Az osztrák munkanélküli ellátás minimális időtartama is hosszabb, mint a magyar maximuma. A német kormány épp arról döntött, hogy átmenetileg az eddigi 12 hónap helyett 15 hónapig jár. Miért annyira fontos ez a lépés, és mire lenne szükség Magyarországon?

Miért nem elég a munkahelyeket menteni?

Az április 20-ig bejelentett válságkezelő intézkedések elsősorban a meglévő munkahelyek megmentését célozták (bár messze nem a kellő intenzitással, ahogy azt már mások megírták, például  itt és itt). A vásárlóik nagy részét elvesztő kisvállalkozók, a szolgáltató- és kulturális szektorban dolgozó szabadúszók jó esetben (ha nem maradtak le a listáról) adókedvezményt kapnak, kieső jövedelmüket nem pótolja az állam. A munkájukat elvesztett álláskeresőknek legfeljebb 3 hónapig jár támogatás, a közmunkáról is hazaküldött legszegényebbeknek havi 28 500 forintból kell kihúzni a válság végéig.

A szolidaritás erkölcsi parancsa mellett (amit baloldaliként, keresztényként vagy felvilágosult európaiként is követendőnek tarthatunk) számos pragmatikus érv is szól a bajba jutott emberek és családjaik megsegítése mellett. Az első, hogy a nekik adott forintok szinte biztosan a hazai fogyasztást növelik (azaz hazai kereskedők és nagyrészt hazai termelők és szolgáltatók túléléséhez járulnak hozzá), és nem a megtakarítást vagy a külföldi fogyasztást. A második, hogy ezzel a segítséggel olyan személyes és családi kríziseket lehet megelőzni, amelyeknek a kezelése később már lehetetlen (öngyilkosság, válás) vagy sokkal többe kerülne (családon belüli erőszak, depresszió, más betegségek, lakhatás elvesztése, vagyontárgyak eladása használati érték alatt).

A harmadik érv kevésbé könnyen megragadható, de nem lebecsülendő. A gazdaság olajozott működése ugyanis nemcsak fizikai vagy pénzügyi tényezőkön, hanem információkon és a szereplők közötti kapcsolatokon is múlik: amikor a sarki boltos lehúzza a rolót, a rajziskola becsukja a kapuját, vagy a gyár kénytelen elbocsátani a tapasztalt műszakvezetőt is, akkor információk és kapcsolatok vesznek el, és apad a bizalmi tőke. Ezek a veszteségek nagyrészt maradandóak, ha új cég lép a régi helyébe, vagy másutt talál végül munkát a dolgozó, az újrainduláskor nem állnak helyre automatikusan: a felhalmozott információ- és tudástőke egy része végleg elvész. Amit a műszakvezető tudott arról, hogy hogyan lehet a csapatának egyes tagjait motiválni, az egy másik gyárban vagy másik csapatban már nem ér annyit. 

Kit kell támogatni és mivel?

A válságokat többnyire a gazdaság rossz működése idézi elő, vagy egy olyan külső körülmény megváltozása (például az olajárak emelkedése) amihez muszáj alkalmazkodni. Ilyen helyzetben nem feltétlenül jó minden munkahelyet megmenteni, sőt, felgyorsíthatja a kilábalást, ha a hatékonyabbak, az alkalmazkodóképesebbek maradnak talpon (bár az álláskeresők mentése ilyenkor is indokolt). A mostani válság azonban nem ilyen: a hatékonyság vagy az előrelátás nem menti ki azokat a cégeket, vállalkozókat és munkavállalókat, akiket most közvetlenül érint a járvány és a megfékezésére hozott intézkedések. Ilyen helyzetben nem működnek az érdemesség megállapítására szokásosan alkalmazott mutatók: így például nem sokat mond egy cég hatékonyságáról, hogy 20 vagy 40 százalékkal csökkent a termelése. Ezért nem érdemes szűkre szabni a megmentendők körét sem.

A mostani válság annyiban is szokatlan, hogy nem csak a kereslet visszaesése vagy a beszállítói láncok megszakadása miatt állhat le a termelés. Az is előfordul, hogy nincs, aki elvégezze a munkát: aki beteg, iskolás gyerekéről kell gondoskodnia (a 30-49 éves, dolgozó nők körülbelül 40 százalékának van óvodás-kisiskolás korú gyereke), vagy veszélyeztetett, idős szüleivel él, az már nem vállalja az ingázást, nem olyan hatékony a távmunkában, vagy egyáltalán nem tud dolgozni.

Az érintettek köre ezért nagyon széles: nemcsak az álláskeresők (köztük azok is, akik korábban feketén dolgoztak, így a járadékra nem jogosultak), a szolgáltató szektorban működő kisvállalkozók és a szabadúszók, hanem ágazattól függetlenül a gyermeket nevelők, idős családtagot gondozók, azok, akik munkaképesek, de valamilyen krónikus betegségük miatt számukra veszélyesebb a vírus. És azok is, akik még nem vesztették el a munkájukat, de rövidített munkaidőben dolgoznak, vagy fizetés nélküli szabadságra kellett menniük. Egy április eleji felmérés szerint az aktív korúak 7 százaléka elvesztette az állását, de ennél jóval többen, harmaduk-felük a korábbitól eltérő munkarendben (otthonról vagy rövidebb munkaidőben) dolgozott.

Hogyan érdemes adni a támogatást?

Gyorsan, célzottan, érdemben. A segítség akkor tud gyorsan célba érni, ha a meglévő csatornákon keresztül, minél kevesebb diszkrecionális döntéssel és adminisztrációval adják, akár igénylés nélkül, automatikusan. A célzás akkor jó, ha azok kapnak segítséget, akiknek a válság alatt nagyot esett a jövedelme, és/vagy nőttek a kiadásai, és nincsenek tartalékai. És végül, akkor érdemi a segítség, ha a kieső jövedelemmel arányos, ahhoz hasonló mértékű. Az eddigi javaslatok csak az első kritériumnak felelnek meg. Egyetlen lépéssel valószínűleg nem is  lehet elérni az érintettek sokféle csoportját, de három-négy intézkedés talán még nem haladja meg a kormányzat adminisztratív kapacitásait.

A kisvállalkozóknak szóló, már bejelentett intézkedések célzottak és gyorsak, de a kieső jövedelmet nem pótolják. A rövidített munkaidős állásokat mentő támogatás célzása túlságosan szűk, és az előbb 75 ezer, majd az április 21-i módosítás szerint 112 ezer forintban maximált összege is alacsony. Mindkét intézkedést ki kellene terjeszteni – ahogy az április 20-i bejelentések szerint a kormány is tervezi.

A munkanélküli és szociális ellátások meglévő csatornái meglehetősen szűkösek, ezért e téren biztosan nem elegendő, ha csak a német vagy az osztrák válságintézkedések példáját követjük. Ausztriában például nem kellett növelni a munkanélküli segély időtartamát, mivel ott – ahogy volt már róla szó – a minimum is hosszabb (20 hét), mint Magyarországon a maximum. Az álláskeresési járadék időtartamának emelése mellett ajánlatos lenne egy egyszeri, negatív adó jellegű különleges juttatás azoknak, akiknek március 15. után 30 százaléknál nagyobb mértékben csökkent a munkajövedelme vagy a vállalkozói bevétele.

Segítene a foglalkoztatást helyettesítő támogatás összegének (10 év óta 22 800 forint) emelése, az igénylés feltételeinek (a jövedelmi és különösen a vagyoni küszöb) átmeneti enyhítése, vagy legalább a már megítélt ellátások folyósítási időtartamának meghosszabbítása (ahogy azt a települési segélyek esetében jó néhány önkormányzat már meglépte). Végül, bár csekély az összege, fontos gesztus lenne a családi pótlék átmeneti megduplázása legalább az egyszülős és a három- és többgyermekes, illetve a beteg gyermeket nevelők számára – akik a legkevésbé rendelkeznek tartalékokkal.

(A cikk a g7.hu oldalán jelent meg: https://g7.hu/kozelet/20200424/az-emberseg-es-a-gazdasagi-erdek-most-egy-iranyba-mutat/)

2020. április 10-én tizenöt különböző világnézetű, különböző gazdaságfilozófiai hátterű, különböző életkorú magyar közgazdász szükségesnek tartotta közösen megszólalni, jelezve, hogy

„Magyarországon gazdasági válság és társadalmi katasztrófa van kibontakozóban. A kormány által közzétett csomag a gazdasági válság kezelésére elégtelen, a társadalmi katasztrófával pedig említés szintjén sem foglalkozik.”

 Nem csak kritikát fogalmaztunk meg, hanem javaslatot is tettünk az általunk legfontosabbnak ítélt lépésekre, mindenek előtt a szociális háló lyukainak befoltozására és szélesre húzására. Minderre azonban valóban csak akkor van szükség, ha helyes a kiinduló premisszánk: súlyos gazdasági és társadalmi válság közelít és a kormányzati reakció nem megfelelő.

 Ne legyen igazunk!

 Ne legyen igazunk, hogy a járvány nyomán Magyarországnak ugyanúgy súlyos gazdasági visszaeséssel kell szembenéznie, mint a világ többi részének. Mintha már a hiper-optimista jegybankelnök is kezdené elismerni a recesszió közeledtét, egyik legutóbbi interjújában már nem 2-3 százalékos növekedést jósol idénre, hanem csak „az eddig követett 2-3 százalékpontos növekedési többletet tudjuk tartani az EU átlagához képes”.

Mivel a legtöbb friss előrejelzés 6-8 százalékos átlagos GDP zsugorodást jósol az Európai Unióra, így a 2-3 százalékos többlet 3-4 százalékos visszaesést jelent Magyarország esetében. Ez a jóslat már összhangban van a pénzügyminiszter és a Nemzetközi Valutaalap előrejelzésével, noha még mindig rendkívül optimista a belföldi és külföldi elemzők 6-8-10 százalékos recessziós félelmeihez képest.

 A Valutaalap előrejelzését némileg beárnyékolja, hogy a valaha volt referencia országokhoz képest (Szlovákia, Csehország, Lengyelország) a magyar gazdaságot nem a fejlett európai országok valóban súlyos visszaesést megélő csoportjába, hanem nagyjából a Kelet-Balkán országcsoportba sorolták, ahol úgy látják, hogy a világgazdaságba való gyengébb beágyazottságuk miatt kisebb lesz a visszaesés (például ilyen Szerbia is). Ebbe – az esetünkben sajnos mélységesen elhibázott narratívába – beillesztve Magyarország elmúlt évekbeli dinamikáját máris enyhe visszaesés és V alakú visszapattanás jellemezné, azaz a jegybankelnök és a miniszterelnök álmainak megfelelően ebben az esetben jövő ilyenkor már ott fogunk tartani, mint a válság előtt.

 Magyarország azonban a fejlett Európai régióhoz hasonlóan mélyen beágyazott a világgazdaság globális értékláncába, amit a COVID-válság kirobbanását követően a logisztikai problémák miatt kényszerűen leálló feldolgozó- és építőipari cégek jelentős száma is jól mutat.

 Azaz nem csak a turizmus és vendéglátás állt le, nem csak a kormány által „válságágazatként” meglehetősen ad hoc módon megnevezett 7 terület (turizmus, egészségipar, élelmiszeripar, mezőgazdaság, logisztika, közlekedés, film és kreatív ipar) vállalatai akadtak meg, hanem a gazdaság ennél sokkal szélesebb körét érintette a satufék.

A hazai és külföldi elemzők többsége 4-8 százalékos visszaesést prognosztizál 2020-ra Magyarország esetében is, ami nem fog „visszacsapódni” gyorsan egy év alatt.

 Ne legyen igazunk, és a kormány, illetve a jegybank meghirdetett intézkedései (tőkeprogramok, munkahelymegtartás, hitelprogramok, garanciaprogramok) hatékonyan és sikeresen képesek legyenek életben tartani a leállni kényszerült, de egészséges kicsi és nagy vállalkozásokat. A jelenlegi satufékezett gazdasági helyzetben nincs igazán jó megoldás: minden kormány kicsit rögtönöz, kényszerűen mindegyik előbb vág, utána mér, de minden kormány tudja, hogy a késlekedés, a nem cselekvés következményei még az előkészítetlenségnél is súlyosabbak lehetnek. Nem „normális üzletmenet” és nem „szokásos válság” van. Furcsamód, ebben az unortodox gazdasági helyzetben a magyar kormány egyelőre ortodoxabb a legortodoxabb állami beavatkozást elítélő közgazdászoknál is.

 Szűkmarkúan mér, titkolózik a részletekkel, bejelentés után gyakran hetekkel jelennek meg a részletek, nagyhangon kommunikál – keveset tesz.

 Ne legyen igazunk, és a „Kurzarbeit” újragondolt, április 20-án bejelentett módosításai még időben érkeznek és megakadályozzák a tömeges munkanélküliség kialakulását. Egyelőre úgy tűnik márciusban „mindössze” 50 ezerrel nőtt a munkanélküliség. Igaz, gyakorló vállalatvezetők és munkaerőcégek elbeszéléseiből azt is tudjuk, hogy első lépésként a munkaerő-statisztikában nem is szereplő alkalmi munkásokat bocsátották el.

 Tudunk falvakról, körzetekről, ahol az alkalmi munkák megszűnése családok egyetlen jövedelemforrását szüntette meg. Tudjuk, hogy a munkavállalók jelentős hányadát egyszemélyes kisvállalkozóként alkalmazta munkaadója. Hiába engedik el átmenetileg a KATÁ-t (és vajon miért pont a KATÁ-t? a többi munkaadói járadékot miért nem?), ennek a rétegnek a válság első napjától kezdve nincs bevétele, mert szerződése azonnal megszűnt. A környező országokhoz képest is kiugróan nagy számú, többszázezres 1-2 személyes kisvállalkozás gyakran ilyen munkavállalókat takar. 

 Tudjuk tehát, hogy a nem nyilvántartott munkanélküliség már ijesztően terjed.

 Az Egyesült Államokban, ahol a munkaerőpiac védőhálója jóval szélesebb az első ízben munkanélküli segélyért folyamodók száma már 20 millió felett jár. A ténylegesen jövedelemforrásukat elvesztők aránya Magyarországon is hasonló pálya mentén halad. Miközben szociális védőháló nincs.

 Ne legyen igazunk, és az általunk valószínűsített visszaesés ellenére, illetve a gazdasági válság előidézte problémák megoldására elegendő lesz a tervezett 2,7 százalékos költségvetési hiány. Reméljük, hogy nem egy véglegesen beszorított, minden más racionális megoldáshoz már késő helyzetben kell a kormánynak a kényszerű túlköltekezés megfelelő finanszírozását megtalálnia, és oly idegesen kapkodnia.

 A korábbi rossz döntések visszahatásaként már láttuk idegesen kapkodni az ország jegybankját, amelyik kénytelen volt egy hónapon belül először lefele, majd a forint zuhanórepülését követően felfele pofozni a rövid pénzpiaci kamatokat (egyébként a maga által kialakított átláthatatlan helyzetben példaszerűen ügyesen), és létrehozni azt az igazi ungarische hungarikumot, hogy tud lazítva szigorítani.

 A kamatemelés és mennyiségi lazítás ügyes kombója révén ma már tényleg nem maradt pénzpiaci kamat, amit ne a jegybank kontrolálna egyedi beavatkozással. A forint viszont továbbra is a legvolatilisebb környékbeli valuta.

 Ne legyen igazunk, és a Nagy Gazdaságmentő Csomag kiemelt eleme (az 1600 milliárdos tőke- hitel-, és garanciaprogram) Magyar Fejlesztési Bankon keresztül történő megvalósítása valóban a jövő versenyképes magyar vállalatait fogja segíteni.

 Ne legyen igazunk, és az MFB-törvény gyors módosítása, az egy ügyféllel és ügyfélcsoporttal szembeni limitek megemelése még véletlenül sem a Mészáros-Garancsi-Tiborc-vállalatbirodalom miatt születtek meg.

 A hitelek, garanciák, befektetések – amint az egy állami banktól elvárható – tökéletesen transzparensek lesznek, és mindeki meggyőződhet, hogy a gazdaságélénkítő programok súlyos milliárdjainak elosztásánál nem a korábbi években megfigyelt közbeszerzések erőteljesen az MGT birodalmat kedvezményező elosztási rendje fog uralkodni. Ne legyen igazunk, hogy az eddig már meghirdetett programok és a még homályba vészők gyanúsan és elsődlegesen kedveznek már a válság előtti is súlyos likviditási és versenyképességi problémákkal küzdő kormányközeli magánbirodalomnak.

 És végül ne legyen igazunk, mert a kormány felülvizsgálja eddigi intézkedéseinek alappillérét, miszerint „nincs ingyen pénz”, vagyis a munkaalapú társadalom mindenkinek biztos megélhetést nyújt válság idején is.  Reméljük, hogy a kormány is rádöbben, hogy válságban a szolidaritás a parancs a „nincs ingyenebéd, nincs ingyenpénz” logikájával szemben, és a bérgarancia programmal nem kezelhető jövedelemkieséseket mégiscsak minden erejével megpróbálja pótolni. Ne legyen igazunk (mint azt keserű iróniával az egyik legjelentősebb magyar filantróp, Polgár András írta Facebook-bejegyzésében), hogy a „(telj)hatalom eddigi döntéseiben csak a kisebbségek kisemmizettek elleni dühödt támadást fedezzük fel, nem észrevéve a szociális háló kifeszítésére való törekvést.”

 Ne következzen be a sokak által megjósolt szociális katasztrófa, ne kerüljenek családok újabb tízezrei (százezrei?) a beláthatatlan mélyszegénységbe, az éhezés és a totális kilátástalanság közelébe. Ne legyen valós, bár valószínűleg nem megvalósuló politikai alternatíva az éhséglázadás.

(A cikk az Azonnali oldalán jelent meg:https://azonnali.hu/cikk/20200424_jarvany-utani-gazdasagi-valsag-nem-ellendrukkerek-vagyunk)

Orbán Viktor tudhatta, mit jelent a járvány, mert az tavaly decemberben és januárban már tombolt Délkelet-Ázsiában. Tudhatta, hogy a feltartóztatásához milyen védekezési eszközökre van szükség: maszkokra, tesztekre, fertőtlenítőszerekre, védőruházatra, immunerősítő gyógyszerekre. Tudhatta, hogy a gyógykezeléshez oxigénpalackok és lélegeztetőgépek kellenek, és kórházi ágykapacitások – megfelelő személyzettel. Tudhatta, hogy a járvány januárban átjutott Európába is, és tudhatta, hogy előbb-utóbb minket is el fog érni. Tudhatta, hogy a vírus egyik országból a másikba behurcolással kerül át, tudhatta, hogy ennek esélyét miként lehet mérsékelni: szűréssel, szűréssel valamennyi külföldről belépő esetében.

Tudhatta, hogy milyen állapotban éri el a járvány a hazai egészségügyet: orvosok, egészségügyi kiszolgálószemélyzet hiányában és leromlott eszközállománnyal. Tudhatta, hogy ennek az egészségügynek nagy kihívás lesz a vírus elleni küzdelem, hogy azt nagy összegekkel kell megtámogatni.

Tudhatta, hogy az egészségvédelem gazdaságvédelem is. Tudhatta, hogy a magyar gazdaság a maga extra nyitottságával a legveszélyeztetettebbek közt van a világjárvány kiváltotta világgazdasági védekezés következményeit illetően. Tudhatta, hogy az utóbbi években erősen beépültünk abba a globalizált világba, amelynek szövetét a járvány felszaggatja. Tudhatta, hogy ez nemcsak az áru- és tőkekapcsolatokat, de a szolgáltatási szektort is érinti. Tudhatta, ha mástól nem, Ráhel lányától, hogy a turizmus a kapcsolódó területekkel együtt több mint a 10 százalékát adja a bruttó hazai terméknek. Tudhatta, hogy az uniós forrásokat a 2014–2020-as ciklus vége előtt már túlszívatta, hogy több ingyen pénz Brüsszeltől nem tud jönni, vagyis az extra növekedési erő is elgyengül.

Mindennek tudatában mégsem ezen követelményeknek és feltételeknek megfelelően vezette az országot. Nem az országot, az országlakókat védte, hanem a költségvetési forrásokat a járványtól. Azokat a költségvetési forrásokat, amelyekkel úgy bánik, mintha a sajátja volnának, meg akarta menteni a koronavírustól. Nem vett időben, a válság kitörése előtti kegyelmi időben védőfelszereléseket, maszkokat, teszteket, fertőtlenítőszereket, lélegeztetőgépeket. Helyette törzsfőnök asszonya azt bírta állítani, hogy arcmaszkot egészséges embernek nem kell hordania. De honnan tudja a polgár, hogy egészséges-e, amikor ez a dög vírus a tünetmenteseken keresztül is fertőz? Ja, ha lett volna teszt, és teszteltek volna, akkor tudhatta volna. De a tesztelésről is le lettek beszélve és haza lettek küldve még a betegséggyanúsak is – a hozzájuk tartozókkal együtt. Nem teszteltek a határokon se. Már rég kitört Európa-szerte is a járvány, amikor nálunk a határok simán átjárhatók voltak, még lázat sem mértek. Hetente többször leszálltak Ferihegyen a kínai és a dél-koreai gépek – mintha mi sem történt volna.

A tesztelés tekintetében még ma is hihetetlenül gyenge arányt mutatunk a lakosság lélekszámához képest. Ausztriában például a mienknek több mint négyszerese ez a mutató. A kontaktok nincsenek szűrve, a betegeket szűrés nélkül küldik haza az ágyakat felszabadítandó, az orvosokat, ápolókat nem szűrik teljes körűen, a gyógyszerészeket egyáltalán nem. Nem véletlen, hogy az egészségügyben dolgozók egy része is megfertőződött – megfelelő védőfelszerelés hiányában. Ja, hogy a jó teszt drága, igen, de egyrészt az emberi egészség még drágább, másrészt most már persze mindennek iszonyúan felment az ára, különösen az USA keresletének berobbanásával.

Orbán tudta, hogy Kínában kórházakat kellett építeni, tudta, hogy milyen áldatlan állapotok hatalmasodtak el Olaszországban a felkészületlenség miatt. Tudta, hogy milyen figyelmeztetést tett le az asztalra március elején az Orvosi Kamara, de azt politikai akciónak minősítve lesöpörte. Januárban még a kórházak tavalyi adósságának kifizetése fölött alkudoztak, mert nem akarták elismerni azt a követelést, amit egyébként az intézmények azért halmoztak fel (és halmoznak fel évről évre), mert az államháztartástól nem kapják meg a normál működésük fenntartásához szükséges forrásokat. Vagyis a beszállítóknak való tartozás az állam szűkmarkúságának hibájából keletkezik – a betegek gyógyítása érdekében (pedig, tegyük hozzá, a betegellátásból a kezeltek hozzátartozói is kiveszik a részüket). Igaz, február közepén a Fővárosi Önkormányzat kapott 2 milliárd forintot és 19 kerület is 8,4 milliárdot arra, hogy fessék ki az egészségügyi intézményeket. Patyomkin mai magyar utódja, Orbán rendelte el, ezzel vélve megoldhatónak az egészségügyben felhalmozódott gondokat...

 Mire mentek a pénzek?

Átnézve ez év februárjától a Magyar Közlönyökben megjelent kormányzati döntéseket, március 11-ig, a vészhelyzet fennállásának kihirdetéséig, nyomát nem találni a világjárványra való felkészülésnek. Ehelyett folytatódtak a költségvetésen belüli átcsoportosítások, a Maradványelszámolási alapból, a Rendkívüli kormányzati intézkedések alapjából és a Beruházási tartalékalapból, ami simán a tartalékok felélését jelezte – más tételek átcsoportosításain túlmenően. Mire is? Minisztériumok igazgatásai kaptak milliárdokat, a határon túliakról gondoskodó Bethlen Gábor Alapot is rendesen töltögették amellett, hogy mintegy 3,3 milliárd forintot osztogattak szét a világ magyarjainak a Nemzeti Összetartás Évének címe alatt. Ugyanerre hivatkozva juttattak 7 milliárdot a NER-hez közelálló intézményeknek (Irodalmi Múzeum, Közép- és Kelet-európai Történelmi és Társadalmi Kutatások Közalapítvány, Trianon Múzeum Alapítvány, Veritas Történelmi Kutató Intézet, Nemzeti Színház stb.), amelyektől vélhetően elvárható a megfelelő felkészülés Trianon századik évfordulójára. Olyan sportrendezvények kaptak szintén milliárdokat, amelyek azután rendre mind elmaradtak, mint például a labdarugó Eb (3,8 Md forint). A február 18-i közlöny szerint csak sportberuházásokra 14,4 milliárd forintot csoportosítottak át. A Puskás Aréna ez évi fenntartására is ekkor engedélyeztek 1,9 milliárd forintot a következő indoklással: „A Kormány egyetért azzal, hogy a Puskás Arénának mint a nemzet stadionjának üzemeltetése és működtetése zavartalanul magas szinten történjen” (1049/2020. II.18. Kormányhatározat). Néhány héttel később az Arénát be kellett zárni, úgyhogy az elmaradt rendezvényekkel együtt itt is van megtakarítás. Vajon mi lesz ezekkel a pénzekkel? Biztos, hogy nem tudjuk majd nyomon követni, noha a mi pénzünkről lenne szó.

Olyan döntések születtek, mintha az élet normálisan folyt volna, és semmi veszély nem leselkedett volna rá. Mintha láthatóan a kormánynak nem lett volna más gondja, mint hogy melyik hűbéresének mire mennyit adjon. Így például eldöntötték, hogy a bécsi magyar nagykövetséget majd fel kell újítani, és ennek idei előkészítésére félmilliárdot utaltak ki. Vagy az unión belüli és a harmadik országokban folyó borpromóció támogatására 2 millió eurót folyósítottak, aztán 2023-ig ugyanerre, ugyanebben a körben 12 millió euróra szóló ígérvényt tettek. A Terrorelhárítási Központ műveleti komplexumának megvalósítására ebben az évben 3,5 milliárd forintot szántak, jövőre pedig további 2 milliárdot.

De a vészhelyzet kihirdetése után is születtek erősen megkérdőjelezhető döntések, amelyeket nyugodtan el lehetett volna halasztani tekintettel a rendkívüli állapotokra. Ilyennek gondolom az Eifel Műhelyház és Próbacentrum, Operaház beruházására kiutalt 4,6 milliárd forintot, a zalaegerszegi sport- és rekreációs központra, a sóstói szállodaépítésre (1,4 Md), az egyházi beruházásokra (6,7 Md) és a győri állatkert felújítására (0,9 Md) fordítottakat. De mindez eltörpült a tömeges bevándorlás elleni védekezésre engedélyezett további 38 milliárd forinthoz képest.

Ha jól számoltam, két és fél hónap alatt sportcélokra 29,2 milliárdról, egyházi intézményeknek 10,6 milliárdról, a határon túliaknak 5,7 milliárdról döntöttek, és a nemzet lelkületének gondozására is jutott majdnem 10 milliárd forint. Mindezek ismeretében értékelhető, hogy ugyanezen idő alatt az egészségügyre megszavazott összegek 44 milliárd forintot tettek ki. De nem feledkezhetünk meg a kormány szociális érzékenységéről sem, hiszen a nagycsaládosok autóvásárlásának támogatására 7 milliárd forintos keretet nyitottak.

 Orbán prioritásai

Orbán tudta, mit kellett volna csinálni a járvány feltartóztatása érdekében, de nem tette, mert nem ez a prioritás volt a fejében. Továbbra is politikai-hatalmi szempontból volt képes gondolkodni: védeni és erősíteni a klientúra pozícióit, revansot venni az önkormányzati választásokon elvesztett pozíciókért, megvágni az ellenfeleket (költségvetési párttámogatások megfelezése), előkapni a régi módszereket (különadók) a régóta bögyében lévők megszorongatására (nagy kereskedőcégek és bankok), s nem utolsósorban a 2022-es választások megnyerésére fókuszálni. A koronavírus belezavart a terveibe, azt gyorsan és olcsón meg akarta úszni. Olcsón, mert fogytán a költségvetési pénz, és nem akar sem idegenek rabláncára felfűzve eladósodni, sem pedig a választások előtti években esetleg kikényszerülő megszorításokat alkalmazni. Ezért olyan megkésettek, vérszegények, elégtelenek a gazdaságvédelmi akció keretében meghirdetett intézkedések, ezért kímélik a költségvetést, és a likviditásteremtés nagyobb részét (pénzellátást) ezért terhelték ki a bankokra. Ez utóbbi viszont bezárt üzleteknél, üzemeknél nem működik. Mint ahogy a munkaalapú társadalom ideológiája sem, amire hivatkozva elutasítja a munka nélkül maradtak bármiféle megsegítését. Egy magát keresztyénnek valló ember a magát hívőnek tartó kormányával együtt!

Aki ma nem dolgozik, az nem lustasága miatt nem jár be a munkahelyére, hanem mert megszűnt a munkahelye. Elfogadhatatlan és megalázó ezeket az embereket naplopónak minősíteni, mint teszi ezt Orbán a munkaalapú társadalomépítésről való lamentálása mögé bújva. Nem igaz, hogy nem tudja, a magyar lakosság egyharmadának semmiféle tartaléka nincs, a másik egyharmadnak pedig csak rövid távra szólóan van. Nem igaz, hogy nem tudja, hogy a pénzadomány befektetés az embertőkébe, amely keresletet teremt. Nem igaz, hogy nem tudja, hogy a gazdasági válságból való kilábolás akkor kezdődik el, amikor a fogyasztás elkezd emelkedni.

Ámbár... az is lehet, hogy az eddig felsoroltak közül már semmivel sincsen tisztában. Tízévnyi, egyre korlátlanabb hatalmi állapot borzalmas erővel kezdheti ki még a legerősebb személyiség alapszerkezetét is. Hát még az olyanét, aki mindig is az aktuális hatalmi kihívásnak szeret megfelelni. Ma már csak úgy tesz, mintha tudná mindezt, de már régen elvesztette egykoron legendás szimatát, s csak látványosnak szánt helyszíni szemlékkel próbálja meg ő és a körülötte lebzselő siserahad pótolni a tényleges társadalomismeretet. Nézi az ember a kényszeredett, udvarhű tévék mindennapos lihegéseit, és az idősebb generáció tagjainak (mint e sorok írójának is) felrémlik a joggal elfeledett múlt ködéből a Kedves Vezető, Kim Ir Szen alakja, aki helyszíni útmutatásokkal próbálta országa ügyes-bajos dolgait megoldani. Meg is lett az eredménye.

A cikk az Élet és Irodalomban jelent meg:https://www.es.hu/cikk/2020-04-24/petschnig-maria-zita/mit-csinalt-felseged-3-tol-5-ig.html

Amikor február tájékán becsorogtak az előző év gazdasági eredményeit mutató adatok, távolról (vagyis a részletekben rejtőző ördögöt kikapcsolva) úgy nézett ki, nagyon is rendben van a magyar gazdaság. A növekedés üteme Írország után a második legnagyobb az Unióban (4,9%), az infláció ugyan kicsit erősödött (3,4%-ra), de az MNB célértéke (4%) alatt maradt. A foglalkoztatás bővült, a munkanélküliség rég nem látott szintre zsugorodott. A reálkeresetek harmadik éve kiemelkedő mértékben (8%-kal) nőttek, így bővülhetett a háztartások fogyasztása és megtakarítása is. A beruházások 15 százalékos lendülete nemzetközileg is kiugrónak bizonyult. Az egyensúly mutatói is kedvező képet jeleztek: a külkereskedelmi mérlegben exporttöbblet képződött, az államháztartás hiánya a bruttó hazai termékhez viszonyítva javult, és az államadósság rátája is lejjebb szállt. Mindezek alapján jó karban lévő, erős gazdaság arculata rajzolódott ki.

No és mi van a diabolikus részletekkel?

A teljesítményt lényegében két körülmény eredményezte, s úgy tűnik, egyik sem tartósítható. Egyrészt megint besegítettek az Unió ingyen pénzei, amelyeket ebben a ciklusban az utolsó fillérig (és tovább) mielőbb fel akart használni a kormányzat. Jellemzően az építőipar harmadik éve jelzett 20% feletti növekedést – az uniós pénzek nagy része ugyanis ide kerül –, jórészt ebből adódott a beruházások magas dinamikája is (ugyancsak 2016 után). Másrészt a választásokhoz igazodóan minden tekintetben laza kormányzati és jegybanki politikát vetettek be – vagyis tudatos pénzszórást. A gazdaságpolitika a monetáris politikával együtt a növekedést erőltette, amikor az bizonyos mértékig magától is ment volna. Úgy mondjuk: a politikák a ciklust erősítették, azaz prociklikusak voltak. Ennek az a hátulütője, hogy elsütötték minden használható petárdájukat, amit a növekedés csökkenése esetén be lehet vetni.

Az ördögi részletekhez tartozott még két további tényező. A növekedés szerkezete kedvezőtlenebbé vált. 2016 után felszámolódott a korábbi, az egyensúly-alakulás és a távlatos versenyképesség-alakulás szempontjából kívánatos, hazai forrásokból táplálkozó beruházás és export-húzta pálya. Helyébe a belső kereslet-húzás lépett, amiben meghatározó a háztartások fogyasztása, ami egyébként távlatosan a leggyengébb erő, s nem mellesleg importigényes (tehát külső egyensúlyrongáló). A belső kereslet másik elemét, a beruházásokat, az uniós források hajtották, a technikai megújulást kevésbé lehetett tetten érni.

Az éven belüli folyamatokat tekintve kirajzolódott, hogy 2019-ben negyedévről negyedévre mérséklődött a termelés üteme, ugyanakkor a fogyasztásé erősödött. Az álmoskönyvek szerint az egyensúly-alkulás szempontjából ez nem kedvező.

Így jöttünk át 2020-ra, amikor mindenki tudta, hogy ebben az évben jelentősen gyengül az uniós források húzóereje és az expanzív kormányzati, valamint monetáris politika felélte tartalékait. Így – a kormányon kívül – valamennyi előrejelző határozott dinamika-csökkenést jósolt. Februárban! – még nem számolva a koronavírusjárvány hatásával. Az Európai Bizottság például 3,2 százalékos növekedést valószínűsített.

És március 4-én bejelentették az első koronavírus betegeket hazánkban is.

Milyen gazdasági állapotú Magyarországot ért el a kór?

Bizonyos értelemben 2020-ban ütésállóbb a magyar gazdaság, mint amilyen a 2007–2009 közötti globális válság idején volt. Köszönhetően annak, hogy az Orbán-kormány – Brüsszel külső kényszeréhez igazodva, különben komoly pénzektől esett volna el – leszorította az államháztartás hiányát. A módszerek persze erősen vitathatók (forráskivonás a humánszférákból, különadók kivetése), de mennyiségileg eredményesek voltak. Ugyanakkor – részben ebből is következően – mérséklődött az államadósság rátája a bruttó hazai termékhez viszonyítva, és az adósság finanszírozásában visszaszorultak a külföldiek. Ennek is ára volt és van, de tény, hogy ezáltal csökkent az állami finanszírozás kiszolgáltatottsága a nemzetközi piacoknak.

Ugyanakkor kitettségünk a vírus okozta válságnak több okból is erősödött:

– A magyar gazdaság az új évezredre erősen beépült a globalizált világgazdaságba, ami jó. De a koronavírus elleni védekezés válaszlépései éppen a globalizált világ szövetét szaggatják szét, egyelőre beláthatatlan következményeket okozva a beszállítói láncok szoros együttműködésére épülő nemzetközi munkamegosztásban.

– A teljes hazai áru- és szolgáltatás-export a GDP több mint 80 százalékát adja, s nagyjából ugyanekkora a teljes áru- és szolgáltatás-import aránya. Magyarország a világ egyik legnyitottabb gazdasága, amely a világgazdaság legkisebb rezdülését is megérzi. Összehasonlító elemzések szerint hazánk a vírus érintette országok közül – nyitottságát tekintve – az ötödik. A vírus sújtotta európai országokba irányul teljes exportunknak majdnem a fele (Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Németország, Egyesült Királyság, Ausztria).

– A magyar gazdaság főleg a járműiparon keresztül jelentősen beépült a német gazdaságba. Németországnak viszont igen intenzívek a gazdasági kapcsolatai a vírus kiinduló helyével, Kínával. Az anyag- és alkatrészszállítás elakadása közvetlenül, de német közvetítéssel is hat a hazai termelésre. S mivel a járműipart néhány nagy multinacionális cég uralja, ezek döntései – mint már megtapasztalhattuk – az egész iparágat taccsra tehetik.

– Az utóbbi években az ipar fejlődése nálunk meglehetősen egyoldalú volt, főként a járműgyártásra koncentrálódott. A „soklábúság” helyett az erősödő „egylábra állás” azt eredményezte, hogy a járműipar a magyar ipari termelés megközelítően 30 százalékát adja. De a hozzá kapcsolódó ágazatokat is figyelembe véve az arány 50 százalékot is kitehet.

– A hazai turizmus az utóbbi években gyorsan fejlődött. 2017-ben már 7 százalékkal járult hozzá a GDP termeléséhez, ami a tovagyűrűző hatásokkal együtt 11 százalékát tette ki az éves hozzáadott-értéktermelésnek. Ezek az arányok 2018–19-ben tovább nőttek. Márpedig a koronavírus egyik legnagyobb gazdasági áldozata a turizmus, ideértve a szálláshely-szolgáltatást, a légiközlekedést, a nemzetközi és hazai rendezvények elmaradását, a reklámcégek veszteségeit stb. A termelési láncok megszakadása amúgy is visszaveti a nemzetközi (és nemzeti) áru- és személyszállításokat, s nemcsak a légi, de a szárazföldi és víziközlekedést is. A szállítás, raktározás ágazatban ma a magyar GDP kb. 5 százaléka termelődik.

– S végül egy sajátosan magyar kockázati tényező: 2010 után kifejlődött a magyar gazdaság olyan szegmense, amely kevésbé a saját erőfeszítéseinek, inkább politikai támaszának köszönhetően futott fel. A piaci viszonyokhoz alkalmazkodásban ezek a vállalkozások gyengék, és pénzügyileg instabillá válnak, ha nem kapnak további támogatást a politikailag irányított bankoktól, amitől persze ezek a bankok is fejre állhatnak. Ez a kör jelentős kockázati tényező, mert fennmaradására saját erőből nem képes, a politikailag irányított további külső források viszont az uniós csapok szűkülése, illetve a recesszióban megcsappanó hazai források miatt elapadnak. Vagy ha nem, ha az újraosztásban továbbra is privilegizáltak, akkor az a hátrányos helyzetbe kerülteknél súlyos társadalmi-gazdasági válságot idéz elő. Az utóbbi egy hónapban ennek jelei egyre határozottabban megmutatkoztak a kormányzati döntések és nem-döntések nyomán.

Vagyis nem jók a magyar gazdaság idei növekedési kilátásai. Ma már csak az MNB képviseli, hogy 2–3 százalékos lesz a növekedés. Varga Mihály ugyanakkor 3 százalékos recesszióról szólt, aminél a nemzetközi és a hazai előrejelzők is nagyobb visszaesést vélelmeznek, 5–10 százalékost. Minden azon múlik, mikorra lehet a vírust megfékezni, a karanténokat lebontani. Pillanatnyilag magam valószínűbbnek tartom, hogy 2020-ban a termelés csökkenése meghaladja a tíz évvel ezelőtti válságban tapasztaltat (2009-ben 6,3%-os volt a zuhanás), a felépülés lassú lesz, mert a görcsök lassan oldódnak, a fogyasztási többletekhez pedig – ami a túljutás lendítője – jövedelemtöbbletek kellenek.

A válság enyhítésére, kivédésére eddig bemutatott kormányzati intézkedések vérszegények és rossz összetételűek. A kormány képviselői a GDP 18–20%-t kitevő csomagról beszélnek, csakhogy ennek zöme a bankokra hárított, az érdemi költségvetési segítség nem éri el a GDP egy százalékát sem. Mert Orbán Viktor védi a költségvetést, védi az államadósságot. Nem miattunk, hanem maga és NER-barátai miatt. Ha ugyanis az állásukat vesztő százezrek pénzt kapnának a költségvetésből, az megnövelné a hiányt – amit egyébként most Brüsszel meg is enged – és az államadósságot. Ekkor 2021–2022-ben – pont a választásokra készülve – megszorításokat kellene foganatosítani, az államadósság finanszírozásához pedig netán külföldi forrásokat bevonni – ez Orbán számára szuverenitásának korlátozását jelentené, s ezt mindenképpen el akarja kerülni.

Orbán hatalmi szempontjai most is mindent felülírnak. Hatalmának megtartása érdekében milliók életminőségét kockáztatja, amikor a „munka alapú társadalom” fedőnevére hivatkozva (de melyik társadalom nem munkaalapú?) fogja vissza a költségvetést, megtagadva mindazok megsegítését, akik a világjárvány miatt padlóra kerültek (s nem azért, mert nem fűlött foguk a munkához!), s védelmezi a saját és a táborához szorosan tartozók pozícióját.

(A cikk a Liget Műhely oldalán jelent meg https://ligetmuhely.com/liget/fent-es-lent/)

„A tücsök dalolt egyre, bár
Ízzott a nyár,
Úgyhogy mikor jött a komor
Tél, része gond volt és nyomor”

(La Fontaine: A tücsök meg a hangya. Ford. Kosztolányi Dezső)

Nincs pénz a járvány miatt kialakult gazdasági válság kezelésére. „Annyi ember ment tönkre az elmúlt napokban, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni” jelentette ki Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke. Nincs pénz a gyerekekre és nincs pénz az új munkanélküliekre sem. A nyugdíjasoknak megígérték ugyan a 13. havi nyugdíjat, de csak a jövő évtől, nyilvánvalóan a választásokra készülve. Mi történt? Hiszen eddig úgy hallottuk, hogy minden idők legsikeresebb évtizedén van túl a magyar gazdaság. Hol vannak azok a tartalékok, amelyek az elmúlt években felhalmozódtak a száguldó gazdaságban? Úgy tűnik, nem léteznek.

Az elmúlt években (majdnem) mindenre jutott pénz. Adócsökkentések és béremelések voltak, száguldott az ingatlanpiac, stadionok épültek, és rekordokat döntött a turizmus. Az egészségügy és az oktatás ugyan kevésbé érezte a nagy fellendülést, de ez a két szektor ritkán érezhette magát nyertesnek az elmúlt évtizedekben. A makroszámok is szépen alakultak, úgy tűnt, növekedés és egyensúly egyszerre valósult meg, miközben a foglalkoztatás is jelentősen bővült, a 20-64 éves korcsoportban a 2009-es 60,1%-ról 2018-ra 74,4%-ra[1]. 2013-ban kikerültünk az Európai Unió túlzott deficit eljárása alól, azaz végre 3% alá süllyedt a költségvetési  hiány – 2004 óta először.

Csak néhány figyelmeztető jel akadt – a magyar termelékenység 2010 óta jóformán stagnál[2], ami arra utalt, hogy a növekedés inkább a könnyen elérhető pénzforrások, mint a gazdaság hatékonyabb működésének az eredménye. A pénzforrások pedig szinte korlátlannak tűntek – özönlöttek az EU támogatások és a kamatszint történelmi mélységbe esett. Oly mélyre, hogy 2016 októberétől kezdve a jegybanki alapkamat az infláció alatt maradt – 2020 januárra a különbség már 3,8 százalékpont volt az utóbbi javára. Ez azt jelenti, hogy sokak számára volt elérhető olyan olcsó hitel, hogy reálértéken kevesebbet kellett visszafizetni, mint amennyit felvettek. A hitelezés pedig fűtötte a gazdaságot – a magyar ingatlanpiac szárnyalása talán az egyik leglátványosabb illusztrációja ennek a folyamatnak.

Amikor jól megy a gazdaság, könnyű úgy érezni, hogy nem lehet semmi baj. Egy háztartásban, ha megnövekszik az elkölthető jövedelem nagysága, könnyű elkölteni nagyobb autóra, lakásra, házra vagy utazásra. Az óvatosság azonban azt diktálja, hogy a többletjövedelem egy részét rakjuk félre, hogy legyen tartalékunk, ha bármi baj jön. A baj sokféle lehet – betegség, baleset, a munkahely elvesztése vagy bármi egyéb, előre nem látható esemény. Mindig jó, ha van tartalék. Ez a józan ész parancsa, nem a modern közgazdaságtudomány felfedezése. Aiszóposz a Kr.e. VI. században írta meg A tücsök és a hangya című meséjét. Az Ószövetségben, a Teremtés könyvében, József azzal nyeri el a fáraó kegyét, hogy álma megfejtésével figyelmezteti, hogy a hét bő esztendőt hét szűk esztendő fogja követni, ezért tartalékoljon. A bőség éveiben egy országnak fegyelmezett gazdaságpolitikát kell folytatni, hogy utána legyen lehetőség lazítani a rosszabb időszakokban. A gazdaság sajátossága, hogy a jó időket rosszabbak követik. Olyan, mint az időjárás, ciklikusan változik.

A világgazdaságban most tél van, jön a recesszió. Aki hangya módjára viselkedett, az most kamatot csökkent és költségvetési mentőcsomagokat jelent be. Aki tücsökként viselkedett, az elveszti a piacok jóindulatát, menekülnek a befektetői, és a bizalom visszaszerzése érdekében kénytelen kamatot emelni és egyensúlyban tartani a költségvetést.

Mit lehet tenni nálunk a szociális katasztrófa elkerülésére? A mozgástér nyilvánvalóan korlátozott, és nem lehet visszamenni az időben, hogy erőteljesebb anti-ciklikus politikát folytassunk. Úgy tűnik, választani kell a szuverenitás megtartása, azaz a költségvetési szigor és az eladósodás, azaz a külföldi hitelezőktől való függés között. Ha az előbbit választjuk, akkor el kell fogadnunk Parragh László érvelését arról, hogy rengeteg bajba került emberen nem tudunk segíteni. Ez a dilemma azonban legalább két okból is hamis.

Még ha fenn is szeretnénk tartani a költségvetési szigort, semmi nem szól az ellen, hogy jelentős átrendezések legyenek a költségvetés kiadási oldalán. Az elmúlt időszakban számos olyan beruházásról született döntés, amelyek nagyon hosszú időt követően vagy talán soha nem térülnek meg, és legalábbis elhalaszthatók. Ide tartozik a Budapest-Belgrád vasútvonal felújítása, Paks II, illetve a Liget-projekt. A kiadások felülvizsgálata és a prioritások rangsorolása megkerülhetetlen feladat. A rangsorban pedig a közjó szempontja alapján, a társadalmi katasztrófa elkerülése, a munkanélküliek és a gyerekeik megsegítése a legfontosabb prioritás kell, hogy legyen.

Több százezer munkanélküli (és a gyerekeik) létbizonytalanságba kerülése és az ez ellen történő fellépés szükségessége egy bizonyos ponton túl már fontosabb szempontot jelent, mint a szuverenitás fenntartása, ami hazánkban kis túlzással jelenleg egyetlen embert érint. Eljöhet az a pont, amikor a kiadások átrendezése nem elégséges, és át kell lépni a költségvetési hiány 3%-os vörös vonalát is. A közgazdaságtani elmélet szerint mély válságban ez lehetséges és kívánatos is a gazdasági ciklus simítása és a válság társadalmi következményeinek mérséklése érdekében – olyannyira, hogy az Európai Unió, amelyet (szerintem indokolatlanul) az előző válságban annyit kárhoztattak a költségvetési szigor miatt, ezt a korlátozást most fel is oldotta. Mi szól ez ellen minálunk?

Míg az üzleti ciklusokról szóló gondolkodás visszavezethető az ókorra, létezik egy másik típusú ciklus is, ami a modern tömegdemokráciák terméke. Ennek neve politikai üzleti ciklus – kitalálója William Nordhaus, aki 2018-ban közgazdasági Nobel-díjat kapott. Eszerint a ciklus szerint választások előtt a kormányzatok többet költenek vagy nagyobb inflációt generálnak a gazdasági aktivitás növelése érdekében, míg a ciklus közepén szigorú politikát folytatnak annak érdekében, hogy ez később lehetségessé váljon. Nordhaus ezt az elméletet leíró jellegűnek szánta, nálunk azonban komoly hagyománya van annak, hogy gyakorlati tanácsként alkalmazzák politikusaink. Most éppen egy választási ciklus közepén vagyunk, azaz a költségvetési szigornak van itt az ideje. Nem véletlen, hogy a nyugdíjasoknak szóló többletjuttatás is csupán jövő évtől kezdődik. A gazdasági tücsök tehát valójában politikai hangya.

Biztos, hogy ez Magyarország érdeke? Nem lehetne másképp?

(A cikk a Magyar Hang online oldalán jelent meg:

 https://magyarhang.org/publicisztika/2020/04/16/gazdasagi-tucsok-politikai-hangya/)

[1] Eurostat: https://ec.europa.eu/eurostat/statistics-explained/index.php?title=Employment_statistics

[2] AMECO teljes tényezőtermelékenység: https://ec.europa.eu/economy_finance/ameco/user/serie/ResultSerie.cfm

„Amennyi munkahelyet a vírus tönkretesz, annyit fogunk létrehozni” hangzik a kormányzati kommunikáció. Ez az állítás lényegében tükrözi a gazdaságpolitika hozzáállását a vírus okozta válsággal kapcsolatos gondolatmenetét: a kormány hagyja, hogy a vállalatok nem kis része tönkremenjen a válság alatt, utána pedig államilag irányítottan felépít majd egy újat.

Ez a gondolatmenet több ponton is hibás.

Egyáltalán nem törvényszerű, hogy a válság alatt a munkahelyeknek el kell veszniük. A világ számos országában a kormányok gyors és nagyvonalú mentőcsomagokat dolgoztak ki a vállalatok megmentésére, a munkahelyek legalább részleges megőrzésére. Ezt az Európai Unió is támogatja, mivel a kormányokat a költségvetési hiány elengedésére, minden állami eszköznek a válság elleni harc felhasználására szólította fel. Más kormányok erőfeszítései azt célozzák, hogy az átmenetileg nehéz helyzetbe került vállalatokat átsegítsék a remélhetőleg pár hónapig tartó súlyos nehézségeken, felszínen tartsák őket és támogassák munkaerőmegtartó képességüket. Az IMF 193 országra terjedő ismertetése alapján, amely az egyes országok válság-intézkedéseit mutatják be (https://www.imf.org/en/Topics/imf-and-covid19/Policy-Responses-to-COVID-19#P), a támogatások széles palettája rajzolódik ki. Azonban a legfontosabb közös eleme ezeknek a válság-csomagoknak a munkahelyek megtartását célzó intézkedés. Ez ugyanis egyszerre célozza a vállalatok túlélését, a gazdaság szövetének a fennmaradását és a foglalkoztatottak jövedelemhez jutását, s ennek következtében a fogyasztás zsugorodásának mérséklését.

1. Ehhez képest a magyar munkahelyek megőrzésére irányuló magyar kormány-intézkedések nem csak későn jöttek, hanem rendkívül szegényesek.

A sajátos magyar „kurzarbeit” csak árnyéka a német névadójának, de akár az osztrák, a francia, vagy a régiónk más országaiban alkalmazott részmunkaidős támogatási rendszereknek. A magyar rendszerbe ugyanis kizárólag a munkaidő legalább 30, de legfeljebb 50%-át elveszítő cégek kerülhetnek be. Az, hogy a megrendelések 30%-ánál kisebb kárt szenvedő cégek nincsenek benne a rendszerben, még valahogy – bár nehezen – megmagyarázható. Az azonban már végképp nem indokolható, hogy miért nem kapnak semmiféle támogatást a munkáik több mint felét elveszítő cégek, holott a legtöbb ágazatban, és nem csak a turizmusban, éppen ez a jellemző. Számos vállalkozó az elmúlt évtizedekben óriási erőfeszítéseket tett annak érdekében – és ezt kormányzati programok is támogatták – hogy bekerüljenek a globális termelési láncokba, nem csak az autóiparban, hanem az elektronikai és más ágazatokban: ezek most megrendeléseik majdnem 100%-át elvesztették, és nem kapnak állami támogatást. De naponta érkeznek hírek patinás magyar cégekről más ágazatokból is, amelyek most óriási, ha nem teljes piacvesztést szenvedtek el, és szintén nem kapnak állami támogatást. Az MNB a garanciális és kedvezményes hitelkonstrukciók kínálatával megtette azt, amit a monetáris politika a saját eszközeivel megtehet. Ugyanakkor, a most hitelt felvenni kénytelen cégek a kilábalás idején sokkal kedvezőtlenebb helyzetből indulnak, mint külföldi versenytársaik, amelyek most vissza nem térítendő állami támogatásban részesülnek. Nem beszélve arról az időveszteségről, amely egy hitelbírálat elkészítése igénybe vesz.

Számos cég számra tehát nem marad más, mint elbocsátani a dolgozóikat, abban a reményben, hogy a válság után talán újra alkalmazni tudják majd őket. Ugyanakkor a 3 hónapos munkakeresési járadék ehhez nagyon rövid. Az április elején elbocsátott dolgozók munkakeresési járadéka június végén lejár, és szinte biztosra vehető, hogy addig sem a világgazdaság, sem a belső piac nem lesz abban az állapotban, hogy a termelés újra tudjon indulni és a munkatársakat ismét alkalmazni tudják. Ezek a cégek tehát nagy eséllyel el fognak veszni a magyar gazdaság számára.

A magyar kormány tehát sem a munkáltatókat nem támogatja kellőképpen a munkaerő megtartásában, sem a munkavállalókat a válság átvészelésében, ami a vállalati szektor nagy részének a megroggya­násával fog járni.

Emellett van egy köztes réteg, amely sem nem munkáltató, sem nem munkavállaló, hanem önfoglalkoztató: egyéni vállalkozók, iparosok, szabadfoglalkozásúak, akik a válság hatására egycsapásra elvesztették megélhetési forrásukat, és jelenleg semmiféle állami támogatásra nem számíthatnak. Ez a kör sem a munkavállalói jogokra, sem munkakeresési járadékra nem számíthat. Számukra más országokban (pl. Ausztriában) egyszeri gyorssegély és 3 havi további támogatás áll rendelkezésre. A varroda, a fodrász, a nyelviskola, a színház kényszerűen bezárt, és még sorolhatnánk sokáig. Jórészük KATA-s vállalkozó, amit a gazdaság­politika az elmúlt évek adópolitikájával kifejezetten támogatott, egyre magasabbra állítva a KATA-típusú adózás felső határát. A KATA-fizetési kötelezettség eltörlése nem jelentett könnyítést a számukra, mivel tipikusan a KATÁ-s adózók voltak az elsők, akik a pandémia elhatalmasodása és a veszélyhelyzet bejelentése után minden jövedelem nélkül maradtak. Ezért a KATA-s vállalkozók jellemzően felfüggesztették a vállalkozásukat, de ettől bevételük még nem lesz. Támogatás nélkül, ezt a társadalmi csoportot súlyos megélhetési gondok és a lecsúszás veszélye fenyegeti. A magyar gazdaság pedig szegényebb lesz a szolgáltató szektor széles kínálatának az elvesztésével.

2. Miközben a második mentő csomag, legfeljebb 500 (de számításaink szerint inkább 200-300) milliárd forintot szán az önhibájukon kívül bajba jutott cégek munkahelyeinek megmentésére, több ezer milliárdot tervez költeni a munkahelyek teremtésére. Különböző, az állam által kijelölt ágazatokat kíván kedvezményes beruházási hitelekben és tőketámogatásokban részesíteni. Hogy ez pontosan mikor lesz, azt nem tudjuk, de nem is ez a legfőbb gond ezzel a szándékkal.

A fő probléma ezzel az, hogy arról a rendszertől, amelyben az állam jelöli ki a fejlesztendő ágazatokat (horribile dictu: a fejlesztendő vállalatokat), már vannak történelmi tapasztalatok, és ezek egyértelmű kudarcról tanúskodnak. Az még akár érthető is lehet, hogy az állam a mostani járvány tanúsága alapján az egészségiparra, gyógyszeriparra a jövőben nagyobb hangsúlyt kíván helyezni: az egészségügy amúgy is jórészt állami feladat (lenne). A többi, kifejezetten piaci alapú ágazatok közül egyesek kiemelése és kedvezményes hitelekkel való állami megtámogatása (és különösen állami tőkével való ellátása), legyen az akár az építőipar, a logisztika-szállítási ágazat, filmipar és különösen a turizmus, a piacok torzulásához vezet, még akkor is, ha nagyon jóindulatúan feltételezzük, hogy a támogatások elosztása minden politikai és „kapcsolati” szempont nélkül történik. A magyar turisztikai ipar például kifejezetten fejlett: gombamódra szaporodtak az elmúlt évtizedekben a nagy szállodák, a kisebb, magas színvonalú panziók és a turisztikai attrakciók. Ezeket kellene most megőrizni, támogatni, és nem többszáz milliárd forintos államilag támogatott turisztikai hitelkonstrukciókról gondolkodni. Különös tekintettel arra, hogy a turizmus lesz az utolsó ágazatok egyike, amely magához fog térni a válság után (ha egyáltalán). Könnyen lehet, hogy még a jelenlegi kapacitások kihasználása is jó ideig váratni fog magára.

A második mentőcsomag kiinduló pontja tehát nem azt jelöli meg a kormány feladatának, hogy a válság remélhetőleg átmeneti hónapjaiban segítsen megőrizni a gazdaság működő­képességét és a meglévő vállalatok foglalkoztatási képességét, hanem azt, hogy majd a válság által megtépázott gazdaság romjain egy új gazdaságot építsen, az általa kiszemelt ágazatok és vállalatok támogatásával. Ez a szándék garantáltan súlyos károkat okoz. A magyar gazdaság a válság előtt, ha nem is hibátlanul, de azért „elműködött” és fejlődött is, persze, sok problémával, viszonylag gyenge versenyképességgel. Egyébként a válság, állami támogatás mellett is kirostálná azokat a cégeket, amelyet hatékonysága, versenyképessége alacsony. Ha azonban az állam ebben az átmeneti helyzetben nem nyújt segítő kezet, akkor a sikeres vállalatok is könnyen elvérezhetnek.

A gazdaságpolitika szerepének a félreértéséről tanúskodnak azok a kijelentések, amelyek a gazdaság válság utáni „újraindításáról” szólnak. Gyors és hatékony állami mentőcsomag esetében, azaz, ha a gazdaságpolitika költségvetési eszközökkel átsegíti a cégeket az átmeneti nehézségeken, akkor nem kell különböző állami beavatkozásokkal „újraindítani” a gazdaságot, mert az újra elindul magától a válság után.

A csomag késlekedése már eddig is súlyos károkat okozott a vállalati szektorban és tartalma még több kárt fog okozni a jövőben. A válság ugyanis nem csak rombol, hanem újra is osztja a piaci pozíciókat. A nemzetközi piaci erőviszonyok a válság következtében jelentősen átrendeződhetnek. Azok a szereplők. amelyek viszonylag erősen kerülnek ki ebből a krízisből, mivel gyors és hathatós támogatást kaptak a kormányuktól, a válság után erősíteni tudják a piacaikat, miközben a magukra hagyott cégek piacvesztést szenvedhetnek.

Jó lenne, ha a kormány azokban a kutatókban, akik az övétől eltérő javaslatot tesznek a válság kezelésére, nem ellenséget látna, hanem azt a partnert, amely a legjobb tudása, gazdaságelemzési tapasztalata, a külföldi példák ismerte és elemzése alapján, a legőszintébb jobbító szándékkal hívja fel a figyelmet arra, hogy most a munkahelyek megmentésének a hiánya óriási és alig helyrehozható károkat okozhat a magyar gazdaságban.

A kibontakozó gazdasági válság csillapításának egy olyan eszközét vázoltam fel a közelmúltban[1], amely egyidejűleg enyhít a jövedelemvesztésből fakadó szociális krízisen és tompítja  az aggregát kereslet zuhanását. Pénzbeli állami juttatást javasoltam, ami közvetlenül a munkavállalókhoz jut, az összes foglalkoztatottra és munkanélkülire kiterjed,  és olyan finanszírozási technikán alapul, amely nem jár a tényleges adósság megnövekedésével. Az első két alapelvet tekintve nagyon hasonló Berlinger Edina kiváló írásának megközelítése[2]. Lehmann Kristóf és Vonnák Balázs a Corvinus Egyetem MNB tanszékének (és egyben a Magyar Nemzeti Banknak) munkatársai viszont vitatják az  adósságmentességre vonatkozó érvelésemet, és ha jól értem, emiatt a javaslat egészét sem támogatnák.[3]

A monetáris finanszírozás az adósságfinanszírozás alternatívája. Szemben a lejárattal bíró, kamatozó állampapírok piaci megvásárlásával, ez esetben a költségvetés hiányát a monetáris bázis  megemelésével,  újonnan teremtett jegybanki többletpénz finanszírozza. A jegybanki többletpénz vagy közvetlenül kerül jóváírásra  a költségvetés jegybanki számláján vagy állampapír megvásárlásán keresztül jut a költségvetéshez. A vitatott kérdés az, hogy növekszik-e ettől az adósság.

Ha a jegybank (vagy bárki más) a másodpiacon vásárol állampapírt, akkor olyan eszköz kerül a birtokába, aminek a kibocsátáskori ellenértéke a költségvetésbe már befolyt, e vásárlás által a költségvetés többletfinanszírozáshoz nem jut, mindössze a kötvénybirtokos „személyazonossága” változik. A jegybank másodpiaci vásárlása révén a megvásárolt adósságrész a magánszektortól a jegybankhoz kerül. A költségvetés most a jegybanknak tartozik, adóssága azonban ettől nem csökken. A költségvetés jegybank felé fennálló tartozása a jegybank oldaláról nézve a költségvetés felé fennálló követelés. A két tétel a konszolidált államháztartás szintjén kioltja egymást. A másodpiaci vásárlás révén költségvetés nem jut elkölthető többletforrásokhoz. Ha a jegybank az elsődleges piacon vásárol állampapírt, akkor a konszolidált államadósság nem változik, a költségvetés jegybankkal szembeni  tartozása megemelkedik, ennek fejében viszont többletforrásokhoz jut. Míg  a magánszektor szereplői piaci feltételek (hozamelvárások teljesülése)  mellett hajlandók állampapírt vásárolni, a jegybank speciális makrogazdasági  megfontolások alapján dönthet emellett.  Ha a jegybank úgy ítéli meg, hogy a gazdaság működőképességének fenntartása érdekében szükséges fiskális élénkítés piaci feltételek mellett nem lehetséges, az élénkítés elmaradása viszont súlyos következményekkel jár, akkor folyamodhat elsődleges piaci állampapír-vásárláshoz. Ez esetben nyilván nem piaci feltételek mellett történik a vásárlás. (Ellenkező esetben szükségtelen és káros a jegybanki vásárlás.) Ha a jegybank nulla kamatozású és végtelen lejáratú kötvényt vásárol az államtól, akkor emelkedik ugyan az állam kimutatott adóssága, de olyan új adósság keletkezik, ami nem jár jövőbeli fizetési kötelezettséggel. Az ilyen adósságot én nem nevezném adósságnak. Vagy legfeljebb kvázi-adósságnak. Vélhetően a piaci szereplők is megkülönböztetnék a tényleges terhekkel járó és a csak papíron létező államadósságot. Sőt, talán kedvezőnek is ítélnék a jegybanki állampapírvásárlást, ha úgy gondolnák, hogy ez erősíti a makrogazdasági stabilitást.

Ha a jegybank jóváírást  hajt  végre a költségvetés jegybanki számláján (ennyivel emelkednek a jegybank forrásai), akkor is többletforráshoz jut a költségvetés, amit viszont a jegybank a költségvetés tartozásaként tart nyilván (az eszközoldalon). Ez a költségvetéssel szemben fennálló nulla kamatozású követelést vagy nulla kamatozású hitelt jelent. A jegybank hitele a költségvetés tartozása, de olyan tartozás, aminek nincs lejárata és kamatterhe. Azaz legfeljebb kvázi-tartozás.

Nulla kamatozású adósságvásárlás vagy hitelkibocsátás piaci logika (befektetői nézőpont) alapján érthetetlen lépés. Nagyon speciális makrogazdasági körülmények között, és ha már minden egyéb lehetőség kimerült, indokolt lehet, hogy a jegybank ehhez  a szokatlan és ésszerűtlennek látszó lépéshez folyamodjon.  A magyar gazdaságban pillanatnyilag a kiesett jövedelmek miatt az aggregát kereslet zuhan. Ennek csillapítása csak magasabb költségvetési kiadások és magasabb költségvetési hiány mellett lehetséges. (Az  adók növelésével vagy más kiadások csökkentésével finanszírozott új kiadások a kereslet szerkezetét változtatják meg, de többletkeresletet nem teremtenek.) Mindeközben a lakossági és vállalati jövedelmek eróziója az állampapírpiacot is kedvezőtlenül érinti. A kereslet nem  stabil, a hozamok emelkednek. A jelenlegi körülmények között a hazai állampapírpiac aligha képes olyan mennyiségű állampapír felszívására (vagy csak vállalhatatlan hozamfeltételek mellett képes erre), amely mellett a költségvetés hozzájut a szükséges forrásokhoz.  A külföld felé való eladósodás lehetőségei bizonytalanok, a kormányzati politika számára pedig ez köztudottan nem is vállalható alternatíva. Ebben a rendkívüli helyzetben segíthet a költségvetés jegybanki finanszírozása. Látni kell azonban, hogy ez nem kockázatmentes lépés. Az  eredményesség nagyrészt a finanszírozás mértékének helyes meghatározásán és a  piaci percepciókon múlik. Ha a gazdaság szereplői elhiszik, hogy a monetáris finanszírozás nem egy  felelőtlen gazdaságpolitika, hanem a válságkezelés  hatékony  eszköze,  akkor  erősödni fog a  bizalom és ennek nyomán a forint árfolyama is.  Ha nem hisznek a monetáris finanszírozás stabilizáló erejében, akkor a válság  folytatódása és további árfolyamgyengülés lehet a következmény.

Fontos hangsúlyozni, hogy stabil makrogazdasági körülmények között a monetáris finanszírozás  összeegyeztethetetlen a jegybankok mandátumával. Ha a költségvetés számíthat arra, hogy ingyenes jegybanki forrásokból finanszírozhatja a kiadásait, akkor a túlköltekezésnek nem lesz határa. Az összkereslet elszabaduló növekedése az infláció megugrásához vezet. Ehhez a jegybank nem nyújthat segédkezet. A jelenlegi körülmények között  azonban ez nem reális veszély.  Most nem az összkereslet elszabadulása, hanem zuhanása jelenti a kihívást.  A kereslet csökkenése részben a jövedelemkieséssel, részben a meglévő jövedelmek (boltok bezárása és a kijárási korlátozások miatti) kényszermegtakarításával függ össze.  Túlzott dezinfláció azonban nem valószínű. A gyenge forintárfolyam ez ellen hat. Ennél is fontosabb, hogy a kínálati oldalt is sokk sújtja. Nem dinamikusan bővülő árukínálat áll szemben a csökkenő kereslettel. A két oldalt érő negatív hatások szerkezeti eltérése miatt egyszerre lehetnek gyorsan növekvő (ahol áruhiány van) és csökkenő (ahol kereslethiány van) árak. Általános hiperinfláció azonban kizárható.

A válságok kezelésében általában könnyebb helyzetben vannak az  önálló monetáris politikát követő országok. Az önálló kamat- és árfolyampolitika segíthet a gazdasági sokkok hatásainak enyhítésében.   Nálunk ezek a lehetőségek kimerültek. A már bekövetkezett árfolyamgyengülés nem a válságkezelés része, hanem éppen a válság egyik megnyilvánulása. Emiatt a kamatok csökkentése helyett azok emelésére kényszerült a jegybank. Az önálló monetáris politika azonban egy eddig nem használt lehetőséget is tartalmaz:  a monetáris finanszírozás  felhasználható a válság kezelésére.  Több nemzetközi szaktekintély érvelt emellett a közelmúltban.[4] Vagy éppen régebben.[5] Több országban pedig alkalmazzák is ezt a technikát.  Legutóbb éppen a Bank of England döntött úgy, hogy átmenetileg megemeli a kormány jegybanki számlájának keretösszegét.

Három – korlátozó jellegű – alapelvet azonban fontos hangsúlyozni:

• időlegesség A monetáris finanszírozás a válság idejére szóló átmeneti eszköz. A válság lecsengésével a költségvetési hiány piaci finanszírozásához szükséges visszatérni.
• korlátosság Mértékét a válság elhárítása érdekében szükségessé váló magasabb költségvetési hiány felülről korlátozza. Annyi és csak annyi jegybanki többletpénzt szabad teremteni, amennyi a válság elhárításához feltétlenül szükséges.
• kiegészítő jelleg Nem helyettesíti a költségvetési hiány piaci finanszírozását.  Akkor jut szerephez, amikor a válságkezeléshez szükséges piaci adósságkibocsátás lehetőségei kimerülnek. Addig azonban azt indokolt használni.

Az írásomat érintő bírálat alapvetően technikai kérdéseket érintett, így válaszomban én is ezekre szorítkoztam. De most csavarjunk egyet a dolgon! Ha egyáltalán nem volna igazam, és a bankóprés mégiscsak az államadósság növekedésével járna, akkor is kitartanék a munkavállalók széles körének azonnali pénzbeli támogatása mellett. A magyar gazdaság infarktust kapott. Most kevéssé érdekes, hogy 1000Mrd forintnyi juttatás a GDP-arányos adósságráta kb 2%pontos emelkedésével jár. Most az újraélesztés feladatát kell megoldani. Ha ez csak az adósság megemelkedése árán lehetséges, akkor úgy. Szerencsére azonban van ennél jobb megoldás. A monetáris finanszírozás olcsó és hatékony módja lehet a válságkezelésnek.

[1] https://www.portfolio.hu/gazdasag/20200330/helikopterpenz-kell-magyarorszagra-a-koronavirus-ellen-422750

[2] https://www.portfolio.hu/gazdasag/20200401/eloszor-a-csaladokat-mentsek-ne-a-vallalatokat-423480

[3] https://www.portfolio.hu/gazdasag/20200405/ingyenpenzt-a-nep-koze-a-helikopter-sem-repul-ingyen-423980

[4] Gali J: Helicopter money: The time is now https://voxeu.org/article/helicopter-money-time-now

Kapoor S – Buiter W: To fight the COVID pandemic, policymakers must move fast and break taboos https://voxeu.org/article/fight-covid-pandemic-policymakers-must-move-fast-and-break-taboos?utm_source=hootsuite&utm_medium=&utm_term=&utm_content=&utm_campaign=

 [5] Bernanke B: What tools does the Fed have left?  https://www.brookings.edu/blog/ben-bernanke/2016/04/11/what-tools-does-the-fed-have-left-part-3-helicopter-money/ ;

Turner A,: The Case for Monetary Finance  – An Essentially Political Issue https://www.imf.org/external/np/res/seminars/2015/arc/pdf/adair.pdf

Amióta megjelent a kormány válságkezelő programja, számos szakértő, sokféle véleményt mondott róla. A szakértői kritikák lényege azonban többé-kevésbé összefoglalható néhány pontban. Az Orbán-kormány válságkezelési programja:

• alulbecsüli a válságot, ezért kevés többletforrást vet be, szigorúan be akarja tartani a 3%-os hiánycélt;
• a kínálati oldalra koncentrál (adóelengedés, hitelmoratórium, adminisztratív könnyítések);
• adminisztratív módon jelöl ki szektorokat, amelyeket meg akar segíteni (turizmus, kreatív iparok, mezőgazdaság stb);
• a szociális válságot nem kezeli, nem ad támogatásokat a bajbajutott egyéneknek, családoknak, önkormányzatoknak.

Ilyen és ehhez hasonló kritikákat már sokan megfogalmaztak, de a kormány megmakacsolta magát, nem hajlandó változtatni a válságkezelő csomagján. Pedig elég kézenfekvőnek tűnne a hiánycél túllépése, és ennek szellemében államkötvény-kibocsátása, amelyet a bankrendszer és az MNB megvásárolna és így többletforráshoz juthatna a költségvetés. A többletforrások elköltése pedig mérsékelné, egyfelől a szociális válságot, másfelől pedig a gazdasági visszaesést is. Különösen nagy veszélye nem lenne a nagyobb hiánynak, mert egyrészt az Európai Unió engedélyezi a túllépést a válságra való tekintettel, másrészt pedig a várhatóan nagy, 5-10 százalékos visszaesés miatt, kicsi a veszélye annak, hogy számottevő inflációs nyomás alakuljon ki emiatt. Az átmeneti adósságnövekedés sem okozna komoly gondot, mert a növekmény jelentős részét a jegybank finanszírozná viszonylag kedvező kamatfeltételek mellett.

Azonban ha így állnak a dolgok, akkor miért nem követi ezt a megoldást az Orbán-kormány (amely egyébként a mai nemzetközi gyakorlatnak is megfelelne)? Nyilván nem tudatlanságból, hanem jól felfogott érdekből: ugyanis az Orbán-kormány nem a válságot akarja kezelni, hanem a saját hatalmát és annak gazdasági alapját biztosító oligarchákat akarja menteni, megvédeni a válság okozta negatív következményektől.

Mert mi történne, ha a kormány jelentős többletkeresletet generálna, mégpedig úgy, hogy az állampolgároknak adná jövedelempótlásként, és azt a kedvezményezettek el is költenék. Nos, ebben az esetben ez a többletforrás csak igen kis részben javítaná a NER oligarcháinak a helyzetét, mert ezek a cégek (tisztelet a ritka kivételnek) nem elég hatékonyak, nem versenyképesek és nem olyan a kapacitásuk, amely az egyéni keresletek kielégítésére alkalmas, hiszen többségében az állami megrendelések teljesítésére jöttek létre. Így aztán a többletkereslet egy jelentős része nem a kedvenc oligarcháknál, hanem a hazai kis- és középvállalkozásoknál, illetve a külföldi — versenyképes, korszerű termékeket előállítani képes — cégeknél realizálódna. Ez a megoldás nemcsak, hogy nem segítene a kedvenceken, hanem egyben rontaná a külkereskedelmi mérlegünket, amely már így is rossz állapotba kezd fordulni, mivel az exportunk jelentősen csökkenni kezdett, a külföldi tulajdontöbbségű cégek időleges leállása miatt. Ebből következően a folyó fizetési mérleg is romlana, amit ráadásként még az is tetéz, hogy a külföldről hazajött munkások most nem utalnak haza devizát.

A két említett mérleg egyenlegének negatívba fordulása miatt a forint árfolyama is elkerülhetetlenül romlana. Az árfolyamromlás pedig egy idő után szükségképpen felgyorsulna, mivel egyre többen számítanának a további jelentős romlásra, ezért az MNB-nek be kellene avatkoznia (amint arra a közelmúltban már láthattunk példát). Nincs azonban a jegybank kezébe hatékony eszköz az árfolyamromlás megállítására, mert a kamatemelés válság időszakában nem kívánatos (mivel rontja a beruházási kedvet) és a devizatartalék is kevés ahhoz, hogy segítségével stabilizálni lehessen az árfolyamot. Amikor pedig a jegybanki eszközök elfogynak, akkor marad a külföldi devizahitel (magánhitel, vagy IMF-hitel), ezt pedig mindenképpen el akarja kerülni a miniszterelnök, hiszen ez korlátozhatná az ő teljhatalmát a gazdaság felett. Tehát ezért nem lesz hajlandó erre, a hazai és külföldi szakértők által egyaránt ajánlott útra rátérni.

E helyett a lakossági fogyasztást olyan alacsony szintre csökkenti, amelynek importtartalma fedezhető a lecsökkent exporttal. Így stabilizálja a külkereskedelmi mérleget és ezzel csökkenti a forint kitettségét a spekulációnak. Persze ennek a politikának az elszenvedői a lakosság kevésbé tehetős, alsóbb rétegei lesznek, mert ott csökkent a legjobban a jövedelem. De ez az Orbán vezette kormányt nem nagyon zavarja, majd a választások előtt odavetnek nekik néhány morzsát, és ezért hálásan leszavaznak a Fideszre — gondolják, s talán nem is alaptalanul.

A kormányzati körök éppen ezért nagy lelkesen arról próbálják meggyőzni az embereket, hogy nem lehet több forrást bevonni a válságkezelésbe, mert annak megszorítás és/vagy adósságnövekedés lesz a következménye, ami elkerülhetetlenül a spekulánsok martalékává teszi hazánkat. A valóságban azonban éppen ennek az ellenkezője az igaz: a többletforrásokat bevonni nem akaró Orbán-kormány szorítja meg a lakosságot és kényszeríti nyomorogni a tartalékokkal nem rendelkező társadalmi csoportokat (az alkalmi munkavállalókat, a kisvállalkozókat, a nagycsaládosokat, a kisnyugdíjasokat). Erre a megszorításra éppen azért van szükség, hogy a fogyasztáson keresztül az importot csökkentse, és ne derüljön ki, mennyire gyenge az újonnan létrejött NER-kompatibilis nemzeti tőke, mennyire nem tudja megtermelni az ország normális működéséhez szükséges exportot, és nem utolsó sorban ne kelljen külső gazdasági segítséget kérni. Pedig a 2010 utáni időszakban kapott jelentős mennyiségű uniós támogatásoknak éppen az volt a célja, hogy a magyar gazdaság modernizálódjon, növekedjen a versenyképessége. Ezeket a forrásokat azonban felelőtlen módon felélte a kormány, a termelőtőke bővítése és korszerűsítése helyett presztízsberuházásokra költötte. Következésképpen a lakossági megszorítások biztosítják az improduktív orbáni gazdasági rendszer fennmaradását, amely többletforrás nélkül nem tudna fennmaradni, a nemzetközi versenyben pedig elbukna.

Azt a többletforrást, amelyet a kormány végül is válságkezelésre szán, úgy fogja majd felhasználni, hogy a nehéz helyzetbe jutott baráti cégek számára direkt módon támogatásokat, kedvezményeket nyújt (ne felejtsük el, hogy nincs egyértelműen, jogszabályba rögzítve az, hogy kik, mikor, mennyi támogatásra jogosultak). A válságkezelésre elkülönített pénzeket az elosztó hatóságok fogják bölcs előrelátással (de semmiképpen sem nyílt pályázatokkal, vagy normatív módon) allokálni, magyarul: közvetlenül az oligarcháknak juttatni. Nem véletlenül kerültek nevesítésre a kedvezményezett szektorok sem, amelyek úgymond a legnagyobb károkat szenvedték el a koronavírus járvány következtében és ezért kiemelt támogatásra szorulnak. Valójában azonban Orbán Viktor a saját vazallusi vállalati körét akarja megsegíteni és felerősíteni, mert az alacsony hatékonyságuk és rugalmatlanságuk miatt nem tudnak alkalmazkodni a gyorsan változó körülményekhez. Jelentős mennyiségű állami beruházás indul majd, hogy a baráti építőipari kapacitások ne maradjanak kihasználatlanul. Lesz kedvezményes Erzsébet-utalvány, hogy a Mészáros-féle szállodák se maradjanak üresen, de még a filmipar is komoly segítséget kap és a Mátrai Erőmű átalakítására is jut forrás. Porhintés gyanánt néhány hangzatos high-tech fejlesztés is bekerült a válságkezelő programba, de ezek eredményessége is előreláthatóan ugyanolyan lesz, mint az előző években elköltött kutatás-fejlesztési forrásoké.

A válságkezelés címszó alatt tehát a NER elmúlt tíz évében kialakított torz, csak az extenzív növekedésre alkalmas, alacsony hatásfokú és gyenge versenyképességű gazdasági szerkezet bebetonozása történik. Elszalasztva azt a lehetőséget, amelyet minden válság magában hordoz, a schumpeter-i teremtő rombolást, vagyis a régi összeomló gazdasági szerkezet jelentős átalakulását, új technológiákkal, termékekkel, termelési eljárásokkal, munkaszervezési módokkal. Lenne pedig hova fejlődnie a magyar tulajdontöbbségű vállalkozásoknak, mert már egy ideje itt dörömböl a kapunkon a negyedik ipari forradalom. De hiába dörömböl, a Fidesz-kormány nem fogja beengedni, mert az végzetesen meggyöngítené a NER gazdasági és politikai hatalmi rendszerét.

Sokáig ellenállni azonban nem lehet az új technikai kihívásoknak, előbb-utóbb majdcsak kinyílik az a kapu.

Március 17-én (már a dátumok is nagyon fontosak lettek) este megszólalt Varga Mihály mint a pénzügyi akciócsoport vezetője és „beszámolt” a csoport első üléséről. A beszámolt szót azért tettem idézőjelbe, mert a híradásból mindössze azt tudtuk meg, hogy

• kik vettek részt az ülésen, ami teljesen érdektelen ilyen időkben,
• jelenleg sokkal jobb állapotban van a gazdaság, mint volt 2008-2009-ben, ami igaz, de a mai válság fenyegetőbb, mint az akkori,
• megkezdték a 2020-as költségvetés áttervezését és a 2021. évi összeállítását; ennek a munkának szerinte az a célja, hogy a megszülető kormányintézkedések mögött valós fedezet legyen.

Ennyi! Magyarán semmi! Semmi arról, hogy az egyre élesebbé váló vészhelyzetben mire számíthatnak a vállalkozások és a háztartások.

Makrogazdasági elemzők, érdekképviseletek, pártok, kutatók részéről számos javaslat fogalmazódik meg nap mint nap arra nézve, hogy milyen intézkedéseket kellene hozni a világválság elviselésére és arra, hogy a vírus lecsengése után ne heverjen minden romokban. Megértem, hogy a kormány részéről a javaslatok visszhang nélkül maradnak, mert miért is? Mert zömük erősen növelné a kiadásokat, és/vagy csökkentené a bevételeket. Varga Mihály pedig – mint hangsúlyozta - „valós fedezetet” akar teremteni az intézkedésekhez. Magyarán nem akarja, hogy a hiány elszaladjon. Ez normál körülmények közt nagyon is akceptálható. Csakhogy most nincsenek és az elkövetkező hónapokban nem is lesznek normál körülmények.

Az előrejelzések a világgazdaságra és az Európai Unióra nagy sebességgel morzsolódnak egyre másra lefelé, s ma már ott tartunk, hogy mértékadó intézmények recesszióról beszélnek. Mekkoráról? Senki sem tudhatja, hiszen nincs fogalmunk arról, meddig tart a járvány, és meddig kell fenntartani a korlátozásokat.

Amit a rendelkezésre álló forrásokról tudunk az az, hogy az idei költségvetésbe 378 milliárd forintos Országvédelmi alapot és 110 milliárd forintos rendkívüli kormányzati tartalékalapot építettek be, továbbá egy 100 milliárd forintos beruházási tartalékot. A tartalékok 588 milliárd forintos összege viszont kevés lenne, ha Varga Mihály legutóbbi várakozása jönne be és 3 százalékkal visszaesne a magyar gazdaság. Ám az Európai Bizottság a deficit túlteljesítésétől eltekintene most, az abnormális időkben. Nem beszélve arról, hogy jelentős anyagi segítséget is remélhetünk Brüsszeltől. Mindkét körülmény számottevően növelheti a fiskus mozgástérét, ha erre a politikai akarat is megszületik. Ám a meghozott intézkedések alapján ez utóbbi egyáltalán nem látszik.

Egyrészt a kormánynak be kellene látnia, hogy minél előbb sikerül a járványt megfékezni, annál kisebb lesz a gazdasági veszteség. Ezért ma semmiképpen sem volna szabad spórolni az egészségügyre, a járvány mielőbbi feltartóztatására fordítandó kiadásokkal: a gyorstesztek gyors beszerzésével (a csehek ebben is leköröztek bennünket), lélegeztető gépek, egyéb felszerelések, védelmi anyagok (hiány van fertőtlenítő szerekből, maszkokból) megvásárlásával. S nem utolsó sorban az egészségügyben dolgozók bérének oly mértékű, régóta esedékes megemelésével, hogy a külföldre szakadt orvosok és ápolók legalább egy része visszacsábítható legyen. Az egészségügyre fordítandó szakpolitikai kiadások mérlegelésénél, amikor emberéletekről van szó, nem jöhet szóba pénzügyi korlát.  

Másrészt viszont a 2020-ra összeállított költségvetés átdolgozásánál lehet számolni az elmaradt rendezvényekre (sport, kulturális) szánt támogatások megtakarításával, továbbá számos, nem létfontosságú beruházás leállításával is. Csak Paks II. és a Budapest-Belgrád vasút felfüggesztéséből (az utóbbit a kínaiak úgyis jegelik) kb. 140 milliárd forintot lehet nyerni. A Modern városok és a Modern falvak program felfüggesztése 175 milliárd forintot jelentene, és mérsékelhető lehetne a Honvédelmi Minisztérium 203 milliárd forintos felhalmozási kiadása is. Leállítható a Liget-projekt, a Várbeli Hauszmann Imre terv és számos sportra előirányzott fejlesztés, nem beszélve a Magyar Corvin-lánc testületnek szánt 6,6 milliárd forintos felhalmozási kiadásról, a kerékpáros teljesítmények növelésére előirányzott 10,1 milliárdról. Meggondolandó lenne, hogy tényleg nem mellőzhető most a nagycsaládosok személygépkocsi vásárlásait 10 milliárd forinttal támogatni. De az is, hogy megengedhető-e a határon túliak gazdaságfejlesztési programjainak 30,5 milliárd forintos szubvencionálása. A kialakult szükséghelyzetben észszerűen elhagyható, befagyasztható felhalmozásokból kb. 700 milliárd forintot lehetne a 2020-as költségvetésből kiemelni. Ezen kívül is lenne még mozgástérnövelésre esély számos nem létfontosságú intézmény vagy/és működési költségének megfaragásával.

Mindehhez természetesen politikai döntés kell, magyarul Orbán Viktor helyzetbelátása. Ettől azonban nagyon messze vagyunk. A járvány hazai megjelenése óta meghozott kormányzati intézkedések arról árulkodnak, hogy a kabinet továbbra is milliárdokat vélt szétszórhatónak sportcélokra, egyházi intézmények beruházásaira, a Mátrai erőmű irreálisan drága visszavásárlására, a migráns veszély elleni védekezésre, az állami kitüntetések alapjának megemelésre Ugyanakkor a bemutatott gazdaságvédelmet szolgáló intézkedések zöme olyan, mint Mátyás király okos lányának ajándéka: nesze semmi, fogd meg jól.

S már „csak” egyetlen kérdés maradt: mi a fenének most költségvetést készíteni 2021-re, amikor 2020-ról sem tudunk semmi bizonyosat. Ilyen körülmények közt, amikor a jövő évi költségvetés az idei tervadatokra fog épülni, garantált az elbaltázás, vagy az alá-, vagy a fölétervezés.

Orbán Viktor emlékezetes, bálványosi beszédében 2014 augusztusában első ízben beszélt arról, amit ő munkaalapú társadalomnak nevez: „…a magyar válasz az, hogy egy munkaalapú állam korszaka következhet el, mi egy munkaalapú társadalmat akarunk szervezni, amely …. karakterét tekintve nem liberális természetű”. Addigra mindenesetre már megtörtént a liberális demokrácia meghatározó elemeinek a lebontása Magyarországon.

Mielőtt a részletekbe mennék, érdemes szemügyre venni a munkaalapú társadalmat (MAT) működés közben, egy példa nélkül állóan súlyos válság idején.

Az ismert mantra – nem fizetünk segélyt – a szokásosnál is méltánytalanabb és hamisabb. Most már nem csak a periférián élőkről van szó. Ami a munkájukat elvesztőkkel történik – ők korábban a munkaalapú társadalom érdemesei voltak –­ tipikus vis maior. Ennek ellenére a MAT elengedi a kezüket, jóllehet a társadalmi kockázatközösség pontosan ezekről a helyzetekről szól, hiszen a kár nem az érintettek hibájából következett be.

A másik jelszó – annyi munkahelyet teremtünk, amennyi megszűnik – épp ennyire álságos. A munkahelyek ma szűnnek meg, az újak legjobb esetben hónapokkal vagy akár évekkel később jönnek létre. A munkahelyüket elvesztők nem várhatnak, a jövedelmüket most kell pótolni.

A miniszterelnök által legutóbb kifejtett gondolatmenet pedig – vigyázni kell a költségvetés egyensúlyára, illetve az államadósságra, mert külföldi erők és spekulánsok markába kerülhet az ország – már egyenesen megdöbbentően paranoidnak tűnik, akár Ceausescu-féle reminiszcenciákat is ébreszthet. Ő emlékezetesen annak idején tűzzel vassal leszorította Románia külső adósságát, romba döntve ezzel az ország gazdaságát és társadalmát. 

Mi hát a MAT? A fentiekből kitűnően, nem viszonylag következetesen alkalmazott társadalmi modell, hanem politikai-kommunikációs termék, ha úgy tetszik szómágia, amely kiegészülve a liberális demokrácia elvetésével, jószerivel minden autoriter rendszer sajátja az egészen szélsőségesektől (fasizmus) a mostani ún. hibrid demokráciákig.

Lehetne persze akár pontosan definiált társadalmi modell is, amelyben, mondjuk:

• minden jövedelem forrása a munka,
• mindenki dolgozik, ezért senki nem szorul segélyre,
• a járadékvadászatot az állam hivatalból üldözi és végül
• a munkából szerzett jövedelem az erőfeszítéssel és nem a határtermelékenységgel van összhangban.

Ez persze gyanúsan kommunisztikus elképzelés, amivel az orbáni MAT természetesen köszönőviszonyban sincs.

Nagyon érdekes, bár a jelen írás szempontjából igazán talán nem fontos, hogy miért volt szüksége az Orbán-rezsimnek, hogy e fogalom megerősítésért visszanyúljon a Mussolini-féle korporatív fasizmussal rokonszenvező és azt sok szempontból a hazai viszonyokra adaptáló Gömbös-korszakhoz, amely – Szikra Dorottyát, a téma kutatóját idézve – „szisztematikusan különválasztotta a különböző társadalmi csoportoknak nyújtandó szociális ellátásokat, és ezzel élesíti a csoportok között már egyébként is meglévő különbségeket”. A magyarázat talán az lehet, hogy a hosszú távra szóló berendezkedéshez és a társadalom értékrendjének a megváltoztatásához legitimációra és kontinuitásra van szüksége. Ez vagy más, a lényeg, hogy a beszéd elhangzása óta eltelt időben a MAT az orbáni propaganda állandó elemévé vált.

Mint minden igazán sikeres politikai termékét, a MAT értékét is az adja, hogy pontos definíció híján rugalmasan adaptálható a konkrét helyzetekhez („az, aminek én nevezem”), és ami legalább ennyire fontos, lehetővé teszi a hívek számára a továbbgondolást olyan irányokba is, amit maga a fogalom explicit módon nem tartalmaz, illetve a meghirdetője nem feltétlenül mond ki.

A MAT fontosabb üzenetei a következők:

• a munka az, ami a nemzet számára mindenkor hasznos, ebbe ezért akár a járadékvadászat is beletartozhat,
• az így definiált munka a nemzeti hovatartozással párosulva mint közösségformáló erő egységbe kovácsolja, közös platformra állítja a „munkásokat”, akik tehát lehetnek keményen dolgozó és/vagy járadékvadászattal gazdagodó milliomosok és persze az ugyancsak keményen dolgozó gyári munkások, eladók vagy kórházi ápolók is,
• a társadalom „munkásokra” és „lustákra”, „érdemesekre” és „érdemtelenekre” oszlik. Az előzők tiszteletet és támogatást érdemelnek, ami pedig az utóbbiakat illeti, a szigorú, de erényes állam hajlandó a számukra segítséget nyújtani, feltéve, hogy az érintettek őszintén törekednek az érdemesek táborába. Ha nem akarnak vagy nem tudnak, vessenek magukra, az államtól ne számítsanak segítségre,
• az állam az érdemeseket az adórendszeren keresztül, de más módokon is támogatja, így adott esetben a nagyjövedelműek nagy, a kisjövedelműek kis támogatást kapnak. Ez azonban igazságos, hiszen a nagyjövedelműek jobban igyekeznek, értékesebb munkát végeznek és többel járulnak hozzá a közöshöz,
• a munkával szerzett jövedelem erkölcsös, a munka nélküli viszont nem az, amit ezért a munkaalapú társadalom nem helyeselhet (vö. a gyöngyöspatai diákoknak vagy az egyes fogvatartottaknak bírósági úton megítélt kártérítés esetét),
• az így létrejött érdek- és értékközösséget ellenségek, bevándorlók, Soros, Európai Unió) veszik körül, akikkel folyamatosan harcolni kell a munkaalapú társadalom megvédése érdekében.

A fentiekből egyértelműen kitűnik, hogy a MAT mennyire alkalmas az orbáni társadalompolitika alátámasztására, amely a gömbösi logikát folytatva különbséget tesz a különböző társadalmi csoportok között, kedvezményezve a tehetőseket és büntetve a szegényeket. Az eszköztárban, ahogy arra az idézett kutató felhívja a figyelmet, eklektikus módon keverednek a neoliberális, etatista és tradicionális elemek, viszont nem csak a liberális, de még a keresztényszociális értékek is hiányoznak.

Termékről beszélünk tehát, amely, ahogy arról szó volt, kiválóan alkalmas a „továbbgondolásra” is, például:

• a spekuláció nem munka, viszont zsidós,
• a cigányok nem szeretnek dolgozni, az asszonyok segélyért szülnek gyereket, a férfiak között sok a bűnöző, a gyerekek pedig az átlagnál rosszabb képességűek, ezért helyes az elkülönítésük (l. a Balog ex-miniszter által használt „szeretetteljes szegregáció” kifejezést),
• a világ Magyarországgal az utóbbi tengersok érdeme dacára (Hunyaditól az olimpiai bajnokokig) igazságtalanul bánik (Trianontól mostanáig). „Mi, magyarok” kivételességünk miatt is csak magunkra számíthatunk.

Tárgyilagosan el kell ismerni, hogy nem könnyű egy ilyen szómágián fogást találni. Nem meglepő ezért, hogy a demokratikus ellenzék viszonya a munkaalapú társadalom szlogenjéhez finoman szólva ambivalens, ritka az egyértelmű bírálat. Ennek alighanem az lehet az oka, hogy a MAT a társadalom jelentős csoportjai számára – amelyek nem is feltétlenül a hagyományos kormánypárt-ellenzék választóvonal mentén helyezkednek el – számos vonzó sztereotípiával szolgál.

Azonban, ha máskor nem, a MAT „viselkedése” a mostani helyzetben nagyon árulkodó kell, hogy legyen mindenki számára. Itt az ideje az elvi alapú, éles bírálatnak. Az összetartozás érzése, a szolidaritás, a segítőkészség, az empátia és a tehetősebbek nagyobb hozzájárulása a közös terhekhez nem hiányozhat a demokratikus ellenzék politikai üzenetei közül.