining of the importance of the rule of law, the benefits of our membership in the European Union and the presence of foreign investors in Poland.
The Regulation of the European Parliament and of the Council on the protection of the Union's budget in case of generalised deficiencies as regards the rule of law in the Member States refers to the provisions of the rule of law contained in Article 2 of the Treaty on European Union. In art. 2 (a) of the regulation, we read that the term "rule of law" refers to the principle of legality, meaning "a transparent, accountable, democratic and pluralistic process of adopting legal acts; legal certainty; prohibition of arbitrariness of executive authorities; effective judicial protection by independent courts, including of fundamental rights; separation of powers and equality before the law”.
The governments of Hungary and Poland want to veto the next EU budget perspective for 2021-2027, presenting the issue of the rule of law as an attack on the sovereignty of member states. Discussions on this subject are accompanied by voices questioning the benefits of Polish membership in the EU, or foreign investments located in our country. How dangerous it can be to try to capture political capital by attacking Brussels can be seen from the example of the United Kingdom. Contrary to its original intentions, the Conservative Party, under pressure from the extreme part, led to Brexit, the negative economic effects of which will be felt for years.

We protest against:

• Opposing the rule of law and sovereignty. The rule of law is primarily in the interest of Polish citizens and companies, protecting them against the discretionary actions of the authorities. Numerous works document the positive relationship between the rule of law and economic development. Problems with the rule of law not only in a visible way reduce GDP growth (see e.g. Guillemette et al., 2017; Barro, 2015; Haggard and Tiede, 2011; Bakker et al., 2020), but also make entrepreneurs less inclined to expand their companies (Estrin et al., 2013). A very important aspect of the rule of law is the independence of the judiciary system - countries where the courts are not independent develop slower (Voigt et al., 2015).

• Questioning the benefits of Poland’s membership in the EU. Poland is a relatively small country (38 million inhabitants), but thanks to our membership in the EU, Polish companies have access to the huge internal EU market (almost 450 million inhabitants). The benefits for Poland from the access to the common market are estimated at over 10% of our GDP (in 't Veld, 2019). The benefits of the EU membership are reflected in the potential losses associated with leaving the EU - the British government estimates that the lack of an agreement with the European Union will reduce British GDP by 7.6% in the next 15 years, and even in the most optimistic scenario of a comprehensive agreement, the UK GDP will be 1.4% lower. For a smaller country with a much weaker negotiating power, the potential losses related to leaving the common market would be even higher. Moreover, Poland, unlike the UK, is a net beneficiary of the inflow of the EU funds, which additionally increases our membership benefits.

• Questioning the benefits of foreign investments. The data presented in the media on the profits of foreign companies in Poland are intended by the authors to evoke a feeling of economic exploitation of Poland. However, they overlook two fundamental issues - the value of the funds they had previously invested and the resulting benefits for the Polish economy. Foreign firms' profits are a reward for prior investment - no one should expect private firms to act pro publico bono. Secondly, most of the profits are reinvested in the development of these companies, and only a part is transferred to their owners. There is extensive literature showing that not only investors themselves benefit from foreign investment, but also the economies of host countries. The benefits of foreign investment go well beyond the jobs they create, or the taxes and social security contributions paid. They are related to technology transfer and stronger integration of the national economy into global supply chains. Based on the literature review (Lamsiraroj and Ulubaşoğlu 2015), it can be estimated that thanks to foreign investments, the Polish economy is approximately 17% larger; The Polityka Insight (2016) draws similar conclusions when estimating the positive effects of foreign investments in Poland at 15.6% of GDP.

The intention of the Polish and Hungarian governments to veto the EU budget falls under exceptional circumstances. The European leaders decided to add the Next Generation EU (NGEU) instrument worth EUR 750 billion to the standard, multi-annual EU budget (worth over EUR 1 trillion). The amount totaling EUR 1.8 trillion will help rebuild Europe's economy after the COVID-19 crisis. The new Europe will be greener, more digital and more resilient to crises.
NGEU is the largest aid package in Europe for several decades. The key element of this program is the Recovery and Resilience Fund (RRF). Its purpose is to stimulate and accelerate economic recovery in the EU economies hit by the crisis.
According to the agreed distribution formula, under the Recovery and Resilience Fund, Poland is to receive EUR 23 billion (approx. PLN 105 billion) in non-repayable grants and EUR 34 billion (approx. PLN 155 billion) as loans. The total is EUR 57 billion (approximately PLN 260 billion). However, every zloty from this program can generate additional economic growth, and thus additional jobs, additional investments, profits and income, also public revenue in the form of taxes and social security contributions. Therefore, if these EU funds were taken from us, the losses for Polish society would be many times greater.
Moreover, this reconstruction program, according to the European Commission's analyses, based on the QUEST macroeconomic model, may bring the greatest benefits for GDP growth to such economies as Poland and Hungary. GDP in our region (i.e. in Poland and Hungary), as a result of the absorption of the funds from this plan, may increase permanently by over 2% in the long term, and in the culmination of absorption of funds even by 3.5%. In the Netherlands or France - generally in the richer economies in the EU, the NGEU plan will generate additional GDP growth in the long term by approx. 0.5%, and by 1% at its peak of absorption. So Poland's benefits from this program are three times greater compared with the rich economies in the EU. This shows the EU's true solidarity.
There is no provisional budget for an additional fund (NGEU). Veto means no program, a suspension of its implementation. In the situation of the first recession after our economic transformation, this program is crucial for Polish companies, Polish local governments, local communities and families. Also Polish public finances are severely strained, with public debt soon exceeding PLN 1.5 trillion. The crisis and many measures reducing the income of local government units have also severely strained the finances of the local units. The European economic recovery package will allow us to finance the recovery and development of the economy without making Poles more indebted.
Poles feel European and want to remain citizens of the European Union. They know very well that the presence in its structures so far is an unprecedented leap in the civilization development of our country. The EUR 1.8 trillion agreement we are calling for would be a proof of the Polish government's constructive commitment to solving Europeans' problems, such as fighting the pandemic and its economic consequences.

Authors: Sławomir Dudek, Ludwik Kotecki, Aleksander Łaszek

The Association of Polish Economists (TEP) promotes economic knowledge and explains the economic phenomena of the modern world, promoting respect for private property, free competition and economic freedom as conditions for Poland's development. It brings together business practitioners and theoreticians of various fields of economic sciences.

Bibliography - selected items:
Bakker B.B. at al. 2020, The Lack of Convergence of Latin-America Compared with CESEE: Is Low Investment to Blame?, IMF Working Papers 2020/098, International Monetary Fund.
Barro, Robert J. 2015. “Convergence and Modernisation”. Economic Journal 125 (585): 911–42.
Estrin, Saul, Julia Korosteleva, and Tomasz Mickiewicz. 2013. “Which Institutions Encourage Entrepreneurial Growth Aspirations?” Journal of Business Venturing.
Guillemette, Yvan, Alexandre Kopoin, David Turner, and Andrea De Mauro. 2017. “A Revised Approach to Productivity Convergence in Long-Term Scenarios,” no. 1385.
Haggard, Stephan, and Lydia Tiede. 2011. “The Rule of Law and Economic Growth: Where Are We?” World Development.
HM Government. 2018. EU Exit Long-term economic analysis.
Iamsiraroj, Sasi, and Mehmet Ali Ulubaşoğlu. 2015. “Foreign Direct Investment and Economic Growth: A Real Relationship or Wishful Thinking?” Economic Modelling 51: 200–213.
Polityka Insight. 2016. Co przyniosły inwestycje zagraniczne? Wpływ na gospodarkę Polski w ostatnim ćwierćwieczu.
in ’t Veld, Jan. 2019. “The Economic Benefits of the EU Single Market in Goods and Services”. Journal of Policy Modelling.
Voigt, Stefan, Jerg Gutmann, and Lars P. Feld. 2015. “Economic Growth and Judicial Independence, a Dozen Years on: Cross-Country Evidence Using an Updated Set of Indicators”. European Journal of Political Economy.

Tavasz óta rendszerint azzal kezdem a napjaimat, hogy megnyitom a kormány koronavírus honlapját, és kis kockás füzetembe feljegyzem a közölt járvány-adatokat. Így tudom folyamatában látni a pandémia történést, ellentétben honfitársaim többségével, akik, ha egyáltalán figyelnek erre, a kormányinfóból legfeljebb csak az aznapi számokat tudják elérni, de a megelőző napiakhoz már nem tudnak hozzájutni. A súlyosan hiányos kormányzati tájékoztatás, amit az operatív törzs napi kiállása sem javít fel, része a társadalom altatását megcélzó kormányzati politikának. Ezzel hosszú ideig el lehetett érni azt, hogy a közvélemény napi szondázása során – milliárdokat fordítanak erre – a megkérdezettek többsége jobban félt munkájának elvesztésétől, mint a koronavírus fertőzésétől. (És ez érthető azon az alapon is, hogy a munkahelyvesztés megélt, tudott tapasztalat volt, szemben a vírus láthatatlan fenyegetésével.) Valószínű, sok honfitársunk még ma is így gondolkodik. Holott van más szempont is, az egészségügyi ellátás teherbíró képessége, amit ha az egyszerű polgárnak nem is, a kormánynak, pontosabban Orbán Viktornak reálisan figyelembe kellett volna vennie. A kellő időben!

Az én kis kockás füzetem adatai szerint, október elejétől rendesen megugrott a kórházban ápoltak és a lélegeztetőgépeken lévők száma.

Nap mint nap elhűlve láttam, hogy százas nagyságrendben szaporodtak a kórházi ellátásra szoruló covidosok. Nem vagyok sem egészségügyi, sem járványügyi szakember, csak laikusént véltem úgy, hogy ha naponta 2-300-zall több beteget kell ellátni – csak a járvány miatt! –, azt a magyar kórházak nem fogják bírni annak ellenére sem, hogy közben megugrott az elhalálozások száma is. Mert valaha – édesanyámat ápolandó – hónapokon át rendszeresen jártam kórházakban, s láttam – járvány nélkül is –, hogy mi ott a helyzet.

Orbán ellenállt

Amikor az ellátási feladatokkal szembeni egészségügyi kapacitások hiánya miatt én már pánikba estem, a mindent tudó és eldöntő Orbán Viktor azt nyilatkozta (okt. 9.), hogy „…a kórházaink, a mentőseink, a háziorvosaink bírják a terhelést egész addig, amíg meg nem érkezik a vakcina”. Ekkor még „csak” 804 covidos beteget gondoztak a kórházakban, ám október végén, amikor már 4048-at, még mindig amellett kardoskodott, hogy „… az orvosaink … csinálják a dolgukat. Szerintem bírni fogják és bírni fogjuk mindannyian”.

Orbán – utólag – a tavaszi lezárásokat túlzottnak tartotta, túl nagy árat követeltek a gazdaságtól: két számjegyű visszaesést (13,6 százalékost), a legnagyobbat a V4-ek körében. Ugyanezen idő alatt a központi kormányzat hiánya majdnem 50 százalékkal megugrott az első negyedévhez képest, a félév végén pedig közelítette a 2000 milliárd forintot szemben azzal, hogy eredetileg egész évre csak 367 milliárdot irányoztak elő.

A miniszterelnök a járvány második szakaszában – a maga politikai célját követve – a végsőkig elzárkózott a gazdaságot megakasztó döntésektől.

 Úgy vélte, az egészségügynek ki kell bírnia a vakcináig, és erről – a vakcina belengetésével együtt (meg, hogy hamarosan itt a téli szünet…) a társadalom is meggyőzhető. Mert – akárcsak Donald Trump – a választások megnyeréséhez gazdasági sikereket akart felmutatni. Növekedést, és nem akart pénzt adni a lezárások miatt: bérkiegészítést, a munkanélküliség hosszabb finanszírozását, hogy már az olyan tiltott tételeket ne is említsem, mint a családi pótlék, az alacsony nyugdíjak, a szociális juttatások emelése. Mert egyoldalú gondolkodásával féltette a költségvetést (a pénzeket egyébként is másra, a támogatóinak szánta), aminek a helyreállítási költségei veszélyeztették volna a 2022-es győzelmet. Legfőbb hivatkozási alapja még októberben is az a nyáron, drága levelekkel begyűjtött társadalmi vélekedés volt, hogy az emberek bezárások helyett élni, dolgozni akarnak. Ám e véleményének hangoztatásakor az időtényező, a nyár óta megváltozott helyzet hidegen hagyta. Pedig július-augusztusban a napi megbetegedések száma bőven ötven alatt lehetett, október átlagában azonban ez kétezer közelébe nőtt. Nem beszélve a halottakról, július-augusztusban összesen 31 honfitársunkat kellett eltemetni, októberben viszont már több mint ezret.

A koronavírusról szóló november 10-i, reggeli kormányzati jelentés még mindig az ország működőképességének fenntartását (azaz a leállítások elkerülését) tartotta a járvány elleni védekezés követendő céljának, vagyis szó nem volt előkészületben lévő korlátozásokról.

Mások léptek, mi nem

A járvány szeptember második felétől a környező országokban és nálunk is elkezdett határozottan felfelé ívelni. A csehek, lengyelek, szlovákok, horvátok, szlovének, sőt, az osztrákok is októberben nekifogtak a korlátozásoknak. Nálunk csak az országhatárokat zárták le, de azt is szelektíven. Orbán azt hitte, megúszhatja, miközben sem az egészségügyi kapacitásokat nem növelte, sem a kontaktus-kutatásokat. Pedig a járvány csak az emberi kapcsolatok leszedálásával tartóztatható fel. A miniszterelnök úgy vélte, hogy ehhez a maszk és a távolságtartás elégséges. Úgy gondolta, hogy a keményebb szabályok elodázásával minden nap nyer a gazdaságban. Ez azonban több okból is téves feltételezés. Egyrészt, mert a vírus elengedésével – és ez történt nálunk a kontaktus-keresés leállásával, az alacsony teszteléssel – megugranak az egészségügyi rendszer fenntartásának költségei. Másrészt, minél szélesebb körben hat a járvány, annál nagyobbak lesznek, szélesednek a fertőző felületek – ez tükröződött az októberi megbetegedések exponenciális növekedésében. Ebből következően, a járványgörbe ellaposításához, az egészségügyi ellátórendszer működőképességének fenntartásához, a járványnak a kapacitásokhoz való hozzáigazításához szélesebb körű és hosszabb ideig tartó zárások szükségeltetnek annál, mintha a járvány ellen korábban, hathatósan felléptek volna.  Emiatt összességében nagyobb a gazdasági áldozat is, és ekkor még nem szóltunk a halottakról, meg a betegség miatt elgyöngülő munkaerő-állományról.

Úgy számolom, hogy Orbán Viktor a gazdaság (vélt) mentése érdekében (értsd saját magáért) a november 11-től hatályos szabályok meghozatalával minimum egy hónapot késett.

Ezalatt ezreket kellett eltemetnünk, és teljesítőképessége végső határára érkezett az egészségügyi ellátó rendszer, aminek hamarosan meg fognak jelenni a szövődményei is a nem covid betegek előrehozott elhalálozásával. És a folyamatnak november 11-vel még nincs vége!

Hogy mit nyert Orbán a gazdaságban a késlekedésével, még pontosan nem számszerűsíthető. Egyelőre a harmadik negyedévről állnak rendelkezésre – részlegesen – adatok. Ez júliust, augusztust és szeptembert, viszonylag „békés” hónapokat foglal magába, amikor már nem éltek a korábbi gazdasági korlátozások és az áruszállítási piaci sokkok is oldódtak.

A nyeremény: még mindig veszteség

Az előző év harmadik negyedévéhez képest a magyar GDP 4,7 százalékkal zsugorodott (előzetes adat). Visszaesésünk nagyobb volt, mint ami az unió átlagában és az eurózónában mutatkozott. Nálunk jobban teljesített, azaz kevésbé csökkent a teljesítménye Litvániának, Lettországnak, Lengyelországnak, Szlovákiának, Németországnak, Dániának, Finnországnak, Svédországnak, Hollandiának, Franciaországnak és Ciprusnak. Recessziónk mélysége megegyezett az olaszokéval, holott köztudott, hogy a taljánoknál jóval nagyobb a - momentán növekedést rontó - turizmus szerepe.

A magyar ipar teljesítménye a harmadik negyedévben nem tudta elérni az előző évi szintet, az építőiparé még a második negyedévinél is gyengébb lett és a kiskereskedelmi forgalomnál is lemaradás mutatkozott. A foglalkoztatottak száma továbbra is elmaradt az egy évvel korábbitól, a munkanélkülieké azonban meghaladta azt. Dinamikusan nőtt viszont az infláció és felgyorsult a forint árfolyamának romlása.

Ez a gyors mérleg a viszonylag nyugodt hónapokról nem túl biztató, és a vakcina sikeres, széleskörű elterjedését követő, felépülési folyamatokra való várakozás tekintetében is óvatosságra int. S itt nem kerülhető meg a kérdés,

 mi várható a mostani korlátozások bevezetése után?

 Biztosat senki nem tud, csak valószínűsíthető feltételezésekből tudok kiindulni.

A vírus második szakaszában Európában az látható, hogy a szigorúbb szabályozást korábban érvényesítőknél és több tesztet végzőknél elhúzódik a pandémia csillapítása. Érthető, hiszen nagyobb a fertőzöttség. Egyedül Belgiumban és Hollandiában mutatkozik 3-4 hét után egyértelműen a lefelé tartó tendencia, s talán még Csehországban. Nálunk, a vírus garázdálkodását szabadjára engedett környezetben – megítélésem szerint – a korlátozásokra most meghirdetett 30 nap nem lesz elegendő a járvány terjedésének érdemi csillapítására, és nem lesz olyan körülmény sem, amely az egészségügyi rendszer teljesítménykorlátját feljavítaná.

Bár nagy a verseny, nem hiszem, hogy az év végéig élni tudnánk érdemi hatást felmutató vakcinával.

Nagy kérdés, Orbán Viktor hoz-e, vagy sem további korlátozó intézkedéseket, óvoda, iskola, bevásárlóközpont bezárásokat (az osztrák mintát követve), vagy/és meghosszabbítja-e, vagy sem a mostani szabályok érvényességét.  S még inkább kérdés, hogyan ítéli meg az év végi ünnepeket és az arra való felkészülés jelentőségét. Két eset lehetséges. (i) Engedményeket tesz, és akkor januárban újabb robbanás lesz a járványgörbén, ami nem várt módon befolyásolja a következő évi teljesítményt is. (ii) Ha viszont nem enged a mostani 48-ból, netán szigorít, akkor esetleg olyan társadalmi haraggal fog szembesülni, amit nehéz lesz ellensúlyoznia.

A főfődöntnök döntését azért is problémás megjósolni, mert Orbán egyszerre több vasat is tart a tűzben a 2022-es választások megnyerése érdekében (csak a legutóbb bevetettek: alaptörvénymódosítás, a választási törvény átírása, a közpénzjelleg elveszejtése, a korábbi eladósodási elvek feladása: forrásgyűjtés külföldi hitelekből is stb.), és továbbiakra is számíthatunk annak alapján, amilyen ötletparádét tíz év alatt hatalmának bebetonozására felvonultatott. Ráadásul „csapatai éppen harcban állnak” a jogállami kritériumok érvényesítésének elkerülése érdekében is.

Úgy általában mindannyian a jó Isten kezében vagyunk. Ám mi magyarok még Orbán markában is.

(A cikk a HírKlikk oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/kozelet/orban-markaban/372603)

Az inflációt mindenki másként érzi, hivatalos adatával senki nem ért egyet. Ez így is van rendjén, hiszen a Központi Statisztikai Hivatal által közölt számban a fogyasztás teljes körére kiterjedő átlagszám jut kifejezésre. Ám a Covid-időszakban ezzel sincs minden rendjén. A bezárkózás és elzárkózás idején, ugyanis radikálisan átrendeződik a háztartások fogyasztásának szerkezete, a KSH viszont a súlyozásnál a két évvel korábbi arányokat veszi figyelembe. A járványra jellemző, valóság-közelibb mai arányokkal, amelyekben az élelmiszereknek nagyobb súlyt tulajdonítunk, mint a kevésbé vásárolt iparcikkeknek és az igénybe vett szabadidős szolgáltatásoknak, közlekedési költségeknek, becslésem szerint, az idei első háromnegyedévi infláció nem 3,5, hanem inkább 4 százalék közelében alakulna. Persze ezzel a számmal sem értene egyet mindenki, főleg nem a nyugdíjasok, akiknek a fogyasztásában idén a kiemelkedő drágulást jelző élelmiszereknek jelentős súlyuk van.

Ami viszont szakmailag nehezen érthető, az az, hogy mértékében és tendenciájában miért különbözik a forint inflációja az unió-béliekétől.

Az Európai Unióban tavaly – a lanyhuló konjunktúrát követve – mérséklődött és idén is folytatódott az infláció ütemének csökkenése. Visszaesésekor ilyen ármozgás szokott mutatkozni, hiszen a kereslet zsugorodása lehűti, kioltja az infláció húzóerejét. Ehhez képest, a hazai inflációs pálya 2019-től más rajzolatú, amint az a következő táblázat adatai alapján nyomon követhető:

Ez év első háromnegyedévének átlagában, öt európai országban csökkent az árszínvonal (defláció), további tizenkilencben pedig alacsonyabb volt a drágulás mértéke az előző évinél (dezinfláció). Nálunk viszont tavaly is erősödött, ami ebben az évben folytatódott. Szeptemberig a KSH 3,5 százalékos éves fogyasztói árszínvonal-emelkedést publikált, ami nemcsak magasabb a tavalyinál, de a legnagyobb az unióban (igaz, meg kell osztanunk ezt a dicső helyet a csehekkel), ami előrelépés (Magyarország jobban teljesít!), hiszen tavaly még be kellett érnünk a második hellyel. Az MNB szeptemberi prognózisa szerint, az év egészében 3,5-3,6 százalékos lesz a drágulás, vagyis nagyobb, mint 2019-ben.

A többi európai országétól eltérő inflációnkban két körülménynek van szerintem meghatározó szerepe. Az írás nem ígér könnyű olvasmányélményt, de aki átrágja magát rajta, annak reményeim szerint, néhány összefüggés világosabbá válik.

Árfolyamhatás

Teljes importunk több mint negyven százaléka fogyasztási cikk, amelynek forint-árszintjét a forint árfolyamgyengülése is befolyásolja. Ha az importőrnek forintban többe kerül az áru, akkor ezt a belföldi árakban is igyekszik érvényesíteni. Lehetséges persze, hogy az erős verseny megakasztja az áremelési szándékát, de nem reális azt feltételezni, hogy az importőrök nem tudják áthárítani a költségnövekedésüket – mint ahogy erről a jegybank vélekedik. Legfeljebb az árstatisztika nem képes követni – vagy csak rosszul – a technikai fejlődésből és a divat változásából következő termékkínálat cseréjét, és ezért nem jelenik meg markánsan az árindexben a gyengülő forint hatása. A forint árfolyamának romlása nem volt csekély: a 2016-os 311,50 forinttal szemben, napjainkban az euró 365 forint körül/felett tanyázik. A dollár ugyanezen idő alatt 281,40 forintról nagyjából 309 forintig drágult. (A feltörekvő országok valutáinak árfolyama általában egy irányba mozdul, a számok azonban rendre azt jelezték, hogy a forint – kedvezőtlen időszakokban – a többi kelet-közép-európai valutához mérten nagyobb mértékben romlott.)

Az utóbbi években bekövetkezett forintárfolyam-gyengülés mögött az a tudatosan vállalt jegybanki szándék húzódik meg, amely az olcsó pénz politikájával kíván hozzájárulni a növekedéshez. Ha a forintmegtakarítók a jegybank által leszorított kamatszinttel elégedetlenek, euróra vagy más jobb valutára cserélik le a valutánkat. Az így megnőtt forintkínálat gyengíti a pénzünket. Ám a gyengébb forintból az exportőrök extra jövedelemre tudnak szert tenni, ami ösztönzi a külső piacokra termelést. Az MNB azért folytathatta eddig ezt a növekedést serkentő (és saját nyereségét növelő), gyenge árfolyamra játszó politikáját (bár tagadja, hogy árfolyamcélja lenne), mert a forint inflációja nem szaladt el, az általa célként tételezett határon belül (3+-1 százalék) maradt. Eddig!

Az idei esztendő ugyanis úgy kezdődött, hogy január-februárban az infláció meghaladta az MNB „tűréshatárának” felső értékét. Majd besegített a világjárvány miatti olajárzuhanás és a korlátozások miatti keresletcsökkenés, (az utóbbihoz a lakosság biztonsági megtakarításainak felfutása is hozzájárult). A korlátozások harmadik negyedévi oldása azonban újra négy százalék közelébe repítette inflációnkat (az üzemanyagok áresése ellenére is!), amiben elsősorban az elhalasztott kereslet piacra zúdulása és a kínálati oldal ehhez való alkalmazkodása játszott szerepet. Magyarán, a Covid zárlatai miatt veszteséget szenvedő termelők és szolgáltatók bevételeik kiesését pótlandó, megemelték az árakat, amit a keresleti oldal elfogadott. (Legjobb példája ennek az üdülési szolgáltatások árainak hirtelen megugrása.)

De a megugró júliusi, augusztusi inflációban szerepe lehetett annak is, hogy januártól augusztus végéig az euró 23 forinttal drágult. Ilyen körülmények közt az infláció védelmére fókuszáló jegybanknak szigorítania kellett volna. Ezzel ellentétben, júliusban folytatta júniusban megkezdett kamatvágását, amivel az alapkamat 0,6 százalékra zsugorodott; ez nem erősítette a befektetői bizalmat és az euró árfolyama szeptemberben kezdte közelíteni a 370 forintot. Ez már azonban az MNB-nek is soknak tűnhetett, előbb szóbeli beavatkozással próbálkoztak, amikor kiemelték, hogy a jegybank első számú feladata a forint vásárlóértékének védelme, majd ennek hatástalansága miatt (hisz’ az árfolyam tovább gyengült) 0,15 százalékponttal megemelték az egyhetes betétek kamatát, vagyis az irányadó rátát. Ez hozott is némi visszaerősödést, de szeptember végén ismét 365 forintba került egy euró. Így jöttünk át októberre, amikor a piac további monetáris szigorítást várt. Ez lett volna ugyanis a logikus, hiszen az augusztusi, Európában legmagasabb, 3,9 százalékos infláció után, 12 előrejelző szeptemberre is 3,9-4 százalékos drágulást prognosztizált. S ezzel lényegében megegyezett az MNB szakértőinek várakozása is, akik 3,7-4,1 százalékra becsülték a szeptemberi inflációt.

A tényszám azonban – mindenki meglepetésére – 3,4 százalék lett, a KSH közlése szerint. Ennek értékelése előtt azonban vissza kell térnem a fura hazai inflációs pálya elvarratlanul hagyott másik tényezőjéhez.

Választásokra sandító jövedelempolitika

Inflációnkat 2016-tól egyértelműen fűtötte a konjunktúra élénkítésére koncentráló (amikor egyébként is jó volt a külső konjunktúra!), kiengedő jellegű gazdaságpolitika (ezt támogatta meg a jelzett laza monetáris politika is) – nem kevésbé a parlamenti, uniós és önkormányzati választásokra készülve. Ezen belül kitüntetett szerepet kapott a jövedelempolitika, amely részben a legkisebb bérek emelésének korábbiaknál jóval nagyobb előírásán, részben a családi adókedvezmények növelésén alapult. A 2016 utáni reálkereset dinamikája nyolc-tízszeresére emelkedett a globális válság utáni évekhez képest és négyszer gyorsabb volt, mint a nemzetgazdaság termelékenységének emelkedése, így keresleti oldalról inflációt növelő hatást váltott ki. A bérek költségoldali inflációs nyomását a szociális hozzájárulás visszavágása enyhítette. Minthogy közben a foglalkoztatás is bővült, az összkereslet felpörgött. A háztartások fogyasztási dinamikája a korábbi évek többszörösére nőtt.

2020 első felében is ezek a bér- és keresleti hatások érvényesültek, ezért – az uniós tagok többségével ellentétben – nem mérséklődött nálunk az infláció, nem állt elő a recesszióban szokásos dezinfláció vagy defláció.

A szeptemberi infláció adatáról

A szeptemberi infláció értelmezéséhez tudni kell, hogy az év/év indexeket (szept./szept.) az előző hónaphoz képest bekövetkezett árszintváltozás (szept./aug.) dönti el. Ez adódik hozzá az esztendőn belül addig lezajlott dráguláshoz, és ehhez jön az előző évről áthúzódó áremelkedés. Ha szeptemberben egyáltalán nem nőttek volna az árak augusztushoz mérten, akkor 3,8 százalékos lett volna az index. A prognóziskészítők 0,2 százalékos drágulást valószínűsítettek szeptemberre augusztushoz mérten, így íródott náluk 4 százalékra a várt ütem.

A KSH által publikált 3,4 százalékos adatban azonban a hivatal 0,4 százalékos árszínvonal-csökkenést hozott ki augusztushoz képest. Ez úgy jött ki nekik, hogy más áruk áremelkedése mellett, szerintük szeptemberben többek között olcsóbb lett a sertés- és baromfihús, a húskonzerv, a hal, a tej, tejtermék, tojás, a vaj, vajkrém, a sertészsiradék, a cukor, az étolaj, a margarin, a rizs, a hántolmányok, a csokoládé, a kakaó, cukrászáru, a jégkrém, az édesipari lisztes áru, a zöldség, gyümölcs, burgonya, a tartósított ételek, a fűszerek, ételízesítők, a bolti kávé, továbbá az összes szeszesital. Az iparcikkek körében is voltak árcsökkenések, a szolgáltatásokon belül a lakbér, a közlekedési szolgáltatás, a telefon, az internet, a tv-előfizetés, a sport- és múzeumi belépők, a belföldi és külföldi üdülés került kevesebbe az előző hónaphoz képest.

Lehet, hogy e cikk olvasója a felsorolt árcsökkenéseket elhiszi, én nem tartozom közéjük. Szeptemberben rendszerint emelkedni szokott az árszint augusztushoz mérten. A mostani szeptemberben a keresleti nyomás nem mérséklődhetett radikálisan az elfogadott béremelések okán. (A felsorolt élelmiszerek zöme egyébként is merev keresletű, vagyis akkor is megvesszük, ha csökken a jövedelmünk.) De irreális azt is feltételezni, hogy a termelési oldalon enyhült volna a költségnyomás és/vagy a profit feltöltésének igénye. A burgonya, a gyümölcs és zöldségárak mérséklődését még el tudom fogadni, a többit piacjáró háziasszonyként sem. Nem életszerű ugyanis, hogy a megelőző hónapokban például megemelik a tojás, a tej, és tejtermékek árát, amit aztán szeptemberben visszavesznek. Vagy, hogy a júliusban és augusztusban felment szeszesital-árakat szeptemberben lecsökkentik. Vagy netán országos élelmiszer és szeszesital árcsökkentési akciók voltak? Szeptemberben ilyesmi nem szokott előfordulni.

Még a belföldi üdülések szezon utáni kínálati árainak mérséklése érthető valamelyest, de honnan veszi a hivatal, hogy külföldön olcsóbban üdültünk gyengébb forintárfolyam és az országhatárok lezárása mellett?

A 3,4 százalékra kihozott szeptemberi árindexszel a KSH sokat segített az MNB-nek: nem kell a monetáris szigor eszközéhez nyúlnia, politikája továbbra is laza maradhat, növekedést támogató. S bízhat abban, hogy a forintgyengülés inflációs hatását majd kívülről ellensúlyozza az alacsony külső infláció, belülről pedig a járvány második szakasza miatt előálló csökkenő fogyasztási kereslet (már csak a biztonsági tartalékképzés okán is).

Az, hogy a kimutatott inflációnak, a kimutatott béremelkedéseknek, a kimutatott foglalkoztatásnak és munkanélküliségnek a Covid által kiváltott speciális körülmények közt a korábbiaknál is kevesebb köze van a valós történésekhez, a döntést hozók közül senkit sem érdekel. Ez a fajta „érdektelenség” egyenes következménye annak a kormányzati politikának, amely hosszú évek óta fütyül a legelemibb törvényszerűségekre is, a gazdaságra csakis a privát gazdagodás és a hatalom megtartása szemszögéből képes tekinteni.

Jó, hogy nekünk még megvan a morgás joga – de mire megyünk vele?

(A cikk a HírKlikk oldalán jelent meg: https://hirklikk.hu/kozelet/mindenki-maskent-erzi/371478)